2013. december 9., hétfő

Életérzés

Nincs helyén egyikünk sem. Egyikünk sem, akinek 10-15 év után mennie kellett munkahelyéről, szeretett, megszokott iskolájából. Évek teltek el és nem tudjuk kiheverni a csalódást. Öt diplomás kollégám most "laikusok" között dolgozik, persze nem a megfelelő poszton. Persze nem az öt diploma a fontos, hanem a gyakorlati tudás, aminek meg mestere - lenn. Meghúzza magát, még egyszer nem követi el azt a hibát, hogy jobb legyen kollégáinál. Nem akarja felvállalni azokat a konfliktusokat megint, amiket már megélt egyszer - hiába, az okos ember még egyszer nem fut neki a falnak, még a kölykökért sem. Másikunk mióta elment, azóta újra váltott, mert új helyén ugyanazt az utat járta be: a szakmai irigység, féltékenység, annak tudatosulása, hogy sokkal gyengébb vagyok, mint a másik, nos, ez nem túl ösztönző Magyarországon. Nem arra késztet, hogy jobb legyen valaki, hanem dögöljön meg a másik tehene is! Ment tehát, menekült, napközis lett - ott legalább békén hagyják és a közszemlélet szerint az a pedagógia "alja". Most megint bajban lesz, mert váratlanul megnézték egyik foglalkozását és kiderült minden... Másikunk nyugdíjba menekült idő előtt, vitte magával csodálatos tudását, igazi pedagógus voltát. Magam szintén kínlódom. Bár dolgozhatom, békén hagynak, még tán el is ismerik a munkám, de ... az iskola túl lassan változik, túl sok idő fog eltelni, ha el fog egyáltalán jönni az idő, hogy beszélhetünk Iskoláról. 
Találkoztam velük. Nem kiégettek, hanem olyannyira elkeseredettek, hogy azt fontolgatják: menni kell a pályáról. Rég rossz, ha jobb vagy, mint szakmai vezetőid, jobb vagy, mint kollégáid többsége. Rég rossz, ha még tenni akarsz valamit, megélni és nem csak túlélni. 
Csinálni kellene egy jó Iskolát. Milyen az? Szerintem ott
- Minden pedagógus, akár vezető, akár beosztott, birtokában van a legalapvetőbb szakmai tudásnak, ezenkívül művelt és kissé polihisztor: játszik legalább egy hangszeren, dalokat tud, kézműves technikákat, verseket, meséket, mondókákat, birtokában van a modern technikáknak, naprakész a legújabb pedagógiai-pszichológiai eredményeknek
- Nincs különbség semmilyen tekintetben a tanító, a tanár, a napközivezető stb. között - mindenkinek egyformán fontos a munkája. Ezt a munkát össze kell hangolni és nem eldolgozni egymás mellett.
- Az iskola minden dolgozója tenni akar a közös munkáért, agilis, tevékeny, odaadó
- Az iskola minden dolgozója egy műhely tagja, egymásért együtt dolgoznak, egymástól folyamatosan tanulnak 
- Minőségi munkáért minőségi bért kapnak
- meghatározott idő után fizetett szabadság jár, melynek alatt a kollégák kipihenhetik magukat, képezhetik magukat - ez legalább 2 hónap legyen
- Az iskola minden gyereket felvesz válogatás nélkül
- Nem csak a felzárkóztatás, hanem a tehetséggondozás is hangsúlyt kap - még fogyatékkal élő gyerekeknél is
- A tanítás-tanulás alapja a nevelés kell, hogy legyen: tisztelet, erkölcs, tolerancia stb.
- A tanulási folyamat alapja a flow, az "aha"-élmény, a megtapasztalás stb. Módszerei között jelenjen meg minden módszerből és eljárásból a legalkalmasabb: a projekt-, az élmény-, a dráma- stb pedagógia, a szabad tanulás - bármelyik. Ezek közül a pedagógus választhassa azt, amelyik személyiségének, képzettségének a legjobban megfelel
- Fontosabb a közösségi élet, mint a haladás a tanulmányokban, mert ha megvan az előbbi, akkor magától megjön az utóbbi
- A suli 9-kor kezdődik. A lehető legtöbb szünetben, amik 20 percesek, az órák viszont lehetnek hosszabbak, mint most - udvarra, szabad levegőre kell menni
- A sport mindennapos tevékenység kell, hogy legyen
- Az ismereteket a diákok maguk szerezzék meg és komplexen gondolkodva építsék össze, mint egy puzzle-képet (projekt, epocha stb.)
- a nyelvtanulás nagyon fontos, lehetőleg anyanyelvi tanárok tanítsanak - felső tagozatban minden tárgyból egy-egy órát idegen nyelven
- minden gyerek tanulja meg értelmesen eltölteni a szabadidejét: sport, zene, kézműveskedés, olvasás stb. 
- A tanulási folyamat fontos résztvevője, részese a szülő - a lehető legtöbb tevékenységbe be kell vonni őket, persze nem kötelező jelleggel.
Persze folytathatnám még a sort tovább, de minek? És kinek?

2013. november 19., kedd

Elveszett "Z" generáció

Írtam régen egy könyvet Elveszett gyerekek országa címmel. Nem jó könyv, de jól látható benne a kor, amiben élünk és a gyerekek, akikkel dolgozunk - vagy kellene dolgoznunk. Akkor a kritikájában hangsúlyosan megjelent és nagyon sokáig bántott is, hogy hol vannak ezek a gyerekek? Hova vesztek el? Léteznek-e egyáltalán? Mit is gondolok én?
Akkor úgy éreztem, hogy én vagyok a kisegér a Marsról, mert olyasmiről írok, ami még szakmai berkekben is ismeretlen és félelmet keltő. Azóta sok helyen és sokszor meggyőződtem arról, hogy ez így van. Mi lehet a magyarázat?
Utolsó esélyt adó iskolában dolgozom: tanítványaink mindegyike hátrányos helyzetű, halmozottan hátrányos helyzetű és mind e mellett vagy fogyatékkal élő vagy cigány... Mindegyike túl van már azon a ponton, amikor még nevelhető lett volna, tudásuk nulla, gyakorlatilag analfabéták és semmit sem akarnak, semmi nem érdekli őket. Persze az okosabb eljátssza, hogy ez nem így van, visszafogja magát az órákon, de a való életben úgy viselkedik, úgy él, kommunikál, gondolkodik, mint egy .... nem írom le, mert nem tűri a papír. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy viszonylag kis létszámról, szűk rétegről van szó, ki kell ábrándítanom - ők a többség. Ők a néma többség, akiket (szüleiket és nagyszüleiket) tudatos oktatáspolitikai, politikai változásokkal -megtámogatva a média hatalmas erejével, sikerült "lebutítani" a rendszerváltás óta. Ők azok, akik boldogok, hogy sokkal többet érő munkákat közmunkásként elvégezhetnek pitiáner összegért, mert különben szó szerint éhen hal a család. Ők azok, akik gyakorlatilag analfabéták, iskoláikat többnyire el sem végzik. Ők azok, akikért hiába feszülsz meg (ilyen-olyan oktatási módszer, projekt, digitális technikák, web2-es eszközök stb.), semmi más nem érdekli őket, mint a face, a tv tingli-tangli műsorai, a buli a haverokkal a téren (és ebbe a bűncselekmények is simán beleférnek, hiszen erkölcsi normákkal nem rendelkeznek) és azt hiszik, hogy a nem is tudom milyen Budapest, az a való világ.
Sokszor végiggondolom a pályán töltött majd 30 évem és hazudnék ha mást mondanék és gondolnék, mint amit (nem szeretnék, de így van). Édesanyám tanítóként szigorú fegyelemmel, de szeretettel tanított - imádta is őt mindenki: gyerek, szülő, kolléga. Aztán jött ez a fene nagy szabadság - reformpedagógiák áldott kora, amikor a gyereknek minden joga megvolt és kötelessége semmi. Meg is lett az eredménye: kaptam gyerekek Wardolfból, nem is egyet, hatodikos korában - se írni, se olvasni nem tudtak, de a "szájuk, az öntudatuk akkor volt, mint..." Persze, nem a reform pedagógiák ellen beszélek, hisz lehet azt is jól csinálni,meg lehet frontálisan is remekül tanítani - ki miben jó, de ott és akkor valami nagyon elromlott. Állíthatom, hogy a mai érettségizők tudása messze elmarad az 1986-os 8-os osztályom tudásától, gyakorlottságától, képességeitől és készségeitől. Felnőtt egy olyan generáció, mely már funkcionálisan analfabéta volt, alulképzett, szakma nélküli, ezért munka nélküli - és nem feltétlenül azért, mert cigány, vagy fogyatékos, hanem mert tudás nélküli. És sasnak sas a kölyke: most itt vannak a gyerekeik: harmadik generációs munkanélküliek, tudás nélküliek, akik teljes élete kudarc. Akik nem tudják megfogalmazni céljaikat, mert nincs nekik, mert nem is lehet, akik ugyanúgy munkanélküliek lesznek, mint szüleik, nagyszüleik. 4 és fél millió ember. 
A probléma nem kicsi és én, mi nem tudom, tudjuk megoldani. Üvölteni szeretnénk azon kevés kollégánkkal, akik még hivatásnak tekintik a nevelés-oktatást, akik nap mint nap akkora lelki terhet vesznek magukra, amit nem lenne szabad, de a gyerek átölel a folyosón és elmondja, ha kérdezem, ha nem, hogy éppen milyen drogot használt tegnap, hogyan erőszakolták meg, hogyan nyúlták le a parkban vagy csak azt, hogyan tették szülei az utcára, hiszen betöltötte a 18-at és nagy korú lett, menjen a f....
4 és fél millió tudatlan ember. Akiket meg lehet venni egy vásárlási utalvánnyal, egy kis tűzifával, bármivel, hogy ....
Közben a média ontja magából a szennyet, a pláza a divat és az élettér, minden napra jut elég erőszak, gyilkosság, mutyi - és ők nem léteznek. Kollégáink szemében sem... Ketté szakadt a világ, az ország: vannak az enyimék, majdnem olyanok mint én, de én még tudok szabadon gondolkodni, írni és olvasni, bár lehetőségeim majd annyira korlátozottak, mint az övék - Miért nem kiabáltok pedagógusok?????????????
16 éves tankötelezettség, összenyomorított közismeret a szakiskolákban - nem baj fiam, maradj bunkó, minek  Petőfit ismerni egy autószerelőnek, fodrásznak, szakácsnak....????
Sasnak sas a kölyke.
Ofő óra. Kiosztok egy A4-es papírt a következőkkel: képzeld el, hogy kis gyermekeddel van két szabad órád. Írd le, hogy mi mindent csinálnátok! A papírok üresek maradtak. Gyerekeket fognak "nevelni", hogyan????? Face-en? Tamagocsi gyerekek lesznek? Egyél, aludj és meg is van mindened....egyébként is a férjem (munka nélkül) el fog tartani engem, minek tanuljak...
Elemzem magam, mert a kifakadást (lelkes) fiatal kollégám indította el, panaszolva a közönyt, a bunkóságot, a paraszt viselkedést és azon eszem magam, hogy ez már a kiégés? Létezik, hogy én, aki imádok tanítani, kiégtem? Hogy nem tudom elviselni és egyre kevésbé ugyanezt? Hogy hiába készülök lelkiismeretesen, tízszer, ezerszer többet, mint 30 éve pályakezdőként, kevesebbet jutok előre, mint, amit hátrafelé csúszok? Hol a határ? Meddig lehet az ember toleráns, elnéző, megértő? Nem tudom. Lehetek, de nincs ma egy fiatal jó szakember: nagyon nehéz ilyet találni. Olyat meg, aki becsülettel végzi a dolgát, aki felelős az általa végzett munkáért, aki ebből lelkiismereti kérdést csinál, olyat meg nem is ismerek. 20-25 év eredménye. Hova vezet mindez? "Ha lesz még emberi arcuk, csókoltatom őket"- mondta Nagy László (Ki az a Nagy László? - kérdezte 20 éve a diák, a mai le sem sz....), kijavítanám: ha lesz még emberségük, lelkük, becsületük, gerincük, akkor csókoltatom őket. 
   

2013. november 5., kedd

4 és fél óra

embertelenség, empátiahiány, közöny a 20. kerületi SZTK-ban. Rímel előző posztomra...
A suliban a szünetben a gyerekek a táblánál játszogattak s egyik fiú figyelmetlenül fordulva jól orron könyökölte az ott álló kislányt. Azonnal vérfolyam, rémület és kiabálás utánam. Épp ügyeletes voltam a kapuban ( a szünetben miért is készülne a pedagógus a következő órájára, miért pihenne, vagy menne mosdóba, inna egy kávét, esetleg reggelizne?) reggel fél nyolctól délig, a hét szinte mindegyik napján. Siettem a kislányhoz, mosdó, zsebkendők hada és megszervezni a gyerek orvoshoz vitelét, hisz láttam, hogy komolyabb a baj...
Gondnokunk, mindenesünk vitte a kislányt a közeli rendelőbe, majd egy óra múlva ott kellett hagynia bokros teendői miatt. Én egy órával később végeztem s bár reméltem, hogy a lányka 2 óra alatt végez, ennek ellenére siettem (fodrász helyett - sebaj, copfot növesztek, eldöntöttem) hozzá. 1 körül értem oda, épp röntgenről jött (mi tartott 2 órát?) és leültünk a váróban. Hamar kiderült, hogy épp most ment el a doki és a rendelést 2 óra múlva folytatja. Próbáltam más sebészt kérni, csak nézze meg a leletet, hisze tudtam, hogy ha el is tört, gipszelni nem tudják, legfeljebb valami krémet írnak fel rá. Nem sikerült... A nővérek ott császkáltak, eszük ágában nem volt segíteni nekünk. Beszélgettünk jó két órát, mikor ugyanaz a doktor visszajött. Gondolta, csak vet egy pillantást a leletre, ekkor fél 3 felé járt az idő, de nem! Kivárta a 3 órát, majd soron kívül fogadott néhány "fideszes aktivistát", ahogy a közben rendelésidőre érkezett embersereg nevezte őket. Aztán fél négy körül sorra is kerültünk. Ige, orrtörés, igazából nem nagy ügy, krémecske, meg borogatás, meg húzzunk már a .....ba.
A lány reggel óta nem evett, büféből csak inni tudtam neki hozni, fázott és belefáradt a 4 órás várakozásba. Kicsit félt is, hiszen értelmi fogyatékosként nehezen emésztette meg a helyzetet. Még másfél óra, mire hazaér egy Pest melletti kis községbe. Mondtam, holnap, vagy a héten ne is jöjjön, maradjon, pihenjen, nyalogassa a sebeit.
Eszembe jutott saját kisebbikem, akivel a nővérpulttal szemben ültünk órákon át egyik kórházunkban és fiam csak hányt és hányt - kis híján perforált vakbéllel. Órákon át, míg meg nem elégeltem és hozzám, emberhez méltatlan módon üvölteni nem kezdtem: megígértem, hogy összetörök mindent, megverek mindenkit, elküldtem mindenkit oda... csodák csodájára lett ágy, lett infúzió, lett nővér, ki eddig nyugodtan nézte egy kisgyerek szenvedéseit.... Tényleg állattá kell válni azért, hogy történjen valami? 
4 és fél óra embertelenség. Hol élünk? 

