PISA

PISA-ról egy gyakorló pedagógus tollából

Olvasom napok óta a különböző értékeléseket, kommenteket és megdöbbentenek. Rácsodálkozom arra, hogy vannak, akiket meglep az évről-évre gyengébb eredmény. Mindenki másban keresi a hibát. Vannak szakértői elemzések, vannak laikus vélemények. Megegyeznek abban, hogy a folyamatos pénzkivonásban, a pedagógusokban, a szabadság hiányában, a rossz tantervekben, NAT-ban keresik az okokat és leginkább a mindenkori oktatáspolitikában.

Mindegyikben van igazság és mégsem. Magam nem ebben látom a problémát és ha végig olvasod ezt az írást, akkor nem nagyon lesz szép napod…

Hol is kezdjem? Csak nagyon vázlatosan…

Annak idején, a 80-as évek közepén írtam első diplomamunkámat a család és iskola kapcsolatáról. A kiindulási pont dolgozatomban, már akkor is, az ötvenes évek voltak, a Ratkó-korszak és az azt követő évtizedek. Ebben az időben épültek ugyanis sorba a gyárak, a nagyvárosok, beindult az ipar, a tömegtermelés – és ezzel egyidőben megkezdődött a nagycsaládok szétesése. A nagyszülők már külön éltek, többnyire maradtak falun, gyermekeik a városba szültek és neveltek, éppen ezért, segítség nélkül gyerekeket. Bölcsőde, óvoda, később az iskola is kénytelen volt átvenni a családi nevelés feladatainak egy részét, majd egyre nagyobbat. Egyre kevésbé kapták meg ezek a csemeték nagyszüleik, szüleik természetese tudását, bölcsességét, életszemléletét és életvitelét. (Mára el is felejtődött mindez, már a magam korosztálya, az ötvenesek se nagyon tudnak mit kezdeni földdel, állattal, természettel. A valós világ helyébe egy hamis csillogású virtuális „csoda” lépett – megtámogatva a médiával, a közösségi hálóval, internettel.) Az iskolák ekkor még bírták a terhelést: lassabb volt az életritmus, élhetőbb a világ. Kezelhetőbbek a gyerekek, mert a szocializációs folyamat nagyobbik része még mindig a családokban zajlott.

Az első igazán nagy csapást a pedagógusokra az OTP gyerekek korszaka (80-as évek közepe) és az azt követő rendszerváltás hozta. Előbbi „kitermelte” a nem kívánt gyermekek seregét, utóbbi másfél millió munkanélküli, reménytelen embert eredményezett – többnyire az amúgy is hátrányosabb helyzetű, képzetlenebb rétegben. Az OTP gyerekek korszakára joggal vetheted fel, hogy rendben, de ugyanez történt a Ratkó-korszakban is. Igen, de akkor a családok még nem szakadtak szét és ellensúlyozni tudták a folyamatot. Az 1980-as években nem így volt. Szűkebb hazámban, Kispesten, ekkor dőlnek le a gépek előtt a családi házak, a kertek, ahonnan kaptuk anyák napjára az orgonát és szedtük a kerítésen kilógó ágakról a körtét, cseresznyét. Helyükre felépülnek a panel lakótelepek, ahonnan, ne feledjük, hogy a rendszerváltás alatt, után vagyunk, egyre fáradtabb, elkeseredettebb apák és anyák loholnak munkába. Gyerek pedig ment bölcsibe, oviba. Sok gyereket nem akartak, tudom, tanítottam már ekkor, húgom meg óvónőként élte át mindezt. 32-35 fős osztályokban tanítottunk picében, padlásom, egykori széntárolóban, úttörőszobában, bérelt lakásban és konténerekben is.

A szocializációs folyamat ekkor sérült először, de akkorát, amekkorát már az iskola sem tudott helyrehozni. Már nem „csak” írni, olvasni, számolni tanítottam a gyerekeket, hanem orrot fújni, köszönni, evőeszközzel enni stb. Érkeztek a gyerekek számfogalom nélkül, ceruzafogás nélkül, szókincs nélkül, szövegértés nélkül, hiszen egyre szélesebb réteg nem foglalkozott vagy nem tudott foglalkozni otthon a gyerekkel. A munkanélküliek kitermelték az újabb munkanélkülieket – az esély kitörni ebből az ördögi körből, egyre kisebb lett, egyre reménytelenebb. Mind többen és többen csúsztak lefelé a lejtőn, mára a középosztály is gyakorlatilag megszűnt, legalábbis nagyon keskeny sávvá fogyott. Magyarország szétszakadt. Mára nagyjából három és fél millió, egyesek szerint ennél is több, analfabéta, funkcionális analfabéta él hazánkban. „Sasnak sas a kölyke” tartja a mondás… Nem feltétlenül válik azzá az ilyen családokban „felnőtt” gyerek, de az ilyen ritka, mint a fehér holló. Ahol életben kell maradni, túlélni, ott nem lesz fontos, hogy tud-e olvasni, írni. Ott mások az életben maradás szempontjai.

A másik nagy csapás, ami ért minket, az a rendszerváltás utáni hajsza ellenünk, ami a médiában zajlott. Miközben folyamatosan csúsztunk lefelé – erkölcsi, anyagi megbecsülés – közben mindig ugyanazoktól a sztereotípiáktól volt hangos a sajtó: három hónap nyári szabadság, henyélő pedagógusok, állandó bérkövetelés és béremelés stb.

Mindezeknek köszönhetően a pedagógus szakma is kezdett felhígulni: a rátermettebbek, bátrabbak és sajnos sokszor a legjobbak elmentek a pályáról. Maradtak a fanatikusok, erre születettek (igen kevesen), a középszerűek (igen sokan), tisztességes, jó pedagógusok (ez a nagy átlag) és a pályára alkalmatlanok (szerencsére kevesen). Kísérniük kellene életük útvesztőjében az egyre rosszabb képességekkel iskolába érkező egyre problémásabb gyerekeket, miközben maguk is egyre leterheltebbek, egyre fáradtabbak, egyre kevésbé megfizetettek.

Nem hiszem, hogy az az ország, amely lakosságának fele már analfabéta, egyre szegényebb, mélyszegénységben él, hogy talpra tud állni. Évekig, évtizedekig biztos nem. Elmúlt 30 évem alatt, mit a pályán töltöttem, minden évben azt hallottam, hogy „Most húznunk kell kicsit a nadrágszíjon, de majd lesz szép új világ!”.

Hát itt a szép, új világ. Hajrá Magyarország!

Napló iskolámból 10.

Újabb állomás az osztály fejlődésében. Az élménypedagógiát használva egyre jobban alakul a közösség. Ma bizalomséták voltak (Problémafolyosó) és a Három majom gyakorlat adaptációja is sorra került. Jó volt látni, hogy élvezik, tanulnak belőle és bizalommal vannak egymás iránt. Haladunk...

Napló iskolámból 9.

8 óra. Minden második pénteken. Zsinórban. Közben délelőtt ügyeletes vagyok a kapuban is, tehát nincs szünetem sem.

8 óra. Borzasztó és remek dolog. Aki tanított már (vagy volt együtt több gyerekkel órákon át), az pontosan tudja, hogy miért nagyon kemény. No, tegyük még hozzá az értelmi sérülést mindenkinél és akkor talán elképzelhető a kihívás. 15 SNI-s gyerek, igaz, ketten hiányoznak ma, betegek. (Egyikük tetves és nem jöhet addig suliba, amíg ki nem írtja hajából.)

Másrészt meg nagyszerű dolog. Hét óra egyfolytában a saját osztályommal: úgy szabdalom szét az órákat, tananyagokat, ahogy akarom, ahogy a kölykök bírják.

Mi volt ma?

Első óra rendes töri: beszélünk kicsit Könyves Kálmánról. Közben bolond lennék nem kihasználni a benne rejlő nevelési lehetőséget: a tudás hatalom... Feldolgozzuk az olvasmányt. Mindenki gyakorolja az olvasást, értelmezzük a szöveget, vázlatot írunk. Három mondat a füzetben a tanulnivaló. Még arra is jut idő, hogy elolvassuk a Szent László legendát, megnézzük képről a "pénzt", beszélgessünk róla. Mindez 40 percben, mert ennyi idő nálunk egy tanítási óra. A foglalkozást az 1-2-3 élménypedagógiás játékkal zárjuk. 

Szünet. Hosszú szünet, reggelizős 20 perc, nekem a kapuban. Ügyelek. 

Második és harmadik óra. Van , aki még a nyolcas fonással bajlódik, képtelen megtanulni annak nagyon egyszerű menetét - oviban szoktam a gyerekekkel fonatni. De dolgoznak vele. Aki már végzett, az nekilát a sámándobnak. Ezt egy múzeumpedagógiai foglalkozáson láttam, adaptáltam. A hozzá szükséges kemény papírhengert évek óta a szomszédomtól kérem el. Neki csak szemét lenne, nekem nagyon nagy segítség. Ezt darabolják a gyerekek fémfűrésszel: mindenki megtanul fűrészelni, csiszolni, mert egy fűrészeli a sajátját, egy pedig segít neki. Aki megvan vele, az felír rá egy nagyon szép korabeli versecskét. A tetejére műbélt kellene feszíteni, de nem nagyon kapható ilyen széles, meg drága is, ezért egyszerű sütőpapírt használunk. Erre kerül a magyar életfa, világfa és kész is. Persze nem ilyen egyszerű ez: meg kell szervezni a munkát, fenntartani a rendet, tisztaságot, fegyelmet stb.

