Sziszifusz

Késve jön. Minden nap és minden órára. Bevonul szép lassan termetes testével, kopaszra nyírt fején a megmaradt tarajon baseball sapka vagy kapucni. Kérésre néha leveszi, egyébként csak "fenyegetésre" hajlandó. Semmi  nála . Se füzet, se íróeszköz, se táska, semmi. Odasétál a tornazsákoknak fenntartott szekrényhez, a disznóólból kitúr egy papírt és egy cerkát,  aztán lerogy a székre és nem érti, hogy miért háborgok. Ekkor már jó tíz perc elment az órából. Az órán nem figyel: vagy az arcán levő pörsenéseket vakirgálja, vagy telefonozik (bár erről szép lassan, így hat hét elteltével kezd leszokni), vagy firkálgat valamilyen lapra. Ha kérdezek tőle valamit, nem érti, tudása alapszintű, fejben számolásban kimerül, írásban már nem képes ezeket elvégezni. Írni és olvasni szinte egyáltalán nem tud, fogalma nincs arról, hogy miért tud lélegezni a hal a vízben és arról se sok, hogy éppen most milyen évszak van.Teljesen szocializálatlan, nem tudom, hogy eddig hol volt és mit csinált. Ő azt mondja, hogy semmit. Látva őt ebben biztos is vagyok. És abban is, hogy menthetetlen. Szülőket kértem, jöjjenek be, beszéljük meg a gyerek ügyét, mentsük meg, adjunk szakmát a kezébe, ne legyen "sutyerák". Szülők nem jöttek. Akkor jeleztem, hogy szívesen kimegyek én, hiszen csak 15 percre laknak a sulitól. Mentem, eljátszották, hogy nincsenek otthon. Rájuk törni az ajtót nem fogom. Azt gondolom, hogy már eddig is sokkal többet megtettem, mint ami a feladatom, a dolgom, a hivatásom lenne. Nem jelentettem fel emberségből az órákon külön vele is foglalkozom, miközben vannak az osztályban olyanok, akik sokkal inkább megérdemelnék. Akik akarnak, akik szeretnék, akik tesznek is érte és némán szenvednek a mindennapos késések, óramegállások stb. miatt. Meddig lehet ezt tolerálni? Kérdezem a kölyköt, hogy ha semmit nem akar, akkor minek jár be (már amikor itt van)? Azt mondja, hogy nem tudja. Kérdezem, hogy ő mit szeretne? Semmit nem szeretne, semmit nem akar.... Egy a sok-sok ezer, tízezer szakiskolai, szakközépiskolai tanulóból. Elmúlt 16, nem tanköteles. Mi értelme?
Még nem értem teljes pedagógiai, szülői fegyvertáram végére, de lassan ott járok. És akkor feladom, mert nem tehetek mást, mert nekem is van családom, mert belehalni nem fogok...

Ha lennék "valaki"

Ha lennék valaki

Ha lennék valaki, akkor ezt a felhívást tenném közre (nagyjából ugyanaz a mondanivalóm, amit most már közel 30 éve ordibálok a világba, csak hát kutyaugatás nem hallatszik az égig).

Kedves gyerekek, szüleik, pedagógusok, kollégák, akik iskolákban, óvodákban dolgoztok! 30 éve hagyjuk, hogy mindenkori országvezetőink és sleppjeik tudatosan tönkre tegyék gyerekeink életét, bezárjanak ovikat, bölcsiket (hogy 10 évvel később horror árakon újra kelljen nyitni azokat), bezárjanak és tönkre tegyenek iskolákat, gyerekeket, pedagógusokat, oktatást. Közben pedig mindannyian pontosan tudjuk, hogy az ország jövője az oktatásban van.  30 éve hagyjuk és várunk valami isteni csodára, mely megállítja ezt a folyamatot. Ennyi idő alatt rájöhettünk volna, hogy nincs isteni csoda – vagy legalábbis eddig nem következett be és várhatóan nem is fog! A szakszervezetek nem teszik a dolgukat, noha egyedül ők rendelkeznek országos nyilvántartással, ők azok, akik mozgósítani tudnák az oktatásban dolgozókat. Úgy, ahogy eddig nem tették: mert tűzögettünk már szalagot, meg emelgettünk táblákat, meg flash-moboztunk, meg sztrájkoltunk úgy, hogy tulajdonképpen tanítottunk (röhej: micsoda vonatvezetői sztrájk, ahol minden megy, mint eddig, csak előtte elmondják a szakszervezeti vezetők, hogy másnap sztrájk lesz??), de leginkább csak óvatosan morogtunk a tanárik homályában, a dohányzó sarkokban (míg voltak), meg kávézás közben.

Ezalatt hagytuk, hogy elvegyék szabadságunkat, semmissé tegyék lányaink, fiaink gyermekkorát, megemeljék az ő és a mi munkaterheinket! Leromboljanak grundokat, bezárjanak és értékesítsenek táborokat, sportpályákat, erdőket, mezőket és hosszú még a sor… és ezek új formában (pénz, telek, kastély, villa) felbukkanjanak kedves vezetőink (be nem vallott) vagyonnyilatkozataiban.  De ezekért mi vagyunk a hibásak: ilyennek neveltük őket!

30 évnyi rombolás után már nincs lejjebb: kitartunk, megfeszülünk és belehalunk és ezért, csak ezért nem vagyunk még a világ utolsói között. 30 évnyi rombolás után itt az idő azt üvölteni mindenkinek, hogy: - Elég! Állj! Ne tovább!

Kiabáljuk együtt (gyerekek ne!, ne politizáljanak és ne jöjjenek tüntetni): szülők, pedagógusok, oktatásban dolgozók! Fél millióan, millióan vonuljunk a kedves vezérünk elé és csapjunk az asztalra! Ha nem értenek ebből, akkor zárjuk be az iskolákat, óvodákat, bölcsődéket – bénuljon meg az ország! Dögöljünk bele, ha szükséges, mert így is beledöglünk csak sokkal lassabban. Gyerekeink elmennek, elmentek az országból, itt maradunk magunkra megöregedett és megkeseredett emberek. És amikor már csak mi vagyunk a putriban és ők ott, fenn, akkor nincs tovább!

Most kell lépni, ha most sem, akkor mikor? Mire várunk? Nem szégyelljük nagyon magunkat? Nem csevegni kell a sza…ral teli üst körül – milyen büdös, mennyire rossz helyzet stb., nem rágni ugyanazt a gumicsontot minden nap és háborogni magunk között, hanem cselekedni! Most vagy már nem lesz értelme… Ki kell borítani a bilit!

Lemondani

Lemondani megtanultam itt: gyerekekről, vágyakról, álmokról, sok mindenről...

 

Hívom szülőt, mondom, kellene kölyöknek suliba járni, mert egyrészt október második hete van, hat hete megy a suli, srácot egyszer láttuk. Nem először beszélünk, ez már legalább a 3.-4. "beszélgetésünk". Szülő mondja: -Jó. Kérdezem, hogy akkor mikor jön a gyerek? Holnap ugye találkozunk vele. Közli: nem fog menni. Kérdezem, hogy miért. Válasz nincs. Aztán, mivel eljátszottuk már ezt párszor, "fenyegetek" jegyzővel, családi pótlék elvonásával. Közli, hogy már elvették. Gyerek nagykorú, ezért javaslom, hogy akkor iratkozzon ki, hiszen így semmi értelme, de nekem dokumentálni kell, meg feljelentgetni stb. Néma csend és sajnos enyiben maradunk. Irány a titkárság, megy a második értesítés, aztán ülön neki a digitális naplónak és könyvelek oda is....