2013. október 27., vasárnap

Erkölcstelen

Erkölcstelen az egész világ. Ez a legnagyobb baj - az iskolában is. Amilyen érzéketlenül megyünk már el a hontalanok mellett, gondosan ügyelve, hogy átlépjük a fekélyes lábat, olyat érzéketlenül közli a kiscsaj a suliban, hogy miből fog élni... Akkor meg minek tanuljon? Utazom a járműveken, kocsira 30 év után sem telik, de sebaj, legalább nem szennyezem a levegőt. Mindegyiken kosz, bűz, mocsok, összefirkálva, szemetes, kétségbeejtő. Gyerekek a suli előtt ugyanilyen könnyedén pöckölik a csikket szanaszét, be a szomszéd kertekbe is mindenféle gondolkodás és lelkiismeret nélkül, ha rászólsz, annak semmi értelme, ha példát mutatsz, a példa nem ragadós. Olyan rondán beszélnek, annyira közönségesen a többség, hogy nem csoda, ha már a szavak nem jutnak el agyukig...Hétvége. Pihenni kellene, együtt lenni a családdal (mely szétesett már évtizedek óta s szerepét a legkevésbé sem tudja betölteni - lassan minek is, hiszen a közben felnőtt generációból ugyanaz a mocsok ömlik.). Helyette van plázázás, meg bevásárlás - most... közben mosolyog a nap az erdő felett -áldás a vénasszonyok nyara...Szerelmesek unott csókja a metrón, kezükben okoska, azzal foglalkoznak, nem egymással - Einsteinnek igaza volt és a félelem teljesen jogos volt. Szegény Nagy László! Mit is üzent az utókornak? Valami ilyesmit, bocs a pontatlan idézetért: "Ha még lesz emberi arcuk, akkor csókoltatom őket!" - emberi arcuk még talán van, de lelkük, mi emberi már rég nem. Teljes érdektelenség és közöny, kétségbeesett kapaszkodás a valónak vélt világba, miközben csak egy álom az egész. Együtt álmodjuk, de érdemes-e? Nem kellene már végre felébredni és odafordulni egymáshoz: - Hol voltál eddig? Persze ehhez szavak kellenének és értő értelem, melyek már rég nincsenek.
Mikor a suliban próbálkozom megértetni a kölykökkel, hogy ez csak egy virtuális világ, akkor nem értik - bekebelezte már őket. Sajnálom. És nem értem. Becsukom az ismert illatú könyvet, zizeg a papír - megvan tableten is, de így jobb és közben gondolkodom az erdő közepén, egy szarvascsapás mellett, min előbb sétált el háremével büszkén egy gyönyörű, inas bika, hogy van-e még értelme bárminek is és tényleg félszavakból megértjük-e egymást?

2013. október 23., szerda

Kiűzetés a Paradicsomból

30 évet jártam oda. 30 éve, mikor ember még nem nagyon tette be a lábát és így aztán a szabadon élő vadakkal együtt lélegezve töltöttem időm: gondolkodtam, relaxáltam, töltekeztem energiával, mivel kibírható volt a következő hét. Fekdestem a fűben a cserjék árnyékában, közben tőlem alig néhány méterre csodás, inas bika vonult el háremével. Ez volt számomra a paradicsom, ahol elbújhattam az emberi butaság, gonoszság elől. 
Újabban emberállatok bukkannak fel rendszeresen: bicajos képes átmászni a kerítés fölött vállán a kerékpárral csak azért, hogy utána, mint őrült, tekerjen a védett terület keskeny, őzjárta nyomvonalain megriasztva muflont, szarvast, megugrasztva rókát, szarvast, eltaposva cincért, szarvasbogarat. Minap nordikolók vágtattak keresztül, ma "úttörőcsapat", vagy 40 ember tivornyázott a magasles előtti réten. Hangjukat már egy kilométerről hallottam és is. Aztán gombászók csapatai, párjai (nagy a szegénység) - de ők nem tudják, hogy itt nem nagyon van gomba, a som meg leérett vagy két hete, a csipke most jó ugyan, de ezért kár idejönni.Együtt menekültünk a szarvascsordával, kiket vagy két órája követtem már, a bika vezetett az ismerős ösvényeken, távol tőlük. Megszusszantunk egy mélyebb horhosban, halkan kattant a blende... Többet nem jövök ide, megyek messzebb, hátha lesz egy másik paradicsom - bár nem nagyon hiszek benne. Tudomásul veszem, akárcsak a suliban, hogy egy őskövület vagyok letűnt elvekkel, erkölcsi normákkal. Minden megváltozott, s nem akarom, nem tudom elfogadni. Infúziókra kötött fiatalok, csövek lógnak belőlük mindenhol, tv és face előtt bávatag szemmel meredő emberkék, idióta műsorok és reklámözön: fogyassz, fogyassz!
Ki becéz falban megeredt.... nekem még mond valamit, de a suliban  nem érti senki  - nekem szülőhazám... üres szavak csupán számukra...a csend törékeny és üres, a rét határokat keres, de határok már nincsenek.
Buszon hazafelé nyugodtan cigányozik három gimnazista lány - mit mondanak igaz megtörtént, de minek erre hegyezni?...Suliban kínlódok a gyerekkel, újra és újra rá kell jönnöm, hogy nem tudok fát nevelni az el nem ültetett magból...kertész leszek, fát nevelek...trallala..megyek világgá. 
Megyek világgá, mert ez nem az én világom, megkeresem az új paradicsomot, ahova el tudok bújni előletek...

2013. október 9., szerda

De sza...l nézel ki!

