A válasz nagyon egyszerű és egyben összetett. Most mi vagyunk az ok. Mert sz@rok vagyunk. Így lehetne ez ennyire egyszerű, de ugyanakkor nézzük meg, hogy miért? Kezdjük az elejétől: pedagógusnak ma sem sikk menni és máskor sem volt az. De ma van valami, amiben döntően különbözünk a mindenkori tanítótól - megbecsülésünk, tiszteletünk egyenlő a nullával. Így nem csoda, hogy kétféle hallgatóval találkozom gyakorlatvezetői munkám során: egyikük minden áron pedagógus akar lenni- ő a fehér holló (majd 20 hallgatóból 1, azaz egy), a másik csoport népesebb, azok, akik tényleg nem jutottak be máshova, akiknek esze ágában nincs erre a hivatásra lépni - talán jobb is.
Aztán nézzük a képzést: egy alsós tanító megtanul mindenféle didaktikát, a legtöbb műveltségterület alapjait - ezt főiskolai képzésben, ezért mindig is kevesebbet fog keresni, mint egy egyetemet végzett szaktanár. A felsős szaktanár szinte semmilyen didaktikát nem tanul (megjegyzem, hogy a gyógypedagógusok sem sokat, így el sem tudom képzelni, hogy hogyan taníthat meg írni, olvasni, számolni egy végzett gyógypedagógus egy sérült kis elsőst) és gyakorlata sem sok van. Amikor a gyerekek az alsós tanító néni "tyúkanyó" szeretetéből felkerülnek az egyetemet végzett "egyetemi" szinten és módszerekkel oktató szaktanár kezébe - nos, ott, ötödik osztályban vész el a gyerek. A legtöbben elvesztik érdeklődésüket, szeretetüket az iskola iránt, érdektelenné válnak, kissé megkeserednek, hiszen folyamatos kudarcok érik őket. Megjegyzem, hogy a szülőket is többnyire ekkor veszítjük el, hiszen úgy gondolják, hogy gyermekük már felsős, "nagy" gyerek, nem kell vele annyit foglalkozni... No komment.
Aztán: a legutóbbi oktatáspolitikai változások szolgákat csináltak a legtöbb pedagógusból. Behódoltak ennek a rendszernek, állásféltésből, fenyegetettség miatt tűrik, amit nem lenne szabad. ennek egyenes következménye két dolog: vagy halálra dolgozzák így is magukat (megemelt munkaterhelések, ingyen végzett helyettesítések, túlórák stb.) vagy leszarják a dolgot. Túl akarnak élni és nagyon nem is hibáztathatom őket...
Végezetül: Akkora értékválságban élünk, annyira nincsenek erkölcsi normák, az élet folyamatos harccá vált - még a gyerekek számára is (ma sem mese, hogy a gyerekek felváltva hordanak egy cipőt és az megy suliba vagy azért nem jön a gyerek, mert dogoznia kell, mert a szüleinek véletlenül lett fekete munkája és addig vigyázni kell a tesókra stb), hogy aki ma látja a jó irányt, az nagyon szerencsés. Én csak abban bízhatom, hogy amit szüleimtől és egykori tanáraimtól tanultam, azok az erkölcsi alapok, azok a normák, azok a példaképek a helyes irány - ha nem így lenne, akkor nem tudnék a gyerekek szemébe sem nézni. És a pályán is csak eddig tudtam maradni és nem tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése