Együtt a szarvasokkal. Szerencsém is volt, meg jól olvastam a nyomokat és kellő türelemmel vártam, míg lassan, óvatosan felbukkantak. Csak guggoltam egy tölgyfa aljában, félig nekidőlve a mohás törzsnek és nagyon csendben részese lehettem életüknek. Láttam a fiatal bikákat, ahogy próbálgatják új agancsukat: mintha ősz lenne - halk bőgéssel, hangos csattanással pattantak össze a díszek és tolták egymást, fújtattak, morogtak. Persze, játék volt az egész, mert hamarosan elnyugodtak ők is. Addigra a vezérbika már régen elkaparta a nedves avart a földről és a kis mélyedésbe ereszkedett. Nyugodtan figyelte a bakalódást, nem foglalkozott az ifjakkal. Néha a csapat vezetője, a legöregebb nőstény odament hozzá, összedörzsölték orrukat, szaglászták egymást kicsit. A nemrég születettek mindezzel nem törődtek, legelésztek, rágcsálták a fiatal vesszők hajtásait.
Soha nem éltem át ennyire még, együtt velük, két órán át. Aztán olyannyira elzsibbadt a lábam, hogy kénytelen voltam kicsit moccantani és ez elég is volt. Nem vettek észre, de az öreg valamit megérezhetett, tudta, hogy valami nincs rendben. Alig 20 méterre voltam, nem láttak, nem hallottak és a szél is felőlük fújt, mégis érezte, hogy valami nem stimmel. Elvezette a csapatot, a bikák kelletlenül emelkedtek fel a testük vájta mélyedésekből, a kicsik is csatlakoztak és szép lassan elvonult a csapat.
Micsoda élmény! Milyen jó lenne, ha mi, emberek, csak feleannyira tudnánk együtt élni, mint az állatok. Ha csak feleannyira tudnánk együtt élni a természettel - hisz onnan jöttünk...
Nemzeti ünnepünk - ünnep nélkül. Nincs más csak kétségbeesés, szomorúság, keserűség. Lányom Svájcban, mert mennie kellett, mert ez az ország elüldözte. Őt is, meg kortársai tízezreit is. Maradtak, akik maradtak. Övék a jövő és az ország. Hajrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése