Lelkivilág

Aki nem pedagógus, szociális munkás stb. annak fogalma nincs arról, hogy mekkora megterhelés lelkileg, ha tényleg ismerni és segíteni akarjuk a diákjainkat. Persze, ez is eltérő, mert valószínűleg egy konszolidált környéken levő iskola polgári diákjainak kevesebb lelki nyavalyája van, mint egy utolsó esélyt adó, ráadásul szakiskola, szakközépiskola tanulóinak. Tanulóink harmada SNI-s, másik harmada BTM-es, a maradéknak nincs papírja (de lehetne). 90 %-kuk rettenetesen alulszocializált, borzasztó körülmények között él. Nevelőotthonban, gyámság alatt, kollégiumban (többen nem azért, mert messze laknak, hanem azért, mert a szülő nem akar tudni róluk) élnek, vagy nagymamával, nevelőszülővel - nincsenek adataim, hogy hányan élnek teljes családban, még kevesebb, hogy hányan élnek nevelő, szerető teljes családban, de nagyon kevesen. És nem mellesleg a 70-80 %-kuk cigány. Mielőtt bárki rasszizmussal vádolna, egyet ne felejtsünk: ezek a fiatalok máshol nem kellettek és a többségüknél, látva a családi, társadalmi, iskolai "nevelés" végeredményét, nem ok nélkül.

Én mindig meghallgatom a gyerekeket, elmondják ezeket a problémáikat, szembesülök és megélem sorsukat. Meddig lehet sérülés nélkül csinálni? Pályám elején ilyen gondjaim nem voltak az átkosban jó 15 évig, majd jött a rendszerváltás és jöttek az elszegényedett, munkanélküli családok gyerekei, ahol a szülőknek kisebb gondjuk is volt a gyerekük megfelelő nevelésénél. Természetesen nem akarom és nem is tudom mentegetni ezeket a szülőket, de ebben is empatikus szeretnék lenni, miközben nem tudok.

Zúdul rám minden nap a sérelem, a megbántás, a keserűség, a kilátástalanság - ugyan mit is mondhatnék? Vigasztalom a gyerekeket, ápolgatom a lelküket, miközben nekem nincs módom relaxálni, nincs idő és lehetőség szupervizióra, nincs idő és lehetőség töltekezni. Van helyette 50 óra munka minimum egy héten és van annyi probléma, hogy belefulladok. Néha kidugnám a fejem a sz...ból és vennék egy mély levegőt, de nem lehet....

Veszteséglista ebben az évben a teljesség igénye nélkül:  3 gyerek, aki szeptemberben beiratkozott. Kettőt közülük sosem láttam, a harmadik benn töltött tán két napot, aztán vitte a rendőrség, mert csak próbaidőn volt. Egy 16 éves lány, aki teherbe esett és kiiratozott. Egy fiatal lány, akivel félévig kínlódtam és aki képtelen volt legyőzni magában környezete hatásának következményeit és felfüggesztettük. Egy nagydarab fiatalember, aki csak melegedni jár be: semmi nem érdekli, semmit nem csinál, de nem is zavarja az órát, azért nem rakjuk ki, addig is biztonságban van. Egy nagykorú lány, aki annyit lógott, hogy semmi értelme nem volt pusztán a családi pótlék miatt benntartani. Egy 15 éves lány, aki két abortuszon van túl félév alatt, és éppen ezért valószínűleg kibukik az osztályból. És hosszú még a sor, de fáj... mert ezer órát öltem beléjük... Mi vagyunk a lánc végén és nem lehet mindenkit megmenteni, sőt, nagyon kevés gyereket lehet.

Mostanság gyakran gondolok arra, hogy havi 3-4 napra fizetés nélküli szabadságra fogok menni, hogy megússzam lelki sérülés nélkül. A lelki szemetesláda szeretné néha lecsukni a fedelét.