2018. március 24., szombat

Itt a vége, fuss el véle

Itt a vége.
2006 szeptembere óta írom blogomat (nagyobb részben a freeblogon), több mint 850 oldalnyi öröm, dühöngés, javaslat, bírálat gyűlt össze az iskoláról, a tanításról, nevelésről, hivatásról. 
Hosszabb, mint egy francia családregény és azt hiszem, hogy őszintébb, mint bármi, amit az oktatásról írtak valaha is. Mert sosem tudtam "okosan" megválogatni a szavakat, "okosan" véleményt mondani - nem így neveltek. Nyíltan, amolyan arcul csapósan és úgy, amilyen én vagyok. Minden bejegyzése én vagyok.  Ennek meg is lett az eredménye. Életem minden perce a hivatásomról, a gyerekeimről szólt és annak ellenére, hogy kiváló pedagógus vagyok, aki messze meghaladta a magyar pedagógiát, karrierem egyre lejjebb ívelt. De nem bánom, mert mostani helyemen olyannyira nem érdekel senkit, hogy mit is csinálok - merthogy a gyerekek sem fontosak - hogy tulajdonképpen azt teszek, amit akarok, amit a kölykök érdekében jónak látok. Nálam nincs tantárgyi keret, nincs időkeret, nincs unalmas, tárgyi ismereteket átadó és megkövetelő óra. Van helyette leginkább epochához hasonló nevelés és oktatás, amelyben az ismeretek, mint a puzzle darabkák, idővel összeállnak. Van tapasztalati tanulás, van kooperativ munka, szabad tanulás, dráma és élménypedagógia, zene és kézműves foglalkozások. Van minden óra elején olvasás, írunk verseket, készítünk játékokat stb. Mindezt természetesen digitális eszközökkel is: mobilokkal, pc-kel, tabletekkel. A gyerekek használják a socrative, a learningapps, a metaverse, mentimeter programokat, dolgoznak virtuális osztálytermeikben az EDU 2.0-án, moziflimet írnak és forgatnak, vágnak és hangszerelnek. Jelenleg verseskötetük készül, év végére minden kölykömnek kezében lesz a kötet. 
Eredményeik minden évben a 120-170%-os javulást mutatják - független bemeneti és kimeneti mérések szerint. Iskoláikat szinte mindannyian elvégzik, tavalyi osztályom minden tanulója jeles szakmunkásvizsgát tett. 
Mi a fene kellene még nekem? Mindent elértem, amit elérhettem. 
Megírtam egy tucat könyvet (szép lassan mindet sikerül kiadni, jelenleg három kapható), kifejlesztettem több, mint száz eszközt  - nem is elsősorban a tanításhoz, sokkal inkább a gyerekekkel való foglalkozáshoz. Tucatnyi eredeti játékötlet, rengeteg innováció a tanításban. Ha meghívnak egy-egy konferenciára, műhelyre, akkor az ott levő kollégák mohón gyűjtik az ötleteket, gyakorlatokat, anyagokat, amelyeket boldogan (és persze ingyen) osztok meg bárkivel.
A magyar iskola pocsék. Nem azért mert kevés a bérünk (igen, megalázóan kevés), nem azért mert nincs kréta (gondoljatok az afrikai tanárra, aki a word programot táblán tanítja, mert egyetlen gép sincs), nem azért, mert a szülők többsége nem neveli a kölykét (ez is igaz, és egyre többen vannak. Az így felhalmozott szociokulturális hátrányokkal nem tudnak mit kezdeni a kollégák és magam is veszítek el emiatt gyerekeket, mert már a facsemetéből nem lehet bonszai-t nevelni). A magyar iskola pocsék, mert felhígult a szakma és nem azok vannak az iskolákban, akiknek kellene. Rengetegen vagyunk nyugdíj előtt álló pedagógusok (nekem azért még sok van a 33. tanévem ellenére), akik nagyon elfáradva, sokan kiégve, mennek be az iskolákba. Sokan vannak pocsék szakemberek, akik pontosan tisztában vannak pocsék voltukkal, de "kényelmesebb" bemenni az iskolába, mint eladóként dolgozni egy boltban. Nincsenek fiatalok, kihal a szakma. Az igazi "nagy" pedagógusok majd mind eltűntek és kevesen vannak az igazán jók is: ők szigetemberek - tanuljatok tőlük, mielőtt ők is belehalnak, tönkre teszi őket! Nem kell Finnországba utazni, elég elmenni Turára, Szombathelyre, Nyírbátorba, Berettyóújfalura stb. 
Igen, nem tesszük jól a dolgunkat. Nem hivatásként éljük meg, Munka, és egyre terhesebb munka a miénk. 
Persze, ebből kivonom magam és ha másnak sem inge, ne vegye magára! Amióta eszemet tudom, mindig is tanítani akartam. Heti 55-60 órát dolgozom a tanítványaimért, de a többi időm is a neveléssel-oktatással, iskolával, hivatással telik el.
Életem nagy kísérletét, mely többek között elgondolásaimat is igazolta, kénytelen voltam feladni az életpálya bevezetése után. Szép lassan elhalt, ahogy elfogyott az időm és az erőm. Mégis büszke vagyok arra a tízezer emberkére, akinek sikerült életét megkönnyíteni, elindítani, akik 500 hétvégét töltöttek velem és a Baráti Kör többi tagjával, akik bebizonyították, hogy "fogyatékosságuk" ellenére szinte mindenre képesek.
Most azon őrlődöm hosszú ideje, hogy fogalmam nincs, mit tegyek. Ez az életem, de ha továbbra is ennyi órában csak a hivatásomnak élek, akkor belehalok az életbe, ezt pedig nem akarom, mert az élet csodaszép és talán majd hatvan évesen (vészesen gyorsan közelít) jut időm élni is.
Azt tudom, hogy ezt az osztályomat még végigviszem, az még egy év, mert a gyerekek ezer szállal kötődnek hozzám. Én vagyok az apjuk, anyjuk, a testvér, a tanító, a kísérő, aki végigsétál velük azon az úton, amit a magyar társadalom megenged nekik és amit igyekszem megkönnyíteni számukra. És az egyetlen elismerés, amit 33 év alatt kaptam: a gyerekek mosolya, ölelése, könnyes szeme, néha a szülők köszönete. Ja, nem igaz, mert van díjam is: egy kedves szülő felterjesztett a Példakép-díjra, amit meg is kaptam, de annak is 10 éve. Örültem a Gordosné Szabó Anna díjnak is, de értettem, hogy miért kaptam. A Baptista Szeretetszolgálattól pedig a Közösség Önzetlen Szolgálatáért Érmet kaptam talán tavaly előtt.
Hogy mi lesz? Fogalmam nincs.
Köszönöm, hogy olvastatok, hogy kibírtátok dühöngéseimet, élveztétek talán örömeimet, elgondolkodtatok módszertani munkáimon. Tegyétek jobbá a világot! A békák jelmondata: Csináljunk egy jobb világot!

Zöldbéka tanár úr 

2018. február 19., hétfő

Szerintem ...

Hogyan kellene jó iskolát csinálni? - ahogy én gondolom így, több mint harminc év munka után.

A pedagógusképzés

Ha szóba kerül a pedagógusképzés, akkor mindig elmondják, hogy csak az megy pedagógusnak, aki túl buta volt ahhoz, hogy jobb főiskolára, egyetemre bekerülhessen, hogy a tehetségtelen senkiháziak vállalják fel a tanári pályát stb.
Persze ez butaság. 
Az igazság abban lehet, hogy nem a pályára alkalmasak kerülnek be és végzik el a pedagógusképzést. Kevés az, aki tényleg erre született, akinek hivatása, küldetése lesz ez a csodálatos és piszkosul nehéz élet. 
Mit is értek én hivatáson? Legutóbbi könyvemben megpróbáltam megfogalmazni, most csak röviden a magyarázat: mindent elsöprő akarással megtámogatni a gyerekek saját útját, segíteni, hogy egyedül is menjen és tenni mindezt örök lelkesedéssel, folyamatosan fejlődő szakmai tudással, kreativitással, reneszánsz polihisztor módján, stabil erkölcsi normákkal, úgy, mintha semmi más nem létezne a világon. Mert asztalosból, aki széklábakat esztergál sok van, de Michelangelóból nagyon kevés.
A pályára ezek a mesterek, erre született emberek kellenek! És vannak ilyenek, de a képzés általában ezeket az emberkéket söpri ki a főiskolákról, hiszen ritkán kompatibilisek a gyakorlattól többnyire elrugaszkodott elméleti képzők elefántcsont-tornyaiban megszerezhető tudástól. Mert a szakmát meg lehet tanulni, és biztos, hogy 20 év után lesznek a fejekben olyan működő panelek, amelyeket egy hasonló problémánál vagy eltanultunk mástól vagy magunk dolgoztunk ki (okulva a saját árunkon) - ez becsületes iparosmunka, de ez ritkán működik a valós életben. 
Tehát: gyakran alkalmatlan emberek, alig használható képzési anyag sok-sok felesleges ismerettel - az alapműveltséget nem az egyetemen kell megszerezni...
Leginkább a tanítóképzés ad használható ismeretet, gyakorlatot az azonnali munkakezdéshez, például azzal, hogy sok-sok módszertant megtanít, hogy megtanítja a tantárgydidaktikákat. Hogyan kerülhet sajátos nevelési igényű gyerekek első osztályába olyan gyógypedagógus, aki az olvasástanítás, írástanítás szakmódszertanával sincsen tisztában (még a betűelemek nevét sem tudják felsorolni)! Hogyan taníthat felső tagozaton olyan irodalom szakos tanár, aki nincs tisztában az olvasástanítás , a szövegértés, szókincs fejlesztésének lépéseivel? Persze nem az ő feladata lenne, de: neki folytatnia kellene az alsó tagozaton megkezdett nevelési-oktatási folyamatot és a mai iskolai helyzetet ismerve és tudva, hogy az ország lakosságának lassan a fele analfabéta vagy funkcionális analfabéta, akkor nem vitatható, hogy neki is feladata lenne! Lenne, de nem tudja!
Mit változtatnék én, ha kompetens lennék ebben a kérdésben?
1. Alaposan megválogatnám a pedagógusjelölteket. 
2. Ehhez az kellene, hogy az első évben, függetlenül, hogy milyen iskolai fokon akar valaki tanítani és milyen szakirányon, kellene egy tanítóképzés. Módszerekkel, didaktikákkal és folyamatos mély vízzel, azaz gyakorlattal. A gyakorlat lenne a vízválasztó, ahol képzését, megfigyelését, segítését igazi tyúkanyók támogatnák. Nyugodtan vissza lehetne hívni nyugdíjas kollégákat - isteni pedagógusok vannak közöttük! Az első év végén dőlne el: alkalmatlan és jobb, ha elhagyja a képzést, és eldőlne az is, hogy milyen korú gyerekek között érezte igazán jól magát, kikkel tudott együttdolgozni. 
3. A második évtől szakosodnának a hallgatók és erre épülne rá a speciális képzésük.
4. Sokkal több gyakorlatból érkező pedagógusnak kellene tanítania a hallgatókat - legalább azokon a területeken, melyek célja a hallgatók "munkára" felkészítése. Persze az sem ártana, ha a kooperatív technikát, élménypedagógiát, drámapedagógiát stb. a gyakorlatban tanulnák a jelöltek!  Azoktól, akik a gyakorlatban alkalmazzák már évtizedek óta!
5. Szükség lenne egy valós értékelő rendszerre (leginkább ilyet Szerbiában láttam, persze, annak is megvannak a hibái), amely a minősítés mellett megerősítés, segítség is lehetne a pedagógus számára. Ma ugyanis nincs senki, aki valóban értékelné a munkánk, megerősítene abban, hogy jó felé haladunk vagy sem. Udvarias megjegyzések néha bemutató órák után (már ha vannak egyáltalán, mert egy ideje erre sem jut idő, mint, ahogy beszélgetni sem a tanítás végén, vagy műhelymunkára - szinte mindenki egyedül küszködik...) és ebben kis is merül a "minősítés". Ráadásul az uram-bátyám viszonyok soha ennyire nem hatották át az iskolákat, különösen vidéken nem, a kiskirályok birodalmában.
6. Kevesebb pedagógus is elég lenne, de ők legyenek a javából és fizessük meg őket! Tapasztalatom szerint a tanított ismeretek harmada teljesen felesleges és ami meg igazán kellene, azt meg csak a bátrak tanítják. Ha csökkenne a tananyag, azzal az óraszám, azzal a pedagógusok száma, és a java között valós béremelésként szét lehetne osztani a távozók bérét. (Egyébként nem reprezentatív kutatási tényként: kollégákkal beszélgetve gyakran kértem, becsüljék meg, hogy iskolájukban mennyi azok aránya, akik "jó" és akik "rossz" pedagógusok. Hihetetlen, de általános adatként elmondható, hogy a tantestületek majd fele mehetne a levesbe...)

Mivel állítom, hogy az iskola minősége, a nevelési-oktatási munka sikeressége a pedagógustól függ, ha valami ilyen folyamat elindulna még ebben az évben, akkor 5-10 év múlva mérhető javulás, szignifikáns javulás útjára léphetnénk.
Addig meg marad, ami most van...

2018. január 22., hétfő

Elveszett ország gyermekei

Majd 10 évvel ezelőtt írtam meg első könyvemet a fogyatékkal élő gyerekekről, iskoláikról, a magyar közoktatásról. Most felkértek, hogy írjam újra, adjuk ki újra. Sokáig gondolkodtam ezen, hiszen ezalatt a 10 év alatt a helyzet még tovább romlott. Sajnos, semmi javulásról, pozitív eseményről nem lehet beszámolni: a helyzet minden szinten és mindenféle szempontból rosszabb lett.
Ma már más címet adnék: Elveszett ország gyermekei. 
Elveszett ország gyermekei, 
mert az az ország, amely a rendszerváltás óta már a harmadik generációt neveli ki tudás, erkölcs nélkül, amely leépíti a közoktatást, egészségügyet, ahol a szociális háló olyan lukas, hogy még egy bálna sem akadna fenn - nos, az az ország elveszett. Ahonnan az ország reményei külföldre mennek a reménytelenség elöl, ahol a nyugdíjasok nagy része rosszabbul él, mint valaha, nos, az az ország elveszett. Jó időre. Szeretném hinni, hogy csak évtizedekre: 

"Magamat láttam tíz év múlva itt 
Hallottam ezt a mostani dal hangjait
És attól féltem, nehogy majd ez legyen
Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen
És attól féltem, nehogy majd így legyen
Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen"

 És szeretném remélni, hogy nem végleg. De optimizmusra semmi okom - csak hinni szeretném, hogy egyszer gyerekeink visszajönnek... hogy egyszer majd másokat megbecsülnek... hogy egyszer majd újra rászólnak a buszon hangoskodóra... hogy utcáink mindenféle szempontból megtisztulnak és beszakadnak, ha lánckerék tapos rajtuk. El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra - volt a himnuszunk annak idején  és arra születtünk, hogy napfénybe kapaszkodjunk... Várom a tavaszt, a fényes szeleket, kapaszkodni és repülni másfelé...

