Gerilla marketing

Mindig ügyetlen voltam az ilyesmihez. De újabban egyre többször kérdezik, hogy a gyerekek érdekében miért nem tettem meg azt vagy azt? Miért nem írtam állandóan a békákról, magamról, helyeztem el mindenhol (face és hasonló weboldalak), tartottam ébren az érdeklődést. Miért nem indítottam blogot, mondjuk Iskola az erdőben vagy Fogyatékkal élők iskolája címmel. Valószínűleg igazuk van, de én végig azt gondoltam és úgy vélem most is, hogy a munka önmagáért beszél, hogy az elért eredmények ékesebben beszélnek minden önreklámnál. No meg azért is gondolom így, hiszen volt velünk királyi tv-film, rádió riportok, újságok stb. és mégsem hozták meg a kívánt eredményeket: gyakorlatilag segítség nélkül küzdöttük végig ezt a 17 évet, több mint 400 programot. Igen, naiv vagyok,  nem érdekel ez az egész. Engem a kihívás, a gyerekek, a munka érdekel a mai napig. A feladat, a probléma, amit meg kell oldani. A mostani osztályom 15 fiatalja érdekel, akik közül 2-3-at el fogok veszteni, de a többi megmenthető - talán... Sajnos, nem csak tőlem függ. Az alapokat, a reményt meg tudom adni, a többi az iskola dolga.   Az a 16 egyetemi hallgató érdekel, akik hozzám jöttek gyakorlatra és én nem oktatni akartam megtanítani őket, hanem egy életfelfogást akartam átadni arról, hogy mi ma szerintem az iskola, az én dolgom. Remélem, úgy mentek el, és a diákjaim is úgy mennek el minden évben, hogy eltanulják tőlem az élet szeretetét, a szép és fontos meglátását és igazzá válik a szlogen, ami mindig ki van írva a teremben, szemben a kölykökkel: Próbáld úja! Hibázz újra! Hibázz jobban!

Barbárok

Ötödik éve vagyok ebben az utolsó esélyt adó iskolában. Öt év hosszú idő, az ember óhatatlanul megtanul leszámolni sok mindennel, elengedni akár eszmét, felfogást, nézetet. Eljutottam én is eddig és olyan erkölcsi dilemmákkal találtam szemközt magam, amikre nem akarok válaszokat találni, vagy nem szeretnék megoldást mondani.

Mivel utolsó esély vagyunk olyan fiataloknak, akiket senki, de senki nem kíván ebben az országban (többségük cigány, amire lehet azt mondani, hogy "és mi köze a kérdéshez a "bőrszínnek"?" - ez hülye demagóg duma, jöjjön nyugodtan ki hozzánk, menjen be órára és tapasztalja meg... Majd ha a "gyerek" megkérdezi, hogy "Ugye tanárnő lesz... a f....at? , akkor leszek kíváncsi a véleményére. ) Szóval senki nem akarja ezeket a kölyköket, mi azonban mindenkinek meg akarjuk adni az esélyt, ezért szinte mindenkit fel is veszünk. Aztán kiderül, hogy a többség tényleg csak a családi pótlékért, meg a balhéért, meg a fene tudja, hogy miért jár be az iskolába. Ők a barbárok, akik össze kenik a wc-t sz...-ral, meg reggel 9-re úgy néz ki az aula, a folyosó, mintha háború dúlt volna a suliban. Közönségesek, neveletlenek, rettentően alulszocializáltak - 16-17-18 évesek és idősebbek. Az erkölcsi dilemma a számomra az, hogy ezek a barbárok tönkre tehetik-e annak a kisebbségnek az életét, akik tényleg ki akarják használni az utolsó esélyt, a bizalmat, a segítséget? Szinte hallom a demagóg dumákat: azért van így, mert nem találtuk meg hozzájuk a kulcsot, meg tehetségtelen, rossz pedagógusok vannak itt, meg azért, mert nem felzárkóztatunk, hanem még nagyobb lemaradást okozunk stb. Miközben kollégáim megfeszülnek. A gyerek meg nem jön be a suliba, vagy bejön, de minek? Nincs felszerelése, de van előfizetéses okos telefonja, nincs a gyakorlathoz fehér pólója, de van divatos cucca, nincs ceruzája, de van cigarettája. Pimasz, szemtelen és rettentően neveletlen. 

Barbár. 21.századi barbár. 