Igen. Magam se szeretek tükörbe nézni. Azt tudomásul vettem, hogy megy az idő, rohan, ez rendben is van. De hogy úgy érezzem magam, és a tanítványaim is úgy viselkedjenek, mintha most járnánk a tanév végén, az nem. Meg vannak veszve, mert leképeződik minden az iskolában, mi dühöng odakinn. Sokaknak még mindig nincs könyve, felszerelés sosem volt, de minek is, hisz a tanulás egyáltalán nem érdekli őket. Közönyösek, unottak, közönségesek, mintha nem örülnénk egymásnak már egy éve. 
Későn kaptam őket (ez nem hárítás), későn és akkora hátrányokkal, miket kompenzálni nem leszek képes. Igen, vannak, kikről le kell mondani, kikért meghalni kár - de itt nem egy-egy gyerekről van szó - fájna az is - hanem teljes korosztályokról. Nem tudom megmutatni nekik a boldogulás útját, mert nem fogadják el, hogy van. Helyette "eltart majd a férjem", meg "minek tanuljak, egy jó biznisszel többet fogok keresni, mint a tanár úr"...
Kolléganő rohanva jő a folyosón. Kiderül: egyik fiatalunk a suli előtt verte éppen agyba-főbe feleségét. A fiatalember 16 éves, a párja még annyi se. Óra helyett. A kislány fekve marad egy darabig a földön az utcán - véresre verve. Későn vettük észre egyik emeleti ablakunkból, mert akkor talán közbeléphettünk volna. Annak ellenére, hogy tudjuk, náluk erre joga van a férfinak. De a fiatalember még nem férfi, a kislány meg nem nő -csak biológiailag. És egyébként se érdekel, hogy mi az elfogadott, mi a szokás náluk - emberek közt ez nem szokás. 
A lány állandóan szoknyát, földig érő szoknyát hordott (cikizték még a cigányok is a suliban), de ezt is vállalnia kellett. Szülői parancsra, mint mesélte. Apja értelmes nagybajuszú cigányember, beszélek vele, győzködöm, hogy ha jövőt (szakmát) akar a gyereknek, akkor kompromisszumokat kell kötni. Úgy tűnik, érti, megérti. A lány a szoknyát továbbra is hordja, de semmi baj, még nincs gyakorlat, osztályom meg tolerálja, nem bántja, sőt! Aztán eljön az év vége, jönne a szakma, mikor lány bejelenti, hogy "elköltöznek" vidékre. Nem iratkozik be újra, most már a szakmára, hanem eltűnik. Persze nem megy, csak "megszűnik". Marad a nyomorban, marad minden úgy, mint az elmúlt századokban... Közben kissé belehaltam, osztályt ugrattam, hogy legyen esélye, legyen szerető közeg, mi segít neki, mi védi, óvja, szereti. Belehaltam és minek?
Forr az iskola: törnek a drága, tűzbiztos kukák, üvegek, pattanásig feszülnek a gyerekek: nem magyar cigány ellen, cigány megy neki cigánynak. MI, pedagógusok meg mindennap kissé kevésbé vagyunk lelkesek, mert az iskolát túlélők száma egyre kevesebb. Azon esszük magunkat néhányan a még akarók közül, hogyan lehetne együttműködni - értük. Nem értik. Nem értik, hogy nem magunkért, hanem értük és velük - kezünket ők engedik el. Mit is mondhatnánk? Mivel érveljünk, ha mindenre van kész paneljük, ami hamis, de a magyar valóságban olyan igaznak tűnik. Ez az egész katyvasz olyan rendjén valónak látszik, csak az ész, értelem látja át, hogy hamis az egész világ. Kockulok magam is. Einstein írta valahol, hogy fél attól a naptól, amikor a technika fontosabb lesz, mint az ember. Eljött ez a nap már régóta. Zene-infúziókkal táplált emberek mászkálnak zombiként mindenhol, csövek, kábelek lógnak belőlük, butulnak a média előtt és által - ez a való világ! Ez? Kockulok magam is , mert évek óta nem írtam kézzel levelet, képeslapot, barátaimhoz gyakrabban nem kopogtatok be, mint inkább találkozunk a neten. Kicsit vigasztal, hogy számomra még jelent valamit a szarvasagancsok csattanása, az erdő csendje, a szél susogása, a katica csiklandozó menete arcomon. Használom az IKT eszközöket, mert nélkülük nem lehet, de még meg tudjuk hallgatni doga közben Vivaldi Négy évszakát. Következetesen felolvasok, lejátszva színészkirállyal elmondatok egy-egy gyönyörű verset minden egyes osztályfőnöki órán, mert hiszem, hogy van még lelkük - ott benn. Ha nem hinném, akkor mennék. Mindenáron. De tükörbe nézni már nem szeretek, mert látom lassan bevésődő ráncárkaim mélyén a néma kétségbeesést.

2013. október 3., csütörtök

Megkaptuk...