Nem is akarnak szünetet tartani, dolgoznak. Közben ügyelet nekem folyamatosan. A harmadik óra végére mindenki elkészült a fonással, dobbal. Értékelem, majd mindenki négyes-ötös osztályzatot kap.

Aztán jöhet a játék - nekik. Ugyanakkor nagyon komoly képességfejlesztés: megtanulni tájékozódni, irányokat stb. QR kódos játék térképpel. Két csapatban versenyzünk, a játék során bejárjuk és megismerjük a környéket. Beszélünk Petőfiről, Madáchról, Kölcseyről stb.

A kódokat megcsináltam  már szerdán, csütörtök délután, a délutáni értekezlet után kimentem és kiraktam a megfelelő helyekre. Abban bíztam, hogy megtaláljuk másnap. Remek volt a játék!

Vissza a suliba. Még csak dél van. Megbeszéljük a verseny tapasztalatait, hogyan lehetett volna jobban tájékozódni, hogyan kell tájékozódni.

Elkészült egy csoportkép is, kér, hogy nincs rajta mindenki és én is lemaradtam róla, mert elfelejtettem a fényképezőgépemet:

Még csak a hatodik  óra, ezt rendben megtartom: természetismeret. Szexualitás. Nem kívánt terhesség megelőzése. Az óvszer kézről kézre jár. Jót vihognak a tegnap letöltött rajzfilmen: nagyon aranyosan hívja fel a figyelmet a védekezés fontosságára és helyes eljárására. Nagyon felnőttesen viselkednek. A következő óra majd rázós lesz, mert akkor bármit kérdezhetnek. Persze írásban és névtelenül. A digitális táblán mutatom a védekezési módszereket, lehetőségeket, majd "játékképpen", ismétlésnek összerakják csoportmunkában a táblán a  nemi szerveket.

Hetedik óra: elfáradtak. Ez osztályfőnöki, lazítunk. Kihúzzuk a karácsonyi ajándékozáshoz a neveket: Újra megbeszéljük a szabályokat: nem áruljuk el, hogy kit húztunk. Nem vesszük, hanem készítjük az ajándékot, úgy, hogy nagyon alaposan megismerjük a kihúzottat. Aztán hagynám őket lazítani, de a kérdésre, hogy mi legyen, a játékot választják a digitális táblán. Rokonértelmű szavakkal játszanak - a programot két éve készítettem, mindig nálam van talonban. Kiderül, hogy nem ismerik a precíz, gőgös, kevély, szellemes stb kifejezéseket. Örömmel játszanak. Blöffel fejezzük be a közös játékot: felteszem a kérdéseket, aki tudja rá a választ,az jelentkezik. Aki nem tudja, az is jelentkezhet, de ha éppen tőle kérdezem a választ és nem tudja, akkor kiesik. Tehát blöfföl.

Nyolcadik óra: közös tesi: Nem én tanítom őket, a logikát nem is értem. Én egy másik szegregált osztállyal és kollégám az enyémekkel. Összevonjuk őket és dolgozunk, játszunk.

Fél négy. A gyerekeknek jó hétvégét kívánok, küldöm őket kirándulni, sportolni, olvasni stb. Én meg ballagok haza, a lábaim ólmosan nehezek, agyam kiürült, mintha simára gyalulták volna. Pedig csak olyan nap volt, mint a többi.

Napló iskolámból 8.

Elrohant ez a két hónap. Bár nem tanítok idén heti 32 órában, mint tavaly, de bőven elég a helyettesítésekkel együtt a heti 26 is, mert minden évben egyre nehezebb osztály áll össze. A jobb képességű sni-s gyerekeket ugyanis "integrálják" már az általános iskolákban, ők nem fognak az én szegregált osztályomba kerülni, még akkor sem, ha mint befőttek, csak ültek osztályaikban és nem haladtak. Maradnak tehát a nagyon nehéz esetek, akik gyakran súrolják a középsúlyos értelmi sérültek színvonalát, vagy azok is, csak éppen hibás volt a kezdeti diagnózis.

A nem beszélő kislány rövid története, hogy érthető legyen, ami történt, ami történik. Első három évben Montessori iskolába járt, majd mivel a "reformpedagógia" csődöt mondott, gyorsan beszereztek egy szakvéleményt és átrakták egy "kisegítő" iskolába. Az iskola, néhány ott dolgozó remek pedagógus ellenére is a gyógypedagógia szégyene. Rossz vezetés, ezért onnan folyamatosan menekülő kollégák, elvesző gyerekek. Nem csoda, hogy nem tudtak mit kezdeni egy szinte középsúlyos (vagy az is), semmilyen szinten nem kommunikáló gyerekkel. Ezért tovább folytatódott a kálvária: a kislányból magántanulót csináltak és 5 év telt el magányosan otthon. A szülők képtelenek voltak a tanulás folyamatát segíteni, az iskola sem tette a dolgát. Ezek után került hozzám a kislány.

Esetek, hogy értsük, miért nem fogok tudni, miért nem tudok haladni vele - bár lemondani nem fogok a gyerekről.

1. Főzünk az udvaron. Bográcsozunk ez első napok egyikén. A lány elkésett, már az osztállyal dolgozunk. Berobogok 5 percenként a folyosóra, mert várom a lányt, közben kollégám figyel az osztályra. Meglepődve látom, hogy a lány áll a bezárt teremajtó előtt 10 centire, szemben az ajtóval és nem mozdul. Látja, hogy a többi gyerek ki-be mászkál az udvar és a folyosó között, de nem "esik le a tantusz". Kíváncsi voltam, hogy meddig fog ott állni. 15 perc után meguntam és kivittem az udvarra. Ott is csak állt, nagyjából másfél órán át, mikor is kézenfogva őt leültettem egy padra. A munkában nem akart részt venni.

2. Ebéd. Menza. Társai beviszik, kezébe tálcát adnak és "tolják" az ablak felé, ahol megkapja az ennivalót. Majd áll tovább, nem mozdul. A konyhán dolgozó kijön a tálalóból egy idő után és asztalhoz viszi a gyereket, leülteti. 20 perc után - ennyi az ebédszünet, a gyerek otthagyja a tálcát, az ételhez hozzá sem nyúl. Másnap rászól a konyhás, hogy egyen. Eszik.

3. 27 perce várjuk az osztállyal teljes csendben, hogy a kislány egy nagyon egyszerű kérdésre: Kész vagy a feladattal?, válaszoljon. Vagy bólintson. Vagy intsen a szemével. Nem történik semmi. 27 perc után kicsöngetnek.

4. Az iskolaorvos arra kér, hogy közöljem a szülőkkel, hogy nem tudta a hallásvizsgálatot elvégezni, mert a kislány vagy nem hall vagy csak nem hajlandó beszélni, mutogatni, bólintani.

5. Mivel nem beszél, ezért írásban kérem, hogy a kétsoros idézetet (spártaiak sírfeliratának epigrammája) írja le. Látom, hogy a könyvből "másol", de nem szólok, hagyom. Íme a mű:

Volt egy kósza mondat, ami valami csoda folytán kiszakadt belőle. Akkor azt hittem, bár mindössze 3 szóból állt, hogy sikerült áttörni a falat, de tévedtem. A szülő állítja, hogy otthon beszél, de egyáltalán nem hihető. Itt a suliban, se tanáraival, se társaival nem kommunikál semmilyen formában.Nem hiszem, hogy tudna olvasni, valószínűleg funkcionális analfabéta. Valószínűleg mutista és középsúlyos értelmi sérült, mert eddigi számonkérések során elképesztő butaságokat írt. Például: miért fontos a C-vitamin? kérdésre válasz a "végbél", Hány részből áll a Biblia? kérdésre válasz a" 1940" stb. Ül a padban, folyik az orra és mikor adom a zsebkendőt, akkor nem tudja, hogy mire való.

Gyakran érzem úgy, hogy fel fogom adni.... csak éppen akkor mi keresnivalóm ezen a pályán. Ugyanakkor mi értelme küszködni, hiszen teljesen világos, hogy ez a gyerek nálunk nem fog tudni szakmát szerezni: nem lesz se eladó, se szakács, se pincér, se cukrász... Mikor szülőknek jelzem, hogy nem biztos, hogy ez a megfelelő iskola a gyereknek, tudok ajánlani olyat, ahol sikerélmények is érik és szakmát is tud végezni, akkor hajthatatlanok. Letegeznek, megkérdőjelezik a szakmai hozzáértésemet, közlik, hogy feljelentik az iskolát.

Sajnálom őket, de még jobban a gyereket. Meg a többit is. Ide vezetett az elmúlt évtizedek oktatáspolitikája, különösen a sajátos nevelési igényű gyerekek esetében. Elveszett gyerekek országa. Maga a Taigetosz. Írtam, mondtam, kiabáltam mindenhol. Minek?  

Napló iskolámból 7.

Hűha, de elszaladt az idő! Annyi minden történt, hogy sosem érném utol magam, így meg sem próbálom. Az osztályban zajlik a munka: olvasni, írni, beszélni tanulunk. Megpróbáljuk megérteni a világot, annak működését. Kézműveskedünk, hogy egy gomb felvarrása ne legyen majd probléma, "okosodunk", hogy tudjanak tájékozódni, bankkártyát használni stb. Voltunk múzeumban, kirándulni, sziklát mászni stb. Faragtunk tököt, készítettünk barlangrajzot és agyaltunk azon, hogy mi a különbség az ember és az állat között. Készítettünk oktatóvideót az emberi test működéséről, kísérleteztünk, mesét írtunk, tableteken dolgoztunk, használjuk a digitális táblát és még egy csomó csoda történt.