2018. január 5., péntek

Megérkeztem

Megérkeztem. Nem hiszem, hogy lehet ennél "feljebb". Mindig éltem át nagyszerű, felemelő pillanatokat a munkám során: olyanokat, amelyekben tanítványaim, gyerekeim valami zseniális dolgot tettek, alkottak, hoztak létre. Pályám elején, talán a második évben?, már sok ezer origami figurával (köztük sok, az akkor 9 éves gyerekek, saját kreációjával) borítottuk be akkori iskolám kazánházában kialakított hatalmas termet. Képzeljük el a tornaterem méretű teremben az őslények országát, az óceánok világát, az afrikai szavannákat, az erdők életét stb. Felejthetetlen élmény volt!
Vagy a békákkal Kárpátaljára indított szállítmány gyűjtését, összeállítását, megszervezését! A legutóbbi osztályom mozifilmjét, amit teljes egészében ők készítettek: ők írták, forgatták, vágták, hangmunkákat végeztek rajta - mindezt értelmi sérültként!
De: erkölcs órán a lopással foglalkoztunk. Nem mesélném el, de feladatként kapták, hogy dolgozzanak ki olyan helyzeteket, amelyekben vitathatóak a történések. Hogy értsétek: ha egy rászoruló, idős nénike a boltban megeszik egy kiflit (ami persze ugyanúgy lopás a törvényeink szerint), akkor ... adjanak lehetséges megoldásokat ilyen helyzetekre.
Ezek a gyerekek ahelyett, hogy suli után rohantak volna haza, a tv elé, a facebook világába, a galerik mindennapjaiba, ezek a fiatalok kivonultak együtt a közeli játszótérre, csoportokban kidolgozták a helyzeteket, felvették a mobiljukkal, azonnal meg is vágták, zenét tettek rá és átküldték nekem. 
Mit mondhatnék még?
Megérkeztem - és ők is. Itt vagyunk a Földön, a valós életben, Emberek között. Felemelő, megható, engem igazoló, döbbenetes. Nincsenek szavaim.

2017. december 29., péntek

Madárkáim

Madárkáim. Csak addig időznek nálam, míg meggyógyítom őket - ha sikerül. Ha nem akkora a seb, amit már reménytelen. Akkor megpróbálom szebbé tenni napjaikat, míg velem vannak. 
Ez járt fejemben, míg ültünk a kórház rendelőjében egy szimpatikus, fiatal doktornővel, aki szabadságát áldozta arra, hogy megpróbálja rendbe tenni szegény madárkám egészségét. Soron kívül, protekcióval kerültünk be, soron kívüli vizsgálatokra - szeretetből - sajnálatból? Mindegy is, lényeg, hogy a kislány rendben legyen. Hogy újra tudjon enni, nevetni, élni. A lelkét majd rendbe teszem én...
Madárka. Tudna repülni, csak ez egy idióta ország. Bár szeretem, de erkölcstelenségét, butaságát egyre nehezebben viselem. Ők isszák meg a levét. A madárkák, akik nem tehetnek róla, de ők viselik a következményeket.
Én meg gyógyítgatom őket, míg tehetem. És boldog vagyok, azt hiszem, amikor szárnyra kapnak és itt hagynak. Remélem, hogy ős is tud majd még repülni.

2017. december 20., szerda

Szünet?

Azt hiszem, hogy egy pedagógusnak sosincs szünete. Legalábbis nekem nincs. Már harmadik napja nincs tanítás, de napjaim zöme a tanítványaimmal telik. Különösen azzal a kettővel, akikről legutóbb írtam. Köszönhetően a nyilvánosságnak összejött akkora összeg, hogy ne kelljen a szünetben dolgoznia. megkezdtük a tartós élelmiszerek gyűjtését is, januárra reményeim szerint összejön egy nagyobb mennyiség, aminek kiszállítását is sikerült más elintézni. Sikerült orvost szereznem, aki meggyorsítaná a vizsgálatokat, a lány ugyanis már képtelen enni. Amit megeszik, az vissza is jön egy idő múlva. Azt hiszem, hogy komoly emésztési problémái vannak, amit mihamarabb orvosolni kell. Megvan az orvos, még kell majd a sulidokitól a beutaló és akkor januárban el is kezdődhet a kivizsgálás. Sikerült neki jobb munkát is szereznem: hamarabb fog végezni és talán többet is fog keresni. Hát, nagyjából ennyi minden történt vele.
A másik lányt megtaláltam egy vidéki kisvárosunk nevelő intézetében. Mivel még nincs gyámja sem, így nem könnyű bármit is intézni ügyében. Tegnap megjártam ezt a kisvárost, meglátogattam és ha már ott voltam, akkor kicsit bele is kóstolhattam egy nevelőtanár feladataiba. Történt ugyanis, hogy mivel ők is kevesebben vannak, mint kéne, az ott levő nevelőnek el kellett mennie az iskolákba a többi gyerekért, de nem volt ki leváltsa. Kérdezte: elvállalnám-e? Hát persze. Ő ment és meg maradtam a srácokkal - játszottunk egy jót, miközben a kis down-szindrómás kislány folyamatosan puszilgatott. 
Sikerült meggyőznöm a nevelőt, hogy saját felelősségemre hadd jöjjön osztályával tanítványom csütörtökön egy jótékonysági ebédre. Utána beviszem a kölyköket a Bazilikába, meg a karácsonyi vásárba. Persze csak úgy lehet, ha reggel lemegyek és felhozom, majd este ugyanez. Szóval vonatozgatok egy kicsit, de semmi baj: legalább viszek az intézetbe egy kis gyümölcsöt, teát stb. És akkor talán pénteken nekem is elkezdődhet a szünet.