Megkaptuk az át és besorolásokat: most lett úrrá a döbbenet a kollégákon. Most próbálnak fogást találni azokon, akik a legkevésbé kompetensek ebben az egész őrületben - mert ugyan miről tehet egy szerencsétlen igazgató? vagy gazdaságis? Igaz, szerződésünkben van egy-két szerintem is aggályosnak minősíthető kitétel, de ez nem is csoda, mert az új törvények, rendeletek roppant ügyesen vannak kitalálva: úgy értelmezik azokat az iskolák és fenntartóik, ahogy akarják, ahogy érdekeik diktálják. a minimumra is állítható pótlékok természetesen azok is, a lehetséges legmagasabb óraszám természetesen a lehető legmagasabb is stb. Aztán, ha valahol mégis kiderülne, hogy nem fog működni a dolog, akkor mi van? Semmi. Módosítják majd, mint az Alkotmányt - annyiszor, ahányszor csak tetszik nekik. Ezek a kiskapuk meg azért kellenek, mert hátha mégis ráébred a pedagógus társadalom, hogy újra szolgát csináltak belőle és esetleg felemeli a fejét. Akkor lehetne menekülni kicsit a másik irányba... de nem hinném, hogy erre sor fog kerülni. Még mindig alszunk...
Magam is kezdem elveszteni a hitemet, hogy mégis tudunk csinálni egy jó iskolát. Egy iskolát, melyben olyan műhelymunka folyik a gyerekeinkért, mely értük van és ezáltal értünk is. Hogyan lehet nap mint nap úgy tanítani, hogy gyerekeink többsége utálja a sulit, utál mindent és semmi nem érdekli - ugyanakkor sorsuk a lehető legrosszabb, mit felnőtt se visel el...tele éhezéssel, nélkülözéssel, fázással, droggal, erőszakos és "leszarokmindent - téged is" szülőkkel. Két osztályom összevont szülői értekezletén - szakmaválasztás előtt és úgy, hogy évente 1-et tartunk, nem rángatjuk be feleslegesen a szülőket - 8 érdeklődő szülő jelent meg. Azzal áltattam utána magam, hogy nem jöttek, minek is, hiszen napi telefonos kapcsolatban vagyok a legtöbbel.
Szóval, utálják az iskolát. Hogyan is szeretnék? Az új törvénynek köszönhetően SNI-s gyerekeink, köztük hiperaktív és autista gyerekek is, kényszerülnek arra, hogy napi 8, akár 9 órában üljenek a suliban, figyeljenek és tanuljanak. Magam nem tudok ennyit végigülni, figyelni még kevésbé. Ki volt az az őrült, aki ezt kitalálta? Szeretettel várom iskolánkba egy napra - diáknak. Vagy akár kipróbálhatja, hogy milyen 7 vagy 8 órát zsinórban (köztük szüneti ügyeletekkel) megtartani értelmi fogyatékkal élő gyerekeinknek! De a legnagyobb baj a kilátástalanság, a közöny. A lány vagdalja a kezét, csuklója tele hegekkel, délutánonként idősebb férfiaknak adja magát ingyér. Mi jövő látszik neki? Ha meg is szerzi szakmáját, nem lesz munkája úgyse. Mit mondjak neki? Hogy lesz majd egyszer egy jobb világ? Magam se hiszem...

2013. szeptember 25., szerda

Nem érem utol magam

Hiába dolgozom reggeltől estig, nem érem utol magam. A nyáron szoktam felkészülni az új tanévre (nesze neked 3 hónapos nyári szünet!), most szeptemberben kellett kezdeni. Újakat írni, mert minden megváltozott, újakat 180 órára, több tantárgyra, több osztályfokra - melléjük témakörönként 1-1 óravázlatot. Közben meg tanítani is kell, megemelt óraszámban: terem és egyéb okok miatt egyenlőtlen munkaterheléssel, meg adminisztrálni ezerrel a szintén hónapos elmaradást - mert hiszen ki tudta a tantárgyfelosztást előre? Pedig mi klikkesek sem vagyunk...
Most tartok ott, ahogyan az évet kezdeni szoktam. Közben megjöttek a hallgatók is, meg folyik a pályázat még fél évig, meg azt hittem az elmúlt hónapban, hogy a tönkről, ahova önként és dalolva hajtottuk fejünket, a tiló alá, talán felemeljük onnan és teszünk valamit - nos, ez is tévhit volt. Kicsit vissza is húzódtam a háttérbe és csak akkor szólalok meg, ha valami rettenetesen feldühít. Például a szakszervezetek tehetetlensége és korruptsága: egyikből akkor léptem ki 25 év után, mikor iskolám méltatlan helyzetbe hozatalakor a helyi bizalmi zsaroló és fenyegető levelet küldött körbe a tagoknak ezzel: ha kinyitjátok a pofátokat, akkor nem lesz munkátok! Valóban. Mindannyian, akik akkor aláírtuk a szülők tiltakozó levelét, már nem dolgozunk ott, ki lettünk rúgva. Belőle meg kerületi bizalmi lett - felvitte ... a dolgát. A másiknak meg nem kellettünk, mondták, csináljuk meg a magunk helyi szervezetét - Budapesten, nem egy kis faluban! Szóval róluk ennyit. A kollégákról meg inkább semmit. Most már érzékelik a bajt, de még mindig tájékozatlanok és kivárnak. Mire? Nem is értem. Bár, mi még nem kaptuk meg az új átsorolásokat, de ettől sem várok sokat. Szerintem ennek is csak legfeljebb kis helyi morgás lesz az eredménye - igaz, mi annyira keveset keresünk egy bármilyen másik iskolához képest (magam olyan 30 ezerrel kevesebbért jöttem ide és sokszoros munkáért), hogy lehet, hogy sokkal jobban járunk - anyagilag. Hogy cserébe ezért szolgák leszünk? Na és...
Hogy fogyatékos gyerekeinknek még 9.órájuk is van? Na és... Bírja ki az a hiperaktív, magatartászavaros, értelmi fogyatékos gyerek! Hogy mindezért szinte semmit nem tudunk majd kínálni, mert ott fenn úgy döntöttek, hogy ezek a kölykök semmire nem képesek? Na és... 
Ma reggel, míg kávémat kavargattam félálomban, kómásan, arra gondoltam, hogy most elég. Nem vagyok hajlandó 12-14 órát dolgozni minden nap! Hazajövök a suliból (olyan fél öt felé), nem nyitom fel a laptopot, nem keresgélek az anyagaim között, nem sokszorosítok, rajzolok, nem készülök stb. Nem. Lemegyek a kertbe a kutyámmal és megiszom azt a sört, ami hetek óta pihen  a hűtőben. Megnézem a kertemet, amit hetek óta nem láttam.  Persze tudtam, hogy nem tudok fél lélekkel... Hülye vagyok...

2013. szeptember 19., csütörtök

A gettóban

is elindult a tanév. Gettó - az itt élők hívják így. Valaha tisztes munkáskerület volt, most vannak olyan utcák, ahova az őslakosok sem merik betenni a lábukat. Lakossága lecserélődött az utóbbi évtizedekben, a belvárosból kilökött nehéz sorsú családok (zömmel cigányok) telepedtek le itt.  A rajta keresztülmenő busz a cigányjárat, melyre ellenőr a legritkább esetben mer felszállni -akkor is többnyire rendőrrel megerősítve. Ha mégis felszáll, akkor csak azért lehet, mert nincs helyi ismerete. A busz mindig tömött, mindig büdös és mindig koszos - a hontalanok a hátsó üléseket fogják, ismerős oda sosem ül le vagy áll meg. Mindig tele van cigány gyerekekkel, akik reggel iskolába mennek, délután jönnek...
Ezen a területen dolgozom, iskolámban a halmozottan hátrányos sorsú gyerekek száma majd 100%, negyedük fogyatékkal élő, másik negyede tanulási zavarokkal küzdő - sok köztük az elhagyott, nevelőotthonos, gyámság alá vett, drogos stb. 
25 órám van hetente - hihetetlen erőfeszítés szegregált SNI-s osztályban letanítani 7 órát zsinórban úgy, hogy a szünetek sem a tieid, mert vagy ügyeletes vagy délig vagy onnan délutánig (őrzöd a bejáratot, hogy gyerek csak be, de ki nem, vagy véded az iskolát, hogy ne szedjék szét, vagy csak jelenléteddel megpróbálod megakadályozni a WC-ben, udvaron a dohányzást, ami nem könnyű feladat, hiszen az idejárók többsége komoly dohányos - sokan kisgyermek koruk óta erős bagósok) vagy csak megállít problémájával valamelyik gyerek stb. Minden idegszálam odakoncentrál a gyerekekre: legalább 3-4 felé differenciálok, mert másképp nem lehetne eredményt elérni. Még csak év eleje van, de hála a feleslegesen benn töltött 32-36 órának, a letanított pokoli óraszámnak, olyan érzéssel zuhanok minden nap az ágyba, mintha év vége lenne. Aki sosem tanított, az el sem tudja képzelni, hogy mekkora fáradság, micsoda ólmos fáradság fogja el az embert munka után! És nincs vége, mert otthon, a fél 5-5 órai ebéd után folytatod a munkát: írod a tanmeneteket, most, hiszen készülni nem tudtál a nyáron, mert akkora volt a bizonytalanság, ki mit és hány órában fog tanítani, hogy 30 évem alatt még sosem kezdődött így iskola...Szóval tanmenetek, óravázlatok és gyártod a rengeteg saját fejlesztésű anyagot, hiszen a szakiskolás, különösen az SNI-s gyerekeknek semmijük nincsen. Nincsenek tankönyveik, ami van, az fércmű, nincsenek gyakorló anyagaik, még igazi tantervük sem: átgondolatlan barkácsmunka, melyet felelős gyakorló pedagógus ki sem adna a kezéből, de még csak eszébe sem jutna ennyi hülyeség. Logikátlan halmaz, kutyulék, használhatatlan információhalmaz.
Hogyan lehet elhinni, hogy a "kisegítő" iskolából érkező értelmi fogyatékos gyermeket 1 előkészítő év alatt alkalmassá lehet tenni a szakma tanulására? - hogyan, mikor egyedül az iskolába sem tud bejönni, mert nem tud közlekedni és a szülők nem merik elengedni? Hogyan, mikor nem tud számolni, olvasni, írni és az esélyt sem kapja meg, hogy valaha is megtanul  - és ez kritika előző iskoláiknak is... Hogyan, mikor kivették az összes olyan szakmát mellyel a jobb képességű gyerekek, fiatalok esetleg tudtak volna boldogulni az életben, ha nem Magyarországra születtek volna, mert hazánk maga a Taigetos. Most lehet 3 év alatt konyhai kisegítő, ruhatermék-összeállító, gyógynövény-termesztő stb - csupa "piacképes" szakma...És mi lesz velük? Lerokkantosítják őket, amíg a szülők élnek, addig élnek az ő nyakukon, majd elfekvő, utca...
Elindult a tanév. Kollégáim ülnek, alig ismerik a körülöttük zajló eseményeket, kivárnak (de mire?), fáradtak, szemük karikás, közönyösek. Kezdem hinni, hogy tényleg mindegy. Minden mindegy. Nincs más választás, hiszen ügynöknek nem akarnak menni (legfeljebb oda kellenének...), máshol pedig nem kellenek - még 5 diplomás kolléganőm sem!
Hallgatók nálam az ELTE-ről. Nézem őket, irigylem fiatalságukat és naivitásukat, mert ők is tájékozatlanok, fogalmuk sincs arról, hogy mi történik ebben az országban. Én meg nem rombolom ezt a képet - rövid ideig hinni szeretném , mit ők, hogy minden rendben van. Hogy van tanszabadság, van normális iskola és normális gyerek és iskola,és normális emberek egy normális országban.