Minden gyermekem bejár rendesen, örömmel dolgozik - ő azt hiszi, hogy játszik. Én meg dolgozom. Elhatározásommal ellentétben továbbra is két végén égetem a gyertyát: napi 10-12 óra munka: készülés, tananyag összefésülése (NAT és kerettanterv elment a f...-be),  eszközök készítése, projektek kitalálása stb. Napi 10-12 óra, hétvégén is...

Hallgatom ma a "sokat" kereső magyarokról a riportot és felforr a vérem. De én vagyok a hülye, hogy erre születtem, ez a hivatásom, ez mindenem! Számításaim szerint kevesebb mint nettó 800 Ft-ért. Meg kellene kérnem az árát. Pontosan tisztában vagyok az értékemmel és felháborít, hogy gyáva kollégáim még mindig ülnek, csak ülnek, csak ülnek. Akkor is, mikor szabadságuk rég oda (én legalább becsukom az ajtót és teszem a dolgom), akkor is, mikor gyerekeket nyomorítanak meg, akkor is, mikor megbecsülésünk évtizedek óta elveszett. Felháborít, hogy miattuk kihasználhat ez az ország, hogy úgy fizetek nem kevés adót, nyugdíjat és hozzájárulásnak álcázott újabb adókat, hogy közben tudható, hogy nyugdíjam nem lesz. Hogy egy gyerekem már más országban dolgozik és menni fog a többi is, mert nem olyan hülyék, mint az apjuk. Magyarnak neveltem őket és sajog a szívük, de alamizsnáért nem fognak maradni, reménytelennek, hülye pedagógusnak. 

Szóval csodák történnek minden nap: gyereklelkek nyílnak meg, bontakoznak ki. Csapatként dolgoznak most már, tudnak segítséget kérni és adni. Kedvesek, nyílt szívűek. Talán vissza tudom hozni őket a szakadék széléről, egy elrontott oktatási rendszer Taigetoszáról. Csak legyen még erő sokáig...

Napló iskolámból 6.

Elkészültek a filmek!

Az ember témakörében előző héten az emésztéssel foglalkoztunk. Játszottunk vele digitális táblán, szedtünk szét "Samu"-t, rajzoltak hatalmas papírra élethű emberkét, bele a csontjait, a táplálék útját. Néztünk róla filmet, és beszélgettünk rengeteget. Csoportmunkában készítették a rajzokat - akkor kapták a feladatot, hogy egy rövid oktató videót készítsenek az emésztésről. Tervezzék meg a filmet, próbálják el és ma megtörténtek az okostelefonokkal a felvételek. Feliratoztuk: cím, stáblista és kész!

Mi jelentett igazi problémát? SNI-s gyerekként a kifejezőkészség, a szókincs, a gondolkodás, a szereplés - és minden próbálkozás ellenére a tanulás, az ismeretelsajátítás, a motiváció alacsony foka. 

Nem baj, egy hónap, két hónap múlva könnyebben fog menni és mire eljön a szintvizsga ideje, addig minden rendben lesz. Hitem szerint.

Napló iskolámból 5.

Mire jó egy kirándulás?

Új osztályomat csábítottam hétvégi programra (első és nem utolsó hétvége, ami a kölykökkel fog elmenni... elmúlt 18 évben nagyjából 500 ilyen szombat, vasárnap vagy mindkettő volt...). Kíváncsi voltam, hogy ki moccantja meg a fenekét egy ingyenes és reményeim szerint izgalmas programra. 15-ből négy jött el. A többiek mentségére legyen mondva csepegett, néha esett az eső és eléggé borult volt az ég, bár dél körülre már derült időt jeleztek.

Első helyzet: tanuljanak meg dönteni és viselni a következményt. 

- Menjünk-e? Elinduljunk-e? 

Úgy döntöttek, hogy menjünk. Mentünk. 

- Tudnak-e utazni, új osztályként tudnak-e beszélgetni egymással? Hogyan viselkednek? Mit hoztak magukkal? stb.

Beszélgettünk. Sokkal többet meg lehet tudni a gyerekekről ilyen körülmények között, mint a suliban és nem csak azért, mert több idő van rá, hanem azért is, mert szabadabbak a gyerekek, mások a körülmények, a környezet.Az utazással sem volt gond, pedig készültem rá: hangosak lesznek, nem utaztak még metrón, nem mernek a mozgólépcsőre lépni stb. Nem volt ilyen gond és hamarosan meg is érkeztünk a Normafához, ahol ködbe, felhőbe burkolózott a hegy. Gyönyörű volt. Elmondtam a szabályokat: szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz, csak mindig láss minket és úgy viselkedj, hogy mások napját ne tedd tönkre! Ennyi. Megértették és miután meséltem kicsit a helyről, a nevéről, nekivágtunk az útnak Makkosmária felé. Útközben mutattam a bükköt, tölgyet, és beszélgettünk...

- Tudnak-e tüzet rakni? Nyársat vágni, faragni? Maguktól szedik a fát vagy  nógatni kell őket? 

Minden rendben ment: megtanítottam őket nyársat faragni, tüzet rakni, sütögetni szalonnát, kolbászt. Sajnos, mire égett végre a tűz és kezdett sülni minden, megjött a vihar. Akkora zápor, hogy patakok folytak az erdei utakon, de nem volt gond, mert erre is készülni kellett. Olyan helyszínre mentünk, ahol esőbeálló is van, hiszen ilyen időben nem kockáztat az ember. Megvártuk az eső végét és újabb döntés kellett: menjünk vissza a buszhoz nagyjából fél óra alatt vagy bevállalják a másfél órás utat a beígért sziklamászás kedvéért?

Bevállalták.

- Fel mernek-e mászni? Le tudnak-e jönni? Mit tanulnak magukról? Mennyire tudnak segíteni egymásnak, együtt dolgozni? Milyen rejtett belső tartalékaik, tulajdonságaik vannak?

Elég ilyenkor figyelni a kölyköket, kibújni nem tudnak a bőrükből, ha alaposan tervezel és kellően rutinos vagy, akkor rettentő sok mindent megtudsz róluk.

Mind felmásztak a csúszós, vizes sziklán, nagyjából két-három emelet magasra - természetesen biztosítással, hiszen nem lehet kockáztatni!

Büszkén, vizesen, sárosan, koszosan indultunk haza és már a buszon kókadoztak - ja, a finom hegyi levegő, a sok-sok élmény! Megérte. Nekem meg sok-sok feljegyzéssel szaporodott a füzetem :) 

Napló iskolámból 4.

Kissé elragadtak a tennivalók, de megpróbálom utolérni magam - és az osztályt, az ott végzett munkát.
Hogyan függenek össze a tananyagok, a napi munkafolyamatok?

Persze ezek csak a fontosabb lépések ebben a mikroprojektben, rengeteg más is történt... Kezd alakulni az osztály, kezd alakulni a közösség.

Van egy kislány az osztályomban: nem beszél, nem mozog, nem cselekszik. Eltelik lassan a második hét és a kislány ma jelentkezett magától, halkan bár, de egész mondatot mondott. Az osztály kellő toleranciával kezeli mióta megbeszéltük az első hét történéseit.  Alakulnak :)

Napló iskolámból 3.

7.nap (péntek) az új osztályommal - zsinórban 7 óra, majd egy másik SNI-s osztállyal egy testnevelés. Komoly próba a "kopaszoknak". Meddig bírják? Teljesen nyilvánvaló, hogy ha úgy tanítanám őket, ahogy megszokták előző iskoláikban, akkor nem tudnánk együtt dolgozni, haladni meg még kevésbé. 

Pályaorientáció óra egy kis önismerettel. Beszélgetünk, és megpróbálkozom egy páros munkával. Gyűjtik a szakmákat, majd megbeszéljük azokat. Több olyan is akad, amelyet bár felírtak, de nem ismernek. Ezekhez értelmező kéziszótárt adok, vagy a neten keresnek magyarázatot. Az órát néhány rövid videóval zárjuk, amelyekben azokat a szakmákat láthatják, amelyeket iskolánk kínál a számukra. Pörgős óra volt, gyorsan elment. A következő a  magyar óra, ahol néhány kommunikációs játékkal indítunk, aztán jöhet az első anyagunk, a Biblia. Beszélgetünk, kapcsoljuk az erkölcs órához. Nagy vita alakul ki Ábrahám története kapcsán. Hagyom őket, annál is inkább, mert megszólal az a fiúcska is, aki nem nagyon akar beszélni: nem elektív mutista, de a határon van. A vitát folytatjuk a természet óra elején is, de aztán a bevitt szétszedhető emberi test jobban érdekli őket. Beszélgetünk szervrendszerekről, játékosan digitális táblára írt anyagomban, de nem digitális táblán, mert bár van a suliban, de évek óta nem lehet használni a rossz beállítások miatt. És a maketten is dolgoznak, nem kell őket biztatni. Az óra végére összeáll a csontrendszer. Beragasztjuk a füzetbe, melléírjuk a legfontosabbak nevét.

Közben, az óraközi szünetekben délig a kapuban ügyelek, utána az emeleti wc-k egyikénél egész nap. Így folyamatos rohanás a nap. 