 

Hívom másik szülőt, akinek csemetéje szintén ilyen fantom. Közli, hogy beadták az egyéni tanrendre a kérvényt. Mondom: elutasította az iskola, SNI-s nem lehet egyéni tanrendes, de ugye megbeszéltük ezt is legutóbb és a gyereknek addig is be kellene járnia. Szülő mondta akkor, hogy van orvosi igazolás, beküldi. Ennek éppen egy hete. Most is ezt mondja. Most már kissé ingerültebben közlöm, hogy akkor várok holnap reggelig és utána kénytelen leszek "feljelenteni". Szinte látom, hogy megvonja a vállát. Megvonom én is, mikor leteszem a telefont és irány a titikárság - a  többi már ismerős.

 

Nagykorú lány, nem akar iskolába járni. Szülő közölte ezt hetekkel ezelőtt.megállapodtunk abban, hogy mit kell tennie (már tavaly sem jött be a bizonyítványáért, így ki sem iratkozott, maradt tanulónk), de nem tette. Többedszerre sem, pedig hívogatom hetente. Most mi lesz? - kérdem őt. Majd valamikor bemegy valaki - mondja a szülő. Akkor fel kell jelentenem - mondom és leteszem a telefont. Titkárság....

 

Egy diák taníttatása nagyjából évi egy millióba kerül. De minek? Radónak igaza van: a szakoktatás egy zsákutca, amiben ott lengetem a figyelmeztető táblát, de valahogy semmi nem történik. Erre is leginthetnék, de még nem tartok ott. Majd hamarosan.... 

Apró problémák

Minden rendben van, igaz, kicsi is, meg sárga is, meg savanyú is, de narancs....

 

Nem tanítok könyvből és valószínűleg nem is fogok, mert a rendőr urak a 600 db könyv helyett alig néhányat hoztak ki (Szegény közmunkások órákon át vártak, hogy kirakodhassák -  a semmit.), így a tanítványaim többségének nincs könyve, egykettőnek van, de különbözőek.   Egyébként meg, ami van, az hibáktól hemzsegő, használhatatlan vacak. Ráadásul, mivel sni-seket nevelek és dfferenciálnom kell, amiket ezek a könyvek sem tesznek meg. Azaz, minden órára magam készítem az anyagokat 3-4 nehézségi fokban: annak aki, tud számolni, annak, aki a kezén tud, de legalább százas számkörben, annak, aki a kezén, de tízes számkörben csak, annak, aki se így- se úgy nem tud.

 

Szegény lány már majdnem alszik, délután két óra felé járhat az idő. Értelmi fogyatékos és figyelemzavaros. Még lesz két óránk együtt. Ebben az új és remek rendszerben a hiperaktív, autista, figyelemzavaros és mellette értelmi fogyatékosoknak többször van 8, sőt 9 órájuk! Hihetetlen! Aztán a kislány nem bírja tovább és elalszik. Magam is küzdenék az álmossággal, ha nem éppen beszélgetnék a még ébren levő többséggel. Erkölcs óra. Helyes, helytelen, jót dumálunk, de a figyelem elkalandozik. A lányka alszik és most feladom. Még matek is lenne, de nem fog menni. Behozom a notebook-omat, elindítom a Plázacicák-at és a félhomályban az osztály csendben haldokol. A kitartó és fegyelmezett többség - akiket mellesleg 2 évig neveltem erre- ébren marad, még talán élvezi is a filmet, néha nevetnek, megjegyzéseket tesznek, beszélgetnek. Szünet. A kislányt hagyom tovább aludni, a teremajtót nem bezárom, mint kellene , csak behajtom az ajtót. Aztán végre 4 óra... Óvatosan felkeltem a lányt, film közben egy másik srác is a padra feküdt, őt is és együtt kitámolygunk a portához. - Vigyázzatok magatokra, viszontlátásra!

 

Egy óra múlva otthon vagyok. Enni kéne, mert eddig nem volt időm, nem hajthatom el a gyerekeket a problémáikkal, nem hagyhatom ott az ügyeletemet és az óráimról sem késhetek... Bekapom az ebédet, még csak 5 körül jár. Ideje nekiállni a holnapi óráimnak - jönnek a hallgatók is, tanítanak is (most, mert később nem akarnak), lesz megint 8 órám, aztán szülői, de legalább holnap már péntek. Azt hiszem.  Már azt sem tudom, milyen nap van...