2017. december 17., vasárnap

Mikor megszakad a szív

Lassan, tőlem függetlenül, szét fog esni az osztályom. Nem a belefektetett rengeteg munkát sajnálom, hanem a kölyköket. Csak egy-két eset, ízelítőnek, hogy mitől fáj...

A család Pesten élt, míg az anya embóliát nem kapott és le nem esett a lábáról. Képtelen volt dolgozni, csoda, hogy életben maradt. Az apa ugyan dolgozik, de mint mi annyian, az éhenhaláshoz sok, a normális, emberi élethez kevés. Magam is tartok attól a naptól, amikor nem tudok majd dolgozni: mi lesz velük?
Eladták hát a pesti lakást, mentek az agglomerációba, annak is végibe, falunak határába. Másfél kilométer a vasúttól, busztól, ha jár egyáltalán még arrafelé. Ez történt tavaly. Mikor a lány megértette, hogy a család el fog süllyedni, egyre lejjebb, ahonnan nem lesz már visszaút, elment dolgozni. Mocskos multihoz, minimálbér alá, kizsákmányolva. Többször is műtött gerincével napi nyolc órákat húz le, hét napból hatszor, taníts után. Mert az iskola szent - erre neveltem. Keres annyit, amennyi kell az életben maradáshoz. Mit ad érte cserébe? Este tizenegykor végez, vonata ritkán jár, egy felé hazakeveredik, aztán irány a téli süvítő szélben, mínuszban a falu vége. Fél kettő, mire belép az ajtón. Lezuhanyzik, eszik, ha éhes, aztán alvás, mert fél ötkor kelnie kell. És irány a suli....
Két óra alvás, nettó 57-60 ezer Ft - ennyi ma egy fiatal élete?
Most daganatot találtak gerince mellett: szegény magyar egészségügy  szerintem hónapok múlva tudni fogjuk az ítéletet, Addig meg izgulok (őt nyugtatom) és közben darabokra hasad szívem. Sosem volt könnyű megélni a sorsokat, de azt hiszen, megöregedtem. Sok már a fájdalom.

Másik: maga ment be a családsegítőbe és vetette védelembe magát. Elhamarkodta a lépést, tudja ő is, de hiába tanítottam, ezt a konfliktuskezelési technikát nem tanulta meg. A gyermekvédelem, ami alig moccantja más estekben a seggét, most valamiért ugrott. A lány eltűnt mindenki szeme elől - se iskolába nem jött, se megtalálni nem volt könnyű. De sikerült és kiderült, hogy alig egy héttel ezután már egyik vidéki, de Pest közeli városkánk nevelőintézetébe vitték. Megszökött onnan, jött suliba, hívtuk a nevelőjét, nálunk a lány, megy haza suli után. "Megegyeztünk" ebben és ennek ellenére alig egy óra múlva már kopogtattak is a rend őrei. Velük tényleg sikerült egyetérteni: empatikusabbak voltak, mint a gyerek nevelői, hivatásból ezzel foglalkozó "szakemberek". Maradt a lány a tanítás végéig majd visszament az intézetbe. Azóta nem láttuk, nem jöhetett osztálykarácsonyra, Titanic kiállításra, karácsonyi vásárba.... megyek hát holnap én hozzá. Kihozni intézetből, ünnepelni a szeretet ünnepén - még akkor is, ha ellenünk az egész világ.

Mert ellenünk az egész világ... és megszakad a szív
2017. Magyarország