A kölykök fáradnak, ezért előreveszem a vizuális nevelést: első óráján szabadon rajzolnak, közben Vivaldi szól a telefonomról. Csak figyelem őket, csend van. Ebédszünet és már az utolsó előtti óra. Most a manualitásukra vagyok kíváncsi, így hajtogatunk. Kígyót. Nagyon nehezen megy többeknek. Az óra végén megkapják a "leckét": párokban dolgoznak majd a következő rajz órán: ki fognak találni egy rövid mesét a két kígyóval, amit meghajtogattak, aztán fotóznak és diafilmet készítenek a képekből. Látom, hogy izgatja őket a feladat és ez így van jól. Ofő óra: vetélkedünk. "Tudni illlik" a Joepardy játék neve, amit még tavaly készítettem. Hangosan kacagnak saját marhaságaikon - kellett a lazítás, pihenés.

Utolsó óra. Már én is alig állok a lábamon, délután három óra van. Aki ezt kitalálta, az egy dilettáns, komplett őrült. Az az sni-s gyerek, aki figyelemzavaros, hiperaktív, autista stb., hogyan  lenne képes reggel nyolctól késő délutánig figyelni, dolgozni, tanulni? 

De túléltük, fél négy körül indulok találkozni a barátaimmal. Néhány sör mellett majd együtt szidjuk a rendszert - ventillálunk egy kicsit. Csak a sör legyen jó hideg... 

Napló iskolámból 2.

Nekiugrottunk. Papíron tanítok, és persze próbálkozom is vele, de sokkal inkább nevelés és közösségformálás folyik most az új osztályban. Tapogatózunk, ismerkedünk..Megvoltak az első igazi órák: magyar órán folyt tovább a srácok felmérése - persze ők nem tudták, hogy kommunikációjukat, beszédüket, olvasásukat, írásukat is tesztelem. Kínlódtunk egy mesefolyammal. Nem csak azért, mert SNI gyerekek ritkán kreatívak, hanem mert ők már nem olvastak meséket és nem is hallgattak, sőt, nekik sem olvastak fel. Szókincsük nincs, alapvető fogalmakat nem ismernek. Körbe ültünk, a földre tett képek közül választhattak. A képen látható élőlényt, tárgyat, helyszínt kellett egy mondattal a mesébe szőniük egymás után. Teljes kudarc. Többen meg sem tudtak szólalni, többnek ötlete sem volt, hogy a "Mellette folyt egy folyó." mondat után hogyan fűzze tovább a hal képével a kezében a mesét.

Ennek ellenére, mivel írásukat is, kötelességtudatukat, figyelmüket stb. is akartam tesztelni, ezért leírattam velük három képet a füzetbe és azzal kellett leckében írni egy kis történetet. Mára kellett hozniuk. 15-ből hat füzet van nálam, most fogom javítani.... Lesz dolgom bőven.

Kaptak ofő órán egy újabb kihívást: toronyépítés papírból. Elmondtam a szabályokat, majd a háttérbe húzódtam és figyeltem őket, Egy ilyen játék többet elmond róluk, mint egy órás beszélgetés. Remekül megoldották most a kihívást és nekem is fontos megfigyeléseim lettek az óra végére. Jó nap volt.

Napló iskolámból 1.

Hát itt az új év! Papíron 17 gyerek az új osztályomban. Tizenhét értelmi fogyatékkal élő, köztük autisztikus, mutista kölykök. De legalább nem két osztályom van, mint tavaly, hanem csak egy - egy "sima" alapképzős speciális szakiskolai osztály.

1. nap csütörtök

Évnyitó után négy osztályfőnöki óra. Rövid ismerkedős játék (személyiségcsere). Nem csak játék, nem csak ismerkedés ez, hanem próba is - megérti-e a gyakorlatot. Képesek-e végigcsinálni? Be tudják-e tartani a szabályokat? Képesek-e kommunikálni? stb.

Óriási kudarc. A játék szabályát sem értik meg, hiába fogalmazom át, hiába mutatom be egyik kölyökkel. Lefújom és futunk egy sima kört: ki vagy, hol laksz stb. Ez megy. Ám egyik kislány nem beszél. Meglehet, hogy azt sem érti, hogy mit várunk el tőle. Viszont hajlandó rábólintani arra a keresztnévre két neve közül, amelyiken szólíthatjuk. 

Elmondom a legfontosabb tudnivalókat a suliról, a választott szakmáról, a rájuk váró "megpróbáltatásokról". 

A harmadik órában újabb próba: álljatok egyes oszlopba (kezemmel mutatom, hogy hogyan) születési hónapotok szerint. Előttem a januáriak, hátul a decemberiek. Megértik. A szabályt, miszerint nem beszélhetnek közben, nem hajlandók betartani. Többszöri kérésre sem. Viszont így is hibás a beállás, pedig egyikük javasolja, hogy írják le, hiszen nem mondtam, hogy nem lehet. Leírják a dátumokat, de mivel nevet nem írnak hozzá, teljesen felesleges... Újabb kudarc, de azért megdicsérem őket, hogy "majdnem" sikerült. Megbeszéljük a játékot, a következtetéseket ők mondják el, foglalják össze. No, ez legalább működött. 

hagyom őket beszélni - újabb teszt: meddig mernek elmenni, ha nem szólok rájuk. Hamarosan mindenki mindenkivel beszél, persze, semmi köze a sulihoz. Nem bánom, mert legalább ismerkednek, ugyanakkor meglep a szocializáció ilyen alacsony foka.

2. nap  péntek

Bográcsozunk az udvaron. A kislány, aki tegnap nem volt hajlandó megszólalni sem, sőt, nevét se tudta 20 perc alatt leírni a baleset és tűzvédelmi oktatás igazoló lapjára, áll a becsukott teremajtó előtt  - arca 10 centire az ajtótól és csak áll. Mindenki tudta, hogy az udvarra kell jönni, jött is, csak ő nem. Még szerencse, hogy benéztem a folyosóra, mert így rátaláltam és kézen fogva kivittem az udvarra. Figyelem a kölyköket: ki vesz részt a főzésben, ki segít, ki a lódós stb. nagyon tanulságos egy-egy ilyen nap, ilyen esemény. A lecsó pocsék lett, de megettük. Közben tanultak is. Hogyan kell megfőzni ezt az ételt, darabolni, elkerülni a baleseteket stb. Hasznos nap volt és sokat tanultam róluk, de a lány még mindig nem beszél, nem tevékenykedik. Érnek a konfliktusok, mert az osztálytársak kezdik unni a dolgot.

3. nap  hétfő

Az első Igazi tanítási nap. Többen késnek.... el fogom kapni őket, Közben tavalyi osztályommal is találkoztam, akiket összevontak másokkal és nem lehettem segítőjük idén. Féltem őket, ezért összerántottam a szobámban a társaságot: megszeretgettem őket és "megfenyegettem" őket, hogy aki kihasználja az új ofő "szeretetét", azt nyakon vágom... Megígérték. Elhittem.

Szóval megjönnek a kölykök. Kezdődhet a további ismerkedés, és a felmérések a részemről - mit hoztak magukkal. Háááát... sovány az a tarisznya. Olvasni a többség tud, igaz hibákkal, akadozva, kifejezéstelenül. A nagyobbik baj, hogy nem értik. Szóláncot játszunk. Állatokkal. Nagy bátorság a részemről.És nem is megy. - Mondj "a" betűvel kezdődő állatot! Várok türelemmel. - Nem tudok! és tényleg nem tud. Majd nem ismerik az albatrosz, bivaly, busa szavakat. Beszélgetés közben kiderül, hogy fő fogalmakkal sincsenek tisztában. Most már első osztályban érzem magam. Írni meg sem próbálunk... egy év alatt hogyan teszem alkalmassá őket a szakmatanulásra??? A lány továbbra is hallgat. Orra folyik, nem törli meg. Mivel nem kommunikál, ezért fel sem tudom mérni a képességeit. Meglehet, hogy középsúlyos értelmi sérült, bár a szakértői papírja nem ezt mutatja. Elképzelni nem tudom, hogyan vizsgálták meg, mert páros helyzetben: face to face sem elérhető a kiscsaj. Valamit ki kell találnom.

4.nap  kedd

Első természet óra. Kísérletezünk.  Egyik kölyök villog - szuper, lesz kire támaszkodni. Alakul a képem az osztályról: kire lehet majd számítani, kivel kell vigyázni stb. Magyar órán írunk is. Azaz próbálkozunk. Következtetés: meg kell tanítanom két gyereket ceruzát helyesen fogni. többeket írni. Vigyázat: ez középiskola. 14-18 év közötti fiatal felnőttek. Mögöttük 8-9 év iskola. De minek???

Hangyaboly

120-140 ezer hangya rohangál a bolyban. Meleg van, kellemes a klíma és nem sok minden zavarja az életet. Néha nem jut mindenkinek elég ennivaló, néha mindenki éhezik, de alapvetően meg lehet élni. Ennél több nem is kell nekik. Alig néhány ezer egyed érez késztetést arra, hogy kimásszon a boly tetejére és körülnézzen, hogy mi a fene zajlik körülöttük. Mindannyian látják, hogy lángol az erdő körülöttük, sőt, parázslik is, egyre fényesebben a boly teteje is hamarosan égni fog teljes erővel és akkor a gondosan megépített tető be fog szakadni és abba mindannyian bele fognak pusztulni. Ilyenkor rohannak vissza, viszik a hírt, buzdítják a többieket, hogy mozduljanak, mert mind meghalnak, de senki nem hiszi, senkit nem érdekel, senki nem mozdul. A boly pedig egyre jobban lángol. A mérgező füsttől pedig egyre több hangyabáb születik sérülten vagy válik csonka-bonkává, de ez se érdekel sokakat. Mindenki boldog tudatlanságban éli életét.

