Nem vártam

, hogy mikor fáradtság, támogatottsághiány miatt 18 év fantasztikus, magyar pedagógiát messze meghaladó, munkája véget ér, akkor legalább legyen némi reakció
, hogy a szülők, akik gyerekeinek 18 év alatt legalább 440 hétvégi programot szerveztem ingyenesen, legalább egyszer megköszönjék a gyerekeikkel való foglalkozást, felnevelést, erkölcsi határok kialakítását, önálló életvitelhez segítést
, hogy a gyerekek, akik mellettem nőttek fel, legalább elmorzsoljanak egy könnycseppet vagy követeljék a folytatást
, hogy valaki, bárki érdeklődjön a fogyatékkal élő fiatalok, emberkék 18 évnyi utánkövetésének eredményeiről (mert ilyen kutatás nem volt és jelenleg sem folyik)
, hogy valaki, bárki érdeklődjön az alkalmazott és bevált pedagógiai-pszichológiai módszerekről, azok eredményeiről.
Nem vártam, de reméltem. De olyan könnyedén múlt el minden, mint ahogy füst oszlik szét a kémény fölött, ahogy villámcsapás dörgése csendesül le végleg a hegyek között... Sajnálom és elkeserít. Kettős az érzelem, mert ugyanakkor meg boldoggá tesz, hogy ezek a fiatalok boldogabban, jobban élnek. Akkor most örülni kell, nem?

Légüres tér

Összefutottam kedves kollégámmal a városban. Elkeseredetten meséli, mennyire nem érti saját tantestülete, a képzéskor a résztvevők, véletlen találkozáskor a kolléga, hogy miről beszél. Hogyan lehet motiválni, gyereket megtartani, tapasztalati tanulást, élményekre alapuló tapasztalatszerzést és arra épülő tudás kialakulását elérni a mai kölykökkel. Mintha idegen nyelven beszélne.... Értem én jól. 30 éve küszködök azzal, hogy saját szakmabelieknek nincs fogalmuk arról, mit akarok mondani, pedig mindig kerültem a terminológiákat, igyekeztem a legegyszerűbben fogalmazni. 

Értekezleten próbálok finoman utalni arra, hogy "nem feltétlenül a gyerek hibája, ha unja az órát és nem motivált"... nem fogalmazhatok nyersebben, a konfliktusokat, bár felvállalom, de nem gerjesztem, ha nem muszáj. Nem értik. A többség nem érti. És nem is érdemes harcolni azért, hogy felfogják, mert nem érthetik. Nem pedagógusok és főleg nem elhivatott pedagógusok. Nem kísérői a gyereknek egy tanulási folyamatban, hanem szeretik a pórázt kézben tartva húzni a tanulókat valamilyen, általuk elképzelt, de át nem gondolt irányba. Minden "tábla" ebbe az irányba mutat, de a kérdés fel sem merül bennük, hogy jó felé mennek-e. 

Mindig nagyon gyorsan megértettem, hogy jó helyen, a helyemen vagyok-e. Sosem voltam ott. Igaz, 30 év alatt mindössze 3 munkahelyem volt - mindig igyekeztem megváltani a világot, megváltoztatni a körülményeket, hatni az emberekre és bevallom, ha kellett, akkor ügyesen manipulálni őket a cél érdekében.

Már a 80-as években légüres térben éreztem magam, ha élményeken alapuló nevelésről-oktatásról beszéltem (és így neveltem a kölyköket a suliban): mindenki furcsállotta, hogy nincs csengő, nincs véget érő tanítási óra stb... Aztán a kisegítő iskola a maga megkövesedett nézeteivel: " úgysem képes rá" - mintha a gyógypedagógia ezt tanítaná?!

Aztán az új helyem. Vagyok itt 6 éve, de minek? A lemorzsolódás a suliban óriási - egyértelműen pedagógusi gyengeségek miatt és miközben egyre nagyobbak a problémák (rendszerszinten is, és mindegyik ellenünk hat), mi nem változunk! Közben sóvárogva gondolok arra, hogy bárcsak együtt dolgozhatnék, egy intézményben Hajnival, aki boncolást rögtönöz az udvaron talált sikló tetemén és így nevel-tanít, vagy Karcsival, aki kibontogatja a gyerekek lelkét a drámapedagógia segítségével vagy... mert még vannak néhányan. 

De körülöttük és körülöttem is üres a tér. Meddig elviselhető a magány?

Levél a békáknak

Búcsúzik a Baráti Kör

Kedves Békák, eljött az idő! Az utolsó program következik. A 440. szombat vagy vasárnap.

Sok mindenen elgondolkodtam az utóbbi időben. Hat évvel ezelőtt volt igazgatóm eltiltotta a gyerekeket a társaságunktól, pontosabban engem tiltott el tőletek. Hogy miért? Ne kérdezzétek- én sem értem! Ezzel megölte azt a célt, amiért a Baráti Kör létrejött: apróságoknak, sérüléssel élőknek segítsen iskoláik elvégzésében, szakma és munka megszerzésében, segítsen nektek megtalálni saját magatokat, eligazodni a világban.

Két választásom volt: vagy meghirdetem programjainkat a teljes nyilvánosságot használva vagy a Baráti Kör szép lassan véget fog érni, hiszen már nem lesznek kicsik, akik mellettünk nőnek fel… Ez utóbbit választottam, mert emlékeztek Ócsára, ahol 52-en voltunk, Gödöllőre, ahol meghaladtuk a 40 résztvevőt, a Gerecsére, ahol több mint 30-an. Ez egyedül akkora felelősség és munka volt, amit nem lehetett tartósan felvállalni. Segítséget meg nem találtam: próbálkoztam pedagógusokkal, egyetemistákkal, szülőkkel stb., ám nem akadt senki, aki felvállalta volna, hogy hétvégéit veletek tölti, részt vesz a programok szervezésében, lebonyolításában, a szükséges anyagi források előteremtésében. Köszönöm Andi és Magdi néninek, hogy amikor ráértek, akkor segítettek benneteket éveken át.

Miket értünk el? Olyasmit, amiről a magyar pedagógia csak álmodik! Nálunk tényleg megvalósult az inkluzió, a tapasztalati tanulás olyan fokára értünk fel, ami még iskolában is ritka. Olyan közösséget építettünk, ahol mindenki egyenlő, egyforma értékrendünk van, mindig mindenben segítünk egymásnak. Olyan közösséget, ami saját magát szabályozza. Igazi barátságok, szerelmek alakultak ki. Tanulmányait mindenki befejezte (szemben a statisztikai 46%-os lemorzsolódási, korai iskola elhagyási adatokkal), a többségnek munkája is van és becsületes, igazi Emberré nevelődött közöttünk. Olyan Emberré, akire mindannyian büszkék lehetünk.

A Baráti Körnek mindig is ez volt a célja. Sosem csak a kirándulás, hanem mindaz, amit el lehetett rejteni benne… Ez elmúlt. Felnőttetek, kirepültetek.

Adatok: az első három-négy évről nem lehetnek adataink, nem dokumentáltuk az eseményeket, de:

·         programjainkon nagyjából 12 ezren vettek részt, javarészt sérüléssel élő emberkék

·         440 programot bonyolítottunk le, mindegyiket térítésmentesen

·         Programjaink összköltsége megközelítette a 8 millió Ft-ot. Ebből kb. 2 milliót adományozóinknak köszönhetünk. Érdekes, hogy sosem azok adakoztak, akik megtehették volna, hanem nyugdíjasok, sokgyermekesek stb. Köszönet nekik és azoknak a civil szervezeteknek, akik nem kértek pénzt szolgáltatásaikért! A többit a Példakép-díj, egyéb elismerések és saját magam fedeztem.

·         Megtettünk legalább 6000 km-t, bejártuk gyalog, kerékpárral az ország elérhető legszebb részeit. Jártunk a Budai-hegységben, Pilisben, Börzsönyben, Gerecsében, Mátrában stb.

·         Tevékenységünkről valamennyi média tudósított, ennek ellenére ismertségünket nem ennek, hanem viselkedésünknek, személyes találkozásainknak köszönhetjük.

Ez most véget ér, mint minden az életben. Eljött ez a pillanat. Köszönöm a rengeteg felejthetetlen élményt, megőrzi számunkra a sok ezer fénykép, videó. Sziasztok!

Hát véget ért

18 év után véget ér a Zöld Béka Baráti Kör története. 440 dokumentált program (első 2-3 évet nem dokumentáltam, csak mentünk és mentünk), nagyjából 12 ezer résztvevő, kb 6000 km.  Elköltöttünk nagyjából 8 milliót, ebből kettőt támogatók adtak össze a 18 év alatt - köszönet nekik. Egy millió volt a Példakép-díj, a többi ment a családi költségvetésből. De ennek köszönhetően mindegyik programunk ingyenes volt a fogyatékkal élő gyerekeknek, fiataloknak. Mind a 440 szombati vagy vasárnapi, vagy két napos program. 

A cél, amiért elkezdtem, az volt, hogy a fogyatékkal élő gyerekek a kezeim alatt, a kialakított és önszabályozó közösség segítségével megtalálják önmagukat, szakmát, majd munkát szerezzenek és csináljanak egy jobb világot maguknak. Sikerült. MINDEGYIKÜK szakmát szerzett, dacára a hivatalos statisztikáknak (46%-kuk még első évben kibukik a középiskolákból) -  nálunk ez az arány nulla %! Miközben munkacsoportok alakulnak a korai iskolaelhagyás, lemorzsolódás elleni harcra, engem senki nem kérdezett, hogyan csináltam. Kissé fáj, dehát senki nem lehet próféta...

Jön az utolsó program, elbúcsúzunk egymástól. Miért is?

Mert nem bírom tovább erővel. 30 óra tanítás a suliban hetente szegregált sni osztályban, miközben a törvény 20 órát enged - természetesen ingyen, hiszen nem fizetik ki, Két osztály osztályfőnöksége és annak adminisztrációja. Egyéb iskolai feladatok, mint például heteken át tartó focibajnokság meccsei, egyetemi hallgatók (21-en) októbertől március végéig. Készülés a másnapi órákra, tananyagok előállítása, kitalálása, megalkotása stb. Ez így 55-60 óra hetente öt nap alatt. És utána, emellett a békák! Programjuk kitalálása, megszervezése, a szükséges pénz megszerzése, a program megvalósítása. Mi van még? Képzéseken való részvétel és képzések tartása, munka vezetőségi tagként az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületében, a könyvem....

Azt hiszem, hogy a két végén égetett gyertya lassan elfogy... 

Zöldbéka tanár úr megpihen kissé...