2013. augusztus 11., vasárnap

Szabadkai Nyári Akadémia

Ott voltam, mert meghívást kaptam egy előadás tartására. Felejthetetlen élmény volt! Nem csak a csodaszép város, a barátságos emberek, hanem az akadémián résztvevő pedagógusok érdeklődése, aktivitása, mobilizálhatósága. A hatalmas kánikulát is eltűrték szinte mozdulatlanul - kivéve, mikor kipróbáltunk egy-egy gyakorlatot - és éreztem a figyelmet, az akaratot arra, hogy valahogyan jobban tanítsunk, neveljünk. Megpróbáltam átadni majd 30 éves tapasztalataimat a "problémás" gyerekekkel kapcsolatban: mit lehet tenni értük, hogy megmaradjanak a suliban és együtt dolgozzon szülő, gyerek, pedagógus. Milyen módszerekkel, eszközökkel lehet, elsősorban a nevelésre helyezve a hangsúlyt, elősegíteni a fiatalok későbbi önálló életének alakulását? Hogyan lehet együttélni azzal a hihetetlenül gyors technikai fejlődéssel, a hirtelen ránk zúduló hatalmas tömegű információkkal? Ezekben a kérdésekben próbáltam meg a magam módján segíteni a kollégáknak.
Köszönet a szervező Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének a színvonalas és óriási munkáért!

2013. július 25., csütörtök

"Vizsgára" készülök

Gyorsan telik a nyár, főképp azért, mert rengeteg iskolai dolgom van. Mióta kormányunk beleavatkozott az oktatásba is - hisz értenek ők hozzá! - azóta megszaporodtak a feladatok. A szakiskolában szinte az összes tanmenetet át kell írni, a két éves képzésből csináltunk egyet és ez még a jobbik eset! Mi ugyanis egyéves előkészítőt szervezünk ezeknek a srácoknak. Most lesz egy évünk arra, hogy az enyhe értelmi fogyatékossággal élő fiataljainkat valahogyan alkalmassá tegyük a szakmák tanulására - ámbár, ha figyelmesen megnézzük, hogy miket hagytak meg nekik, akkor úgy tűnhet, hogy ez nem is lesz olyan nehéz feladat. Miért? Nos, kell 3 évig tanulni ahhoz, hogy valaki konyhai kisegítő vagy textiltermék-összeállító, vagy gorséttermi eladó legyen? Nyilvánvalóan nem. Ezek kamu szakmák, amikkel kiszúrják szegény "fogyatékosok" és szüleik szemét. Teljesen egyértelmű, hogy ezekkel a "szakmákkal" nem lehet majd elhelyezkedni-  persze minek is, hiszen úgysem kapnak munkát! Ami ebben az országban folyik a sajátos nevelési igényű fiatalokkal, az a legnagyobb hazugság, ami csak arra jó, hogy pártunk és kormányunk kidülleszthesse a mellét: lám, mi mindent megteszünk a fogyatékkal élőkért - közben szép alattomosan tolják őket egyre közelebb a peremhez, a hegy széléhez - lent szinte már látni a levetetteket. 
Szóval írom az új dokumentumokat ezerrel, illetve tenném, de egyenlőre csak odáig jutottam, hogy tologatom a kis cetliket, amikre felírtam, hogy mi mindent kellene megtanítani, mi mindenre kellene ránevelni őket - a fene tudja miért, de nem nagyon tudom jó lelkiismerettel (és meglévő majd 30 éves pedagógiai tapasztalatommal) összesűríteni egy évre. Hiszen most már ezek a gyerekek is úgy jönnek hozzánk, hogy tényleg nem tudnak se olvasni, se beszélni, írni, számolni. Mostani, volt kilencedikes osztályommal majdnem eljutottunk a százas számkörig, félig tudjuk a szorzótáblát - vagy használni számológépet, írni már sosem tanulunk meg, az olvasás kissé javult, és azok, kik meg sem szólaltak féléven keresztül, év végére hajlandók voltak direkt kérdésekre már válaszolni, sőt! néha maguktól is megszólaltak.. Ennyit sikerült elérni egy év alatt. Kell nekünk még a következő év is, hogy legalább néhányuknak esélye legyen az emberi életre.
Mert egyébként mi marad? A leszázalékolás, a munkanélküliség, míg a szülő él, addig nélkülözés, de legalább viszonylagos biztonság. És aztán?
Ki felelős ezekért a fiatalokért? Nem azok vagyunk mindannyian?
Közben én is vizsgára készülök, mert bár a pénz nem, de a feladatok megérkeztek, sőt, előbb-utóbb minősíteni is fognak! Csak tudnám, hogy mire készüljek?

2013. július 19., péntek

Hónapok óta

nem működik a Freeblog. Először csak hiányzott a blogolás, aztán bosszantani kezdett, hogy nem írhatom ki magamból azt, ami az oktatásban, az iskolában történik. Aztán, bár alapvetően ragaszkodom személyekhez, tárgyakhoz, alkalmazásokhoz, mégis rászántam magam a "költözésre". Most itt vagyok hát...

2013. január 1., kedd