Lehet, hogy nekik van igazuk?

Első nap a suliban. 

Hét kolléga ment el... ekkora veszteség még nem érte a sulit, Hárman mentek maguktól, a többieket küldték. Mert senki sem pótolható. Mert a mai iskolákban mindegy, hogy ki dolgozik, csak menjen a szekér.... Senkit nem akarunk megtartani, senkit nem akarunk elküldeni...ha mégis, akkor többnyire kicsinyes bosszú, sértettség áll a háttérben, ritkán szakmai szempontok és még ritkábban a gyerekek... Olyanok mentek, akikért nagyon kár, mert bár nem voltak még "készek", de nagyon jó úton haladtak és lehetett velük dolgozni. De nem kellettek...

Meddig lehet lojálisnak lenni - tettem fel a kérdést jó tíz évvel, húsz évvel ezelőtt is. Tényleg meddig?

Nyaralás

Nyaralás. Harminc év alatt harmadszor.

Első alkalommal, éppen 30 éve, egyik barátunk kölcsönadta a nyaralóját a Balatonnál Fonyódon és három kis kölykünkkel eltölthettünk 5 napot. Fantasztikus volt és annak ellenére, hogy szállásért nem is kellett fizetnünk alaposan kimerítettük a családi kasszát, hiszen pedagógusbérből és gyes-ből nem lehetett még megélni sem akkoriban. (Mi mindig mindent megszívtunk: megszorítások, minimálisra lenyomott gyes stb...)

Második alkalommal, két éve, a család és a barátok összeadták 50. születésnapunkra egy öt napos olasz út költségeinek nagy részét. Volt ki a repjegyet, volt ki a vatikáni belépőt fizette, de így is rá kellett fizetnem összes félretett pénzemet. De megérte! Először voltam a tengernél és csodálatos volt. Jó lenne visszamenni!

És harmadszor most. Mert a békákra már nem kellett költenem 3 hónapja és csodálattal láttam, hogy ez idő alatt összejött egy 5 napos nyaralás. No nem a tengernél, hanem "csak" Miskolcon és környékén. Nem szállodában, hanem "csak" panzióban és nem étterem, hanem közért. De ennek ellenére nagyon kellett! És nagyon szép volt, igazi pihenés.

Most már értem, hogy húsz éve, mióta a békákkal dolgozom, miért nem jutott sosem pihenésre, nyaralásra.... Hogy sajnálom-e? Nem. De gyarló emberként egy kicsit bánom. Most jó lenne az a hat-nyolc millió, ami elment erre a programra. 

Feleségem semmit nem mondott, csak legyintett egyet. Megszokta szegény...

Egyszerű?

Egyre többen kérdezik tőlem, hogy miért nem folytatom a Baráti Körrel, hiszen úgyis megyek? Mennyiből tartana "felvenni" a kölyköket és elvinni őket is?

Micsoda laikus kérdés? - még szakmabeliek, pedagógusok is megkérdezték tőlem.

Egyszerűen nem értem. Persze. Én eldöntöm, hogy megyek, felkapom az állandóan összekészített kis hátizsákomat és megyek. Mert megtehetem, ha csak magam vagyok. De gyerekekkel? Ha jönnének ők is, akkor:

1. sokkal nagyobb felszerelést kell vinnem, hiszen annyi váratlan dolog történhet. Rövid összefoglaló arról, hogy miket hurcoltam én minden programon: szigetelőszalag, elsősegély dobozka, pillanatragasztó, kullancsriasztók, nagy méretű szemeteszsákok esőkabátnak, játékok, sportszerek, élménypedagógiás eszközök, tartalék ruhák, zoknik, varrókészlet,zsinórok stb.

2. pontosan meg kell szerveznem a programot, pontos indulás és érkezési időponttal és ehhez tartanom is kell magam. Ki kell számolni a menettempót, a pihenőidőket stb. Nem lehet, hogy szülők várják a kölykeiket órákon át. A 440 programból kétszer késtünk: egyszer Tatánál ellopták a vonatpálya valamilyen vezetékét, ott álltunk jó két órát, egyszer meg a Gerecsében számoltam el magam. Egyik béka nem bírta a tervezett tempót (eljött annak ellenére, hogy nem neki készült az a program) és Tardoson lekéstük a buszunkat. Másfél órás késés lett belőle... Inkább én vártam a kedves szülőkre - félórát, órát, hogy hazavigye gyermekét. Aztán egyszerűbb volt rendre nekem hazavinnem a gyereket.

3. A tempó. Ha kölykökkel vagyok, akkor ők szabják meg, ha egyedül vagyok, akkor úgy megyek és annyit, amennyit akarok. Ha még mennék egy tízest (10 km-t), akkor megyek. Ha emiatt később érek haza, nem gond.

4. Közlekedés. Nagyon meg kellett szerveznem: ilyen-olyan kedvezmények, jegyek előzetes megvétele napokkal előbb, persze ezekre elő is kellett teremtenem a pénzt, hiszen valamennyi programunk ingyenes volt.

5. Bejárni előzetesen az utat, hogy kiküszöböljem a baleseteket, a veszélyes helyzeteket, hogy megtaláljam a tervezett játékhoz, gyakorlathoz a legoptimálisabb helyet. 440 programon egyetlen baleset sem történt...

Nem folytatnám, szerintem ennyi is elég. Ez egyfajta tudás, gyakorlat... Ezért sem tudom folytatni, de tapasztalataimat szívesen megosztanám azzal, akit ez érdekel. Ha érdekel...  

Véget ért

ez a tanév is. Bár hetekkel később, mint a többi iskola, de végre bezártuk az évet - és a sulit is. Hogy folytatom-e? Ez kizárólag a fenntartómon, gyanítom, hogy inkább iskolám vezetésén múlik.

Harmadik éve tanítok értelmi fogyatékosokat heti 26 órában (plusz helyettesítések), szemben a KT előírásaival. Ez azt jelenti, hogy a három év alatt letanítottam óraszámban egy negyedik tanévet is - természetesen úgy, hogy akár egy túlórát is kifizetett volna a suli a nagyjából 850-900 túlórából. Persze ez a része, az anyagi, sosem érdekelt és most sem. Azonban ezt fizikailag és lelkileg sem lehet bírni ilyen hosszú távon. Hogy akkor miért? Mert egyik osztályom ballagó, vizsgázó osztály volt, a másikat fel kellett készítenem, zárkóztatnom a szakma megszerzésére, önálló életvitelükre. 

Azt hiszem, hogy kiválóan sikerült. A vizsgázó osztályom szín ötösre teljesített, előkészítős osztályom megőriztem, megerősítettem, a lehető legtöbbet tettem azért, hogy boldog emberkék legyenek. 

Azonban nem megy tovább. Ezt próbáltam finoman igazgatómmal is közölni és tulajdonképpen válaszút elé állítottam az iskolámat: ha meg akarnak őrizni, akkor tartsák be a KT előírásait. Attól tartok, hogy ezt nem azért nem fogják megtenni, mert szívesen elengednek, hanem azért, mert akkor belátnák a "tévedésüket" és attól tartanak, hogy követelni fogom azt a több mint kétmillió forintot, amivel többet dolgoztam minden Magyarországon szegregált, speciális szakiskolában dolgozó kollégámnál. 

Szóval most kiderül, hogy meg akarják-e tartani a legjobb húzóemberüket... és pontosan tudom azt is, hogy szakmailag kevesen kelhetnének versenyre velem. Kerestek eddig is más intézményekből, menjek hozzájuk dolgozni, de mindig tisztelettel elhárítottam. Most úgy tűnik, hogy indulhat a licit: akinek kellek, vihet.

(Úgy tervezem, hogy ez lesz az utolsó munkahelyem, bár még rettentő sok időm van a nem létező nyugdíjamig és ez elkeserít. No nem  a tanítás, hiszen azt imádom, hanem a várható jövőm. Pont úgy, mint a diákjaimat. Nem jó ma itthon élni. Elkeserítő a butaság, a közöny, a szakmaiatlanság minden téren, a műveletlenség, az embertelenség és lehetne sorolni még sokáig. )

Szóval: Kedves iskola igazgatók! Ha szükségetek van egy tanító-gyógypedagógusra 30 éves tapasztalattal és jó néhány országos elismeréssel (bár ennél fontosabbak a könyvespolcaimon álló serlegek, kupák, oklevelek a tanítványaimtól és szüleiktől), akkor valószínűleg szabadon elvihető leszek. Értek hozzá és használom a koooperatív technikákat, a szabad tanulást, az élmény- és drámapedagógiát, játszom tucat hangszeren, ismerem és tudom a legtöbb kézműves technikát, digitális tananyagokat fejlesztettem, könyveket írtam, módszertani cikkeim megjelentek valamennyi szakfolyóiratban stb. Szívesen dolgoznék végre egy igazi műhelyben, igazi pedagógusokkal és kizárólag a gyerekekért.

Hajrá!

Nem vártam

, hogy mikor fáradtság, támogatottsághiány miatt 18 év fantasztikus, magyar pedagógiát messze meghaladó, munkája véget ér, akkor legalább legyen némi reakció
, hogy a szülők, akik gyerekeinek 18 év alatt legalább 440 hétvégi programot szerveztem ingyenesen, legalább egyszer megköszönjék a gyerekeikkel való foglalkozást, felnevelést, erkölcsi határok kialakítását, önálló életvitelhez segítést
, hogy a gyerekek, akik mellettem nőttek fel, legalább elmorzsoljanak egy könnycseppet vagy követeljék a folytatást
, hogy valaki, bárki érdeklődjön a fogyatékkal élő fiatalok, emberkék 18 évnyi utánkövetésének eredményeiről (mert ilyen kutatás nem volt és jelenleg sem folyik)
, hogy valaki, bárki érdeklődjön az alkalmazott és bevált pedagógiai-pszichológiai módszerekről, azok eredményeiről.
Nem vártam, de reméltem. De olyan könnyedén múlt el minden, mint ahogy füst oszlik szét a kémény fölött, ahogy villámcsapás dörgése csendesül le végleg a hegyek között... Sajnálom és elkeserít. Kettős az érzelem, mert ugyanakkor meg boldoggá tesz, hogy ezek a fiatalok boldogabban, jobban élnek. Akkor most örülni kell, nem?

Légüres tér

Összefutottam kedves kollégámmal a városban. Elkeseredetten meséli, mennyire nem érti saját tantestülete, a képzéskor a résztvevők, véletlen találkozáskor a kolléga, hogy miről beszél. Hogyan lehet motiválni, gyereket megtartani, tapasztalati tanulást, élményekre alapuló tapasztalatszerzést és arra épülő tudás kialakulását elérni a mai kölykökkel. Mintha idegen nyelven beszélne.... Értem én jól. 30 éve küszködök azzal, hogy saját szakmabelieknek nincs fogalmuk arról, mit akarok mondani, pedig mindig kerültem a terminológiákat, igyekeztem a legegyszerűbben fogalmazni. 

Értekezleten próbálok finoman utalni arra, hogy "nem feltétlenül a gyerek hibája, ha unja az órát és nem motivált"... nem fogalmazhatok nyersebben, a konfliktusokat, bár felvállalom, de nem gerjesztem, ha nem muszáj. Nem értik. A többség nem érti. És nem is érdemes harcolni azért, hogy felfogják, mert nem érthetik. Nem pedagógusok és főleg nem elhivatott pedagógusok. Nem kísérői a gyereknek egy tanulási folyamatban, hanem szeretik a pórázt kézben tartva húzni a tanulókat valamilyen, általuk elképzelt, de át nem gondolt irányba. Minden "tábla" ebbe az irányba mutat, de a kérdés fel sem merül bennük, hogy jó felé mennek-e. 

Mindig nagyon gyorsan megértettem, hogy jó helyen, a helyemen vagyok-e. Sosem voltam ott. Igaz, 30 év alatt mindössze 3 munkahelyem volt - mindig igyekeztem megváltani a világot, megváltoztatni a körülményeket, hatni az emberekre és bevallom, ha kellett, akkor ügyesen manipulálni őket a cél érdekében.

Már a 80-as években légüres térben éreztem magam, ha élményeken alapuló nevelésről-oktatásról beszéltem (és így neveltem a kölyköket a suliban): mindenki furcsállotta, hogy nincs csengő, nincs véget érő tanítási óra stb... Aztán a kisegítő iskola a maga megkövesedett nézeteivel: " úgysem képes rá" - mintha a gyógypedagógia ezt tanítaná?!

Aztán az új helyem. Vagyok itt 6 éve, de minek? A lemorzsolódás a suliban óriási - egyértelműen pedagógusi gyengeségek miatt és miközben egyre nagyobbak a problémák (rendszerszinten is, és mindegyik ellenünk hat), mi nem változunk! Közben sóvárogva gondolok arra, hogy bárcsak együtt dolgozhatnék, egy intézményben Hajnival, aki boncolást rögtönöz az udvaron talált sikló tetemén és így nevel-tanít, vagy Karcsival, aki kibontogatja a gyerekek lelkét a drámapedagógia segítségével vagy... mert még vannak néhányan. 

De körülöttük és körülöttem is üres a tér. Meddig elviselhető a magány?

Levél a békáknak

Búcsúzik a Baráti Kör

Kedves Békák, eljött az idő! Az utolsó program következik. A 440. szombat vagy vasárnap.

Sok mindenen elgondolkodtam az utóbbi időben. Hat évvel ezelőtt volt igazgatóm eltiltotta a gyerekeket a társaságunktól, pontosabban engem tiltott el tőletek. Hogy miért? Ne kérdezzétek- én sem értem! Ezzel megölte azt a célt, amiért a Baráti Kör létrejött: apróságoknak, sérüléssel élőknek segítsen iskoláik elvégzésében, szakma és munka megszerzésében, segítsen nektek megtalálni saját magatokat, eligazodni a világban.

Két választásom volt: vagy meghirdetem programjainkat a teljes nyilvánosságot használva vagy a Baráti Kör szép lassan véget fog érni, hiszen már nem lesznek kicsik, akik mellettünk nőnek fel… Ez utóbbit választottam, mert emlékeztek Ócsára, ahol 52-en voltunk, Gödöllőre, ahol meghaladtuk a 40 résztvevőt, a Gerecsére, ahol több mint 30-an. Ez egyedül akkora felelősség és munka volt, amit nem lehetett tartósan felvállalni. Segítséget meg nem találtam: próbálkoztam pedagógusokkal, egyetemistákkal, szülőkkel stb., ám nem akadt senki, aki felvállalta volna, hogy hétvégéit veletek tölti, részt vesz a programok szervezésében, lebonyolításában, a szükséges anyagi források előteremtésében. Köszönöm Andi és Magdi néninek, hogy amikor ráértek, akkor segítettek benneteket éveken át.

Miket értünk el? Olyasmit, amiről a magyar pedagógia csak álmodik! Nálunk tényleg megvalósult az inkluzió, a tapasztalati tanulás olyan fokára értünk fel, ami még iskolában is ritka. Olyan közösséget építettünk, ahol mindenki egyenlő, egyforma értékrendünk van, mindig mindenben segítünk egymásnak. Olyan közösséget, ami saját magát szabályozza. Igazi barátságok, szerelmek alakultak ki. Tanulmányait mindenki befejezte (szemben a statisztikai 46%-os lemorzsolódási, korai iskola elhagyási adatokkal), a többségnek munkája is van és becsületes, igazi Emberré nevelődött közöttünk. Olyan Emberré, akire mindannyian büszkék lehetünk.

A Baráti Körnek mindig is ez volt a célja. Sosem csak a kirándulás, hanem mindaz, amit el lehetett rejteni benne… Ez elmúlt. Felnőttetek, kirepültetek.

Adatok: az első három-négy évről nem lehetnek adataink, nem dokumentáltuk az eseményeket, de:

·         programjainkon nagyjából 12 ezren vettek részt, javarészt sérüléssel élő emberkék

·         440 programot bonyolítottunk le, mindegyiket térítésmentesen

·         Programjaink összköltsége megközelítette a 8 millió Ft-ot. Ebből kb. 2 milliót adományozóinknak köszönhetünk. Érdekes, hogy sosem azok adakoztak, akik megtehették volna, hanem nyugdíjasok, sokgyermekesek stb. Köszönet nekik és azoknak a civil szervezeteknek, akik nem kértek pénzt szolgáltatásaikért! A többit a Példakép-díj, egyéb elismerések és saját magam fedeztem.

·         Megtettünk legalább 6000 km-t, bejártuk gyalog, kerékpárral az ország elérhető legszebb részeit. Jártunk a Budai-hegységben, Pilisben, Börzsönyben, Gerecsében, Mátrában stb.

·         Tevékenységünkről valamennyi média tudósított, ennek ellenére ismertségünket nem ennek, hanem viselkedésünknek, személyes találkozásainknak köszönhetjük.

Ez most véget ér, mint minden az életben. Eljött ez a pillanat. Köszönöm a rengeteg felejthetetlen élményt, megőrzi számunkra a sok ezer fénykép, videó. Sziasztok!

Hát véget ért

18 év után véget ér a Zöld Béka Baráti Kör története. 440 dokumentált program (első 2-3 évet nem dokumentáltam, csak mentünk és mentünk), nagyjából 12 ezer résztvevő, kb 6000 km.  Elköltöttünk nagyjából 8 milliót, ebből kettőt támogatók adtak össze a 18 év alatt - köszönet nekik. Egy millió volt a Példakép-díj, a többi ment a családi költségvetésből. De ennek köszönhetően mindegyik programunk ingyenes volt a fogyatékkal élő gyerekeknek, fiataloknak. Mind a 440 szombati vagy vasárnapi, vagy két napos program. 

A cél, amiért elkezdtem, az volt, hogy a fogyatékkal élő gyerekek a kezeim alatt, a kialakított és önszabályozó közösség segítségével megtalálják önmagukat, szakmát, majd munkát szerezzenek és csináljanak egy jobb világot maguknak. Sikerült. MINDEGYIKÜK szakmát szerzett, dacára a hivatalos statisztikáknak (46%-kuk még első évben kibukik a középiskolákból) -  nálunk ez az arány nulla %! Miközben munkacsoportok alakulnak a korai iskolaelhagyás, lemorzsolódás elleni harcra, engem senki nem kérdezett, hogyan csináltam. Kissé fáj, dehát senki nem lehet próféta...

Jön az utolsó program, elbúcsúzunk egymástól. Miért is?

