2015. március 31., kedd

Lelkivilág

Aki nem pedagógus, szociális munkás stb. annak fogalma nincs arról, hogy mekkora megterhelés lelkileg, ha tényleg ismerni és segíteni akarjuk a diákjainkat. Persze, ez is eltérő, mert valószínűleg egy konszolidált környéken levő iskola polgári diákjainak kevesebb lelki nyavalyája van, mint egy utolsó esélyt adó, ráadásul szