2015. november 2., hétfő

Megértettem

Megértettem. Végre rádöbbentem. Visszaolvastam, míg betegen "haldokoltam" itthon az egész őszi szünetben, néhány régebbi posztomat. Itt is, meg a hős korszakból, a freeblogos időkből, hiszen ott több ezer bejegyzés született majd 10 éven keresztül. Nem azon ijedtem meg, hogy folyamatosan dühöngök, hiszen a magyar iskola egyre szarabb lett az elmúlt 25-30 évben, miközben minden nap születnek apró csodák is... Persze ezek az eredmények nem a kedves szülőknek köszönhetők, nem is a kollégáknak, nem az iskoláknak és mehetünk egyre feljebb, egész az oktatáspolitikusokig. A szülők egyáltalán nem működnek velünk együtt, tojnak a kölykökre. A kollégáknak van elég bajuk, képtelenség együttműködni velük, rohan mindenki, még beszélgetni sincs időnk. Az iskola vezetősége szintén elvan a maga bajával, már régen nem érdekel ott fenn senkit, hogy mit is csinálunk, csak menjen a suli... Az oktatáspolitika pedig 30 éve nem kérdezte a véleményünket, ha mondtuk, mert kiabáltuk minden médiában, akkor meg le sem szarta a fejünket. Úgy érzem, hogy egy dzsungelben haladok, bozótvágó késsel nyitok utat arra, amerre a célt sejtem. Így persze az ember nem kap visszajelzést arról, hogy amit tesz, azt hogyan teszi, de minek is, kit érdekelne?
Szóval megértettem, hogy elment úgy 30 év úgy, hogy csak a suli volt... Most is 26 óra, ami pontosan 6-tal több hetente, mint bármelyik szegregált osztályban tanító gyógypedagógus kollégámé az országban. Ehhez jönnek még a helyettesítések, a 10 napból 8 félnapos ügyelet, az egyetemi hallgatók tömege, akikért órakedvezményt ígért az iskola, csak folytassam, mert tavasszal közöltem, hogy elég. Két osztályfőnökség, négy osztályban vagy hat tantárgy tanítása (dolgozatjavításokkal, órákra készüléssel, hiszen ezeket a gyerekeket elfelejtették - nem készült se tanterv, se tankönyv, semmi.) És a békák! 18 év nagyjából 430 szombatja vagy vasárnapja velük...Meg a képzéseken való részvételek, képzések tartása, szakanyagok készítése és megosztása stb. Nincs értelme folytatni, túl hosszú a sor.
Két év alatt, mióta az életpálya-őrület elindult, hat kilóval kevesebb a "hatalmas" súlyomból, már csak árnyéka vagyok magamnak. És ez a betegség. 30 év alatt nem volt 2-3 náthánál komolyabb, most már két hete lassan, hogy tart és még mindig nincs vége.
Mindez megriaszt. Lassan elég mindkét végén a gyertya. Nem biztos, hogy nekem kell "követ törnöm", azt gondolom, hogy nekem most már "alkotnom" kellene. Jöjjenek a fiatalok, ha vannak!
Két lehetőséget látok most, az egyik, hogy vissza kell venni a tempóból.
Lehetne mindezt másképpen, mint kollégáim többsége: nem készülni az órákra (ez mínusz 10-15 óra lenne hetente), hiszen rutinból is sokszor jobbat tartanék, mint sok "pedagógus". Késve menni be és nem rohanni ügyeletekből, hogy én se késsek, ha már elvárom ugyanezt a gyerekektől is. Nem gyötrődni azon, ha valami nem megy és nem keresni másik utat - elkönyvelni, hogy ennyi és kész. Nem menni ügyeletre, nem menni képzésekre (még fizet is érte az ember) és nem foglalkozni mindig a mások bajával, kínjával. Nem vinni a kölyköket a szabadidőben, hiszen úgysem fizetik meg, de még egy köszönömöt sem kap érte az ember. Ez lenne az egyik út: számomra nem járható, nem elfogadható. Pedig végiggondoltam ezt már sokszor, de nem menne.
A másik, hogy menni kell. Először ebből a suliból, ahol szinte semmit nem sikerült megváltoztatni, elérni az elmúlt hat évben. Sajnos, még iskolának is nehezen nevezhető - de saját iskola tabu, így nem írok erről többet.
Megértettem, hogy menni kell. Vissza, tanító bácsinak egy normális iskolába "normális" gyerekek közé. Minél kisebbek annál jobb lenne... hátha ott...
Megértettem, hogy ha így folytatom, akkor belehalok.
Ezzel a freeblog után ez a blog is bezár, hiszen elmondtam már mindent, mi érdekes volt, vagy fontos, vagy csak mert muszáj volt. Nincs új mondanivalóm. Végigtanítottam az összes iskolafokot, kisujjamban a szakma a földre rajzolt és körbejárt betűelemektől a tabletek, okostelefonok alkalmazásain át digitális táblára írt saját programokig. Elmondtam mindent és úgy látszik, hogy nem mondtam semmit. Megértettem.
:)