Mert nem bírom tovább erővel. 30 óra tanítás a suliban hetente szegregált sni osztályban, miközben a törvény 20 órát enged - természetesen ingyen, hiszen nem fizetik ki, Két osztály osztályfőnöksége és annak adminisztrációja. Egyéb iskolai feladatok, mint például heteken át tartó focibajnokság meccsei, egyetemi hallgatók (21-en) októbertől március végéig. Készülés a másnapi órákra, tananyagok előállítása, kitalálása, megalkotása stb. Ez így 55-60 óra hetente öt nap alatt. És utána, emellett a békák! Programjuk kitalálása, megszervezése, a szükséges pénz megszerzése, a program megvalósítása. Mi van még? Képzéseken való részvétel és képzések tartása, munka vezetőségi tagként az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületében, a könyvem....

Azt hiszem, hogy a két végén égetett gyertya lassan elfogy... 

Zöldbéka tanár úr megpihen kissé...

Szarháziak

Bár nem így mondta, de így gondolta Ranschburg: "

“A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre.”

És teljesen igaza van. Borzasztó, ami történik ebben az országban és nem csoda, hogy tehetséges fiataljaink menekülnek, míg marad a szerencsétlen, buta, képzetlen milliók tömege, akikkel mindent meg lehet csinálni. Elmennek szavazni azokra némi ételutalványért, akik éjjel hátba lőtték őket, közmunkásként tengetik "boldog tudatlanságban" életüket és szavaznak azokra, akik elvették jövőjüket (oktatás, egészségügy tönkretétele). De az értelmiségnek nevezett és a középrétegből lecsúszott rétegek sem képesek kiállni elveikért. Nem merik felvállalni gondolataikat, erkölcsi normáikat - meghunyászkodva lépnek be minden nap a mókuskerékbe. 

A demokrácia jó - mondja Ranschburg, de ebben nem értek egyet vele. EZ a demokrácia nem jó, mert ez nem demokrácia. Nem lehet az, ha egy autokrata vezető mögött a seggnyalók hatják végre az őrült elképzeléseket, játszadoznak sorsokkal és életekkel.

És nem jó az a szabadosság sem, amit minden nap megtapasztalok a suliban. A gyerekeket úgy nevelik az utóbbi évtizedekben, hogy jogaik vannak, de kötelességeik nincsenek. Ez nem demagógia, ez a valóság. Nincsenek keretek, a családokat a kölykök uralják és irányítják.  

Próbavizsga a suliban, egy hónappal az igazi előtt. A legjobb eredmény sem éri el a ketteshez szükséges 51 %-ot. Miért? Mert hiába mondtuk, éreztettük, sugalltuk, bizonygattuk, hogy munka nélkül nem lehet eredményt elérni! Nem hitték, nem érdekelte őket. A saját sorsuk nem érdekelte őket...

Ők Magyarország jövője. Borzasztó. Közben lányom Svájcban gyerekfelügyelőként 30 évi munkám utáni keresetem kétszeresét keresi - örülök neki, miközben belül háborog a lelkem: ennyire nem érek semmit? A Fidesz seggnyalói között sokan vannak, akik percenként, óránként annyit keresnek, mint én egy hónap alatt. És az az elmebeteg most szavaztatta meg egy havi bérének kétéves keresetemet. Felháborító...

Miben lehet hinni? Miért érdemes élni? Pokolian nehéz kérdések...Eddig azt hittem, hogy tudom, vagy legalábbis remélni véltem, hogy tudom. Most már nem vagyok biztos semmiben. Ez nem az én világom. Lehúzzák rólam az utolsó bőrt is: heti 20 kötelező óra helyett 26-ban tanítok, plusz az átlagos 2 helyettesítés, no meg az összevont órák - így megvan a heti 30 letanított óra szegregált osztályokban enyhe értelmi fogyatékos gyerekekkel. Meddig lehet még bírni?

Egy dolog azért vigasztal: egyetlen szarházi sem volt a tanítványom, nem kell miattuk szégyenkeznem. Semmi közöm hozzájuk, sosem volt és sosem lesz. 

Visszhang

Hát visszhang az nincs... pedig ezért volt az egész cirkusz: könyv, könyvbemutatók, dokumentumfilm stb. Talán egy-egy komment, megosztás, de meg se borzolta a felszínt. Persze az várható volt, hogy oda fentre nem jut el. De, ha el is jutott volna a törvényhozókig, politikusokig, akkor se történt volna semmi. Ezt tudtam, hiszen futottam már egy nagy kört előző könyvemmel is - még az ombudsmanig is eljutottam, de értelme nem volt.

Hiába panasz, segélykiáltás ezért a szerencsétlen és nyomorult rétegért - a mai magyar társadalom ingerküszöbét nem tudtam megérinteni. Az értelmi fogyatékosok a legelveszettebb réteg. Nyomorultabb a mélyszegénységben élőnél, a cigánynál, a vaknál, a mozgássérültnél, az utcai hontalanoknál. Szerencsétlenebb mindegyiknél, mert intellektusuk sérült és egész életükben segítségre szorulnak. De segítség nincs.

Megtettem, amit lehetett, nincs miért szégyenkeznem. Azt ugyan bánom, hogy egyik könyvemből sem profitáltam semmit, hiszen nyomdai költség árban mentek, mennek, mert a békáknak minden forint jól jön...

Ugyanezt élem nap mint nap a suliban. Hiszem, hogy csodákat művelünk a gyerekekkel és tudom, hogy messze meghaladtam a mai magyar pedagógiát. De hiba az élménypedagógia, a projekt, a drámapedagógia, a tapasztalati tanulás. Hiába a diafilm készítés, a kísérletek tömege, a saját film készítése, a hangjáték, a virtuális időszalag, a kártyás-dominós-kockás matek óra, a gamifikáció, a tabletekkel és okostelefonokkal való tanulás, a szabad tanulás eljárása stb, mert meg se érintette a magyar pedagógia elefántcsont-tornyát. Aki nem nyal segget, az nem jut előre. Persze nem azért akartam "előbbre jutni", mert nekem lett volna fontos, hogy 30 év gyakorlati nevelés-oktatás után átadjam a mögöttem jövőknek az összeszedett, kitalált, adaptált technikákat, hanem a gyerekeknek, a jövőnek. Hogy ne kelljen megint valakinek elölről kezdeni az utat, egyedül törni, egyedül kínlódni. De ez sem így történt... jelenleg az ország egyik, iskolának aligha nevezhető, intézményében művelem a csodát a gyerekeknek és magamnak.

Igaz, ha hátranézek, akkor nem látok senkit sem. Mert fiatalok nincsenek. Ha mi megéljük a nyugdíjat és elmegyünk, nem lesz senki mögöttünk, ki odalép és folytatja...lehet, nem is baj. Mert a magyar iskola beteg és meglehet, hogy belehal. Nem vagyok optimista, mert nem lehetek az.Mert nincs miért annak lenni.

Könyvbemutatók, műhelyek, rádió

Mindegyikben volt részem az elmúlt hetekben... Jóleső figyelem mellett próbálhattam meg felhívni a figyelmet a problé"más" gyerekekre, elsősorban az értelmi fogyatékkal élőkre. Nem mintha elhinném, hogy ettől bármi is változik, de hiszek abban, hogy a problémák megoldását nem lehet felülről várni, hiszen a társadalomnak ezek az emberkék csak kiadásokat, problémákat jelentenek. Sírhatunk, hogy nem futja a sulinak krétára, de ettől még a táblára ugyanúgy nem tudunk majd írni - sokkal egyszerűbb bemenni a boltba és venni egy dobozzal. Persze irritálja az embert, hogy ott "fenn" éppen erre játszanak rá, éppen ezt várják el, de így volt ez mindig is a pedagógusokkal szemben. Mélyen az átlag alatt keresünk évtizedek óta és megbecsülésünk is úgy eltűnt, mintha sose lett volna és az igazi pedagógus (hivatástudattal, kellő szakmaisággal) halálra dolgozza magát. Mintha Déva várát építenénk, de emberi áldozatok nélkül - le is dől nagy része másnapra. 

Nem nevel a család, nem nevel a társadalom vagy nevel, de nem jóra.Most már négy millió szegény ember termeli ki egyre gyorsabban a képzetlen, munkanélküli,  műveletlen, analfabéta vagy majdnem az tömeg utánpótlását. Mi meg megpróbálunk az iskolákban, oly kevesen maradtunk!, menni a szél ellen. Erről is szól a legújabb könyvem, de vajon vannak-e még elegen, akik el tudják olvasni és meg is értik?

Bézs rádió- beszélgetés Gáspár Sárival:  Gubancaink

Élveztem, nagyon jó beszélgetés volt!

Öröm

Nagy öröm! Megjelent és kapható már a második könyvem a gyerekeimről! Talán érdemes elolvasni és betekinteni az értelmi fogyatékkal élő gyerekek, fiatalok életébe. Nincs ma Magyarországon hányattatottabb réteg. Támogatjuk a cigány gyerekeket (sok-sok pénzzel, kampányokkal, integrációs politikával stb.), segítjük (no, azért túlzásba nem szeretnék esni), de segítjük a hontalanokat, az egyedülállókat, a gyermeket vállalókat, de meg sem halljuk a fogyatékos emberkék kiáltásait a Taigetosz tetejéről. Hát kiabálok én, amíg bírok.

Mea culpa

Voltunk. Sokan. Végre nagyon sokan. Lehettünk volna többen is, ám még mindig nem mozdultak meg a kollégák. Ám örömmel láttam magam körül a szülőket, a gyerekeket, fiatalokat. Sokan voltunk az eső ellenére. Hogy mire lesz elég? Nem tudom. De talán elkezdődött valami, talán vezet valami eredményre. Ha igen, akkor is évtized kell, míg helyrehozzuk, amit a mindenkori kormányok elrontottak - ha még lehet.

Az eredményt már nem fogjuk látni, kihalunk, elmegyünk, alattunk meg nincs senki. Szerintem senki nincs azzal tisztában, hogy az iskolákban a korosztályom, 40-50 éves kollégák dolgoznak - a fiatalok nem jöttek, ha jöttek, akkor mentek igen gyorsan. Ki fogja nevelni 10 év múlva a kölyköket? Fogalmam nincs. Kétségbeejtő a helyzet. S bár nem tüntettünk magunkért, de a rendezetlen fizetés, a rengeteg munka továbbra is probléma és ez az oka, hogy nincs utánpótlás. Megalázó, ahogy a magyar társadalom gondolkodik a pedagógusokról (demagóg idióta dumák), ahogy a média ellenünk vezérli őket. Azt gondolom, hogy ez bűn. Bűn a gyerekek ellen, bűn ellenünk, de mi már megszoktuk. És a gyerekek??? 

Esernyők az esőben, no nem a Nemzeti előtt, de csendben. Nem forradalom (még), de visszagondolva az elmúlt 25-30 évre mindenképpen forradalmi. Félek azonban a politikai vonulatoktól, annak ellenére, hogy egyetértek vele (Orbán takarodj!), félek a ránk akaszkodó seggnyalóktól, belőlünk élő politikusoktól. Istenem, Magyarország tényleg a hülyék országa lett, ahogy hazáját elhagyó orgonaművészünk fogalmazta meg. Én finomabb vagyok: Ranschburg szavaival -  "A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre."

Nagy hűhó...

Józan pedagógusok 15 éve kiabálják legalább, hogy Állj! Nem mehet ez így tovább! - és nem csak kiabáltuk, hanem mentünk utcára, demonstráltunk, megírtuk publikációkban stb. s hittük, hogy kollégáink mellénk állnak, jönnek velünk. Felállnak a kényelmetlen iskolai székükből és együtt megharcolunk gyerekekért, iskoláért, magunkért.

Nem jöttek. Mi mentünk. Egyre lejjebb, egyre messzebb a "normális" iskoláktól, "normális" gyerekektől, mert nem tűrtek bennünket Ők. Számkivetettek lettünk és ez nem önsajnálat, ez tény. Felszívtak minket a reform- és alapítványi iskolák. Otthagytunk biztosat a bizonytalanért...

Most háborog a tenger, de kiönteni megint nem fog. Mert nincs ki utcára vigye a pedagógusokat, magasra emelje a kolompot, ami mögé a "csoport" is beállna -talán.

Ehhez kapcsolatlisták kellenének, de ezzel nem rendelkezik egyikünk sem, legfeljebb a szakszervezetek. Ám ők évtizedek óta nem tesznek semmit, csak látszatharcot vívnak értünk (?)...minek tennék kockára karrierjüket, pozícióikat másokért ? A gyerekekért? A szakmáért?

Háborog a tenger, de majd elcsitulnak hullámai, mint mindig. S a világ forog tovább.

Fuss Forrest!

Egyre többen mondtátok, írtátok, hogy hiányzik a morgolódás, a lelkesedés - hát akkor, hajrá!

Tartalmas és nagyon sok munkán vagyok túl: kész a könyvem folytatása, most rendezi a kiadó és ezzel egy időben lett kész a rólam készült portréfilm Nem lehet abbahagyni címmel. Majd felkerül a netre és akkor kicsit jobban megismerhetitek azt az őrültet, aki én vagyok.

Persze nem csak ennyi történt az elmúlt időben: kidolgoztam egy csomó oktatásban (is) használható játék prototípusát - majd felkerülnek ezek is apránként a hálóra és ügyes üzletemberek majd pénzt csinálnak belőle, mint oly sok munkámból. Persze ez nem baj, mert ha eljutnak a gyerekekhez, szülőkhöz, kollégákhoz, akkor megérte a munkát. Kidolgoztam egy csomó kincskeresést, ötleteltem néhány élménypedagógiás kihívást - ja, és emellett dolgoztam ezerrel az iskolában is. Szóval elrohant az idő. 

Jöjjön most egy rövid, elgondolkodtató rész a következő könyvemből (nem reklámnak szánom, talán érdemes agyalni rajta egy kicsit).

Gondolatok

1. Munka

Mindig azt hittem, hogy a becsületes, jó munka önmagáért beszél. És egy normális korban ez így is lenne, nem kellene bizonygatni. Egy jó asztalosnak nem kellett bizonygatnia, hogy bútora csodálatos, megítélte mindenki, aki látta, használta. Rubik Ernő kockáját kézbe lehetett venni, kipróbálni és könnyedén megállapíthatta mindenki, hogy remek találmány. De ezek más korok voltak. Azóta sikerült elszakadnunk majd mindentől, mi emberi. Virtuális korban élünk, amikor kis túlzással, de valóságnak fogadjuk el a falra kivetített tájat, miközben se íze, se bűze.

Az igazi kérdés az, hogy ennek tényleg így kell-e lennie? Hogyan bizonyítható be egy pedagógus munkájának értékessége, haszna? Az, hogy milyen eredménnyel nevelt és oktatott? Hogy milyen emberkék kerültek ki a keze alól? Egyfelől könnyedén, hiszen a gyerekek többet töltenek az iskolában, mint otthon. Ezért aztán mondható, hogy elsősorban a pedagógus keze nyomát viselik.

Ugyanakkor ez így túl egyszerű lenne. Az első három-hat év meghatározó a gyerek életében. Ekkor hagy örök nyomot a család. Vagy jót, vagy rosszat. Magam azt gondolom, hogy sasnak sas a kölyke… A pedagógus a kertész, aki a facsemetéből vagy büszke, erős fát képes nevelni, vagy szinte tehetetlenné válik a fának alkalmatlan, satnya magonctól. És a tehetetlenség dühöt szül, dühöt a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, a megbecsülés hiánya miatt. Így íródott az első könyvem: dühből, tehetetlenségből, keserűségből. A helyzet azóta sem lett jobb, sőt, egyre inkább elveszik belőlünk, ami emberi. Idióta kor!

Munka? Mi is jelent ez a kifejezés? Igazából nem tudom. Nekem a tanítás hivatás, az Út, amire ráállított valaki vagy valami, és azóta is rajta kell mennem. Számomra a munka a vagonrakodás volt éjjelente, meg a vonattakarítás meg a többi hasonló tevékenység, amelyeket kényszerből végeztem gimnazistaként, de élveztem azt is. Nagyon szerettem az izzó vas melegét a kovácsműhelyben, ahol segédmunkásként dolgoztam éjszakánként. Gyönyörű munka, hivatás! Kevés van, mi csodálatosabb a felizzó vas fényénél – mint megannyi kis tűz a lelkekben, a szivárvány minden színének forrongása, a kemence jóleső melege. És a próba: Ember vagy-e? Egymásra rakott nagy, kör alakú, de nagyon vékony vaslapok, melyek vörösesen izzottak és engem vártak. A szándékosan adott rövid síró, mellyel ki kellett húznom őket, így, vörösen, a kemencéből. Szándékosan rövid, hogy közel kelljen menni, érezni a hatalmas, áradó energiát, hogy leégjen a szemöldök, felhólyagosodjon a vékony bőr az arcon, a kézfejen. Vajon jössz-e holnap is? Mert, ha jössz, akkor Ember vagy és közénk tartozol, ha nem, akkor jobb, ha be sem jössz már! Leégett szempillám nélkül, hólyagos arccal mentem másnap a suliba – nem emlékszem, hogy szóvá tette-e bárki is, vagy tett-e megjegyzést rám – de ott voltam újra este tízkor. És ment a munka reggelig. Hatkor letettem a műszakot, a kollégák kezet ráztak velem – és ott ragadtam. Ember vagy! Ez az igazi munka!

Bár lehetett volna a kovácsmesterség is hivatás, de ma már arra sincs szükség. Egyszerűbb megvenni az olcsó tucatot, mint megfizetni a verejtéket, a tudást, a kitartást, az ügyességet. Egyszerűbb a gyári tucatot, mint az egyedit. Nem kell az egyedi kovácsoltvas kerítés, jó lesz a tucat, az átlagos. Nem a minőség, a szépség, nem az esztétikum a fontos, hanem az ár. A tanítás alkotási folyamat, nem munka. Néha kényszernek érzem, különösen akkor, amikor tehetetlen vagyok egy-egy probléma láttán. Ezek többnyire nem az én kompetenciámba tartoznak, de alapvetően befolyásolják az én tevékenységemet is, ezért meg kellene oldani őket. Ha a gyerek éhes az iskolában és csak korgó gyomrára, a mardosó éhségre képes figyelni, akkor milyen módon végezhetnék jó munkát? Ilyenkor megetetjük persze, de ugye ez nem normális? Nekem a munka megoldandó feladat, rejtvény, amit az ember azért fejt élvezettel, mert a megoldása örömérzettel tölti el. Valami ilyesmit érzek én is, mikor sikerült egy jó órát tartani, együtt dolgozni a gyerekekkel és elérni oda, ahova szerettem volna. Persze az sem baj, ha a gyermeki kíváncsiság másfelé kanyarítja az óra menetét. A hallgatóimnak éppen ezt olyan nehéz elfogadni és magukévá tenni gyakorlatuk során. Hogy elég felkelteni a tanulók érdeklődését, elég a motiváció kialakítása és a gyerekek szívesen fognak együttműködni velük. Hogy ezt milyen módon és hogyan érik el, no, az a művészet.