Azt hiszem, hogy eljön az a pillanat, amikor nem lehet több esélyt adni, mert az a közösség rovására megy, mert tönkre teheti azok jövőjét, akik tényleg ki akarnak törni és képesek is lennének rá. Valaki a minap egy egyetemen egy pedagógiai előadáson azt bizonygatta, hogy a rothadó almát ki kell venni a kosárból az egészségesek mellől, mert megfertőzi a többit is ( a gyereket éppen ezért nevelő célzattal akár verni is lehet - mondta), ekkor álltam fel és jöttem el. Utóbbival nem értek egyet, még a makarenkói pofonnal sem, de az előbbin gyakran elgondolkodom.  Tényleg ezt kellene? Lemondani, mert nincs remény arra, hogy 18-20 éves embereket megváltoztassunk? Fel sem venni őket? Vagy kirúgni azonnal? Vagy, mint most, kínlódni velük és elnézni a többiek kínjait is? Csapda. Erkölcsi csapda... 

Vajúdás

Hosszú ideje, régóta dolgozom a könyvem második részén. Az elsőre nem vagyok büszke, bár vállalom minden sorát, gondolatát, mondatát. Dühből írtam, meggondolatlanul ömlött ki minden belőlem, mert kellett, mert muszáj volt! Nem cserélgettem ütősebbre kifejezéseket, nem alkottam meg a mondatokat, csak írtam és írtam - és alig egy hónap alatt megszületett. Most már egy éve dolgozom a folytatáson, alig haladok. Bizonytalanná tesz, hogy érdemes-e. Mert a gondolatok kikívánkoznak belőlem, de lesz-e még valaki, akit érdekel? Aki érti, hogy miről is szól? A fogyatékkal élők, a cigányok, a mélyszegénységben élő fiatalok élete nem csak tabu téma Magyarországon, de  nagyon óvatosan kell hozzányúlni. És hogyan mutathatnám meg azokat, akik a többség számára nem is léteznek? A fogyatékkal élő olimpiai és világbajnokot, aki egyik gyönyörűséges és csillogó plázánk közvetlen szomszédságában él kikapcsolt villannyal, tartozásokkal, leomló vakolattal, szintén értelmi fogyatékos anyukával, iskolából kimaradt testvérrel és két böhöm kutyával? A roma lányt, aki délutánonként egy nagyforgalmú út mellett "teljesít" szolgálatot, az értelmi fogyatékos párt, ahol a lány harmadik már terhességét megtartva ikerfiakat fog szülni erre a világra?!

Én látom és élem az életüket -szerencsére nem velük és nem ott, de látom és átélem... Megírhatom-e?

Szendvicsgyár

Azt hiszem, megyek. Kipróbálom. Sosem derogált a munka: rakodtam és takarítottam vagont, főiskola mellett éjszaka voltam kovács, pékinas, de mostam halottat is, míg ki nem derült, hogy nem vagyok medikus.  Ástam csákánnyal télvíz idején garázsalapot a "gazdagnak" és korrepetáltam fiát délután. Egész életemben dolgoztam... de mindig pedagógus akartam lenni. Az is lettem és most 30, pályán eltöltött év után ugyanott tartok, mint gimnazistaként.

Pályámat délelőttös tanító bácsiként kezdtem, délután meg napköziztem - ifjú titán! - dupla bérért, most ugyanennyit dolgozom éhbérért. Hiszen keresetem reálértéken kevesebbet ér, mint a 80-as években. Alig egy órával előbb végzek, ha rövid napom van, mint annak idején... Nyolctól négyig, 8 óra értelmi fogyatékosoknak! Szegregált osztályban, valamennyien F-70-esek. Mellette vécéügyeletek, hogy a büdös kölyök ne tudjon bagózni ott, meg kapuügyelet, hogy szeretett iskolájából, ahova a családi pótlék meg a rendszeres segély hajtotta be, meg ne tudjon szökni, ha már bejött. Közben 2-3 óra készülés minden napra, eszköz és feladatlap gyártása, dolgozatok javítása, egyetemi hallgatók istápolása, családlátogatás Jancsika szüleinél, hogy a srác tántorogjon már be a suliba, ha meg végre betalált, akkor ne küldje el az első órán a pedagógust a pi...-ba.  Dokumentálás, meg digitális napló, értekezletek, meg iskolabörze... Hosszú a sor, és úgy látszik, hogy van még bőr, le lehet nyúzni.

Szendvicsgyár. Fix 8 óra munka, fix fizetés, ami felével több legalább, mint 3 éves pályafutásom magyarországi megbecsültsége. Utána nem kell készülni, dolgozni, lehet pihenni, töltekezni, talán félre is tudnék tenni, hiszen nyugdíjamat ellopta már rég ez a banda. No meg az a 17év, ami még várna rám - ki gondolta komolyan, hogy 67 évesen 47 év munka után, napi 10-12 óra fogyatékos emberkékkel - hétvégeken meg a békákkal, még épeszű öregember lelehetek? Meg sem élem.

Szóval szendvicsgyár... 

Szól a csengő, bezárom a klotyót, és robogok le az osztályomba, mert a pedagógus minta és nem késhetek el! ( a tegnapi reggeli meg ott szárad a táskámban (ebéd nem is volt, igaz idő sem rá) - még nem volt idő megenni...)

Légszomj

Jó ideje érzem, hogy elfogyott körülöttem a levegő. Hogyan is kezdődött - nem is tudom. Talán az olasz úttal, mikor is megérezhettem, hogy lehet(ne) normálisan is élni. Talán akkor, mikor két évnyi megfeszített munkám eredménye ment tönkre a szakiskolában, mikor sikerült álmokat adni a gyerekeknek, meg is dolgozni érte, de hazánkban ezek a gyerekek halálra vannak ítélve... elfogytak, abbahagyták, feladták. Nem az a baj, hogy újabb kudarc ért, ezt megszoktam a sok irigy, fennhéjázó, hatalommániás kollégától és igazgatótól, hanem az, hogy ezeknek a gyerekeknek vették el a jövőjét. Talán akkor, mikor hazajöttem Svájcból, ahol a lányom kényszerűségből dolgozik - elszakítva családtól, barátoktól és ettől a szerencsétlen kis országtól, melyet még most is olyan forrón szeretünk. Ellenére minden mocsoknak mi önlik ránk minden nap. Nem tudom hogyan lesz tovább. Imádom a hivatásom, egész életemet tettem rá, én csak ezt ismerem. És jó vagyok benne, tudom. És bár a szünet utolsó napja van, de vágytam be ez idő alatt is a suliba, a gyerekek közé: nevelni, tanítani őket, játszani, együtt nevetni és sokszor együtt sírni.... De most már alig látom értelmét. Vége a Baráti Körnek is, "nem kellett" senkinek: 17 év alatt végig küszködtem, hogy fenntartsam, hogy ezeknek a szerencsétlen emberkéknek legyen egy biztos menedék, egy közösség,mely segíti, támogatja egymást és megadja azt, amit se család, se iskola, se a társadalom nem képes megadni - emberséget az embernek. Egy percig nem sajnálom a rá költött pénzemet (melyből többször körbeutazhattam volna a világot), a ráfordított rengeteg munkát és időt. De a szívem sír, mert ennek is vége. Mivel önköltséges lesz minden program, már nem fognak jönni a gyerekek. Nem baj, jönnek majd hozzám, mint minden karácsonykor a pizza-partyra és akkor majd beszélgetünk, nevetünk, együtt, és sírunk is, mert azt is kell néha. Nekik meg igazán van miért. 

Elfogyott a levegő. 30 éve veszekszem, harcolok, küzdök értük, a gyerekekért és az Iskoláért. Ennek eredményeképpen karrierem egyre lejjebb ívelt, maradtam "pályakezdő",  sosem volt időm papírokat gyűjtögetni, most is csak azért hiányzik, mert ha ped II.-be kerülhettem volna, akkor a többletpénzből vihetném megint a srácokat és talán lemondhatnék végre a tescos párizsiról és a kínai cuccokról is.

Elfogyott a levegő, valami eltört bennem. Elegem van ebből a primitív és buta országból, abból a virtuális térből, melyben élünk, elegem van gyáva népéből, amely birka módon tűr mindent évszázadok óta. Hát ha pusztulni kell ennek az alig 9 millió magyarnak, akkor legyen úgy! megérdemeljük bizonyára. Magam nem érzem így. Megtettem mindent, mit egy hétköznapi ember tehet, sőt, többet is, és ezzel megnehezítettem családom és a magam életét is. Rossz szájízzel kelek és fekszem. Hol a megváltás?

Elfogyott a levegő. Azt hiszem, hogy menni kell. Menni innen, hogy a még hátralevőt úgy éljem, ahogy emberhez méltó. Hogy a munkámat megbecsüljék, elismerjék, hogy emberként élhessek. Mert itt nem lehet. Mocskos vezetők mocskos országot, társadalmat építenek és az a társadalom, mely gyermekeit teszi tönkre nem méltó az életre.  

Elfogyott a levegő, nincs már mit mondani. Szép lassan visszahúzom csápjaimat mindenhonnan....nincs már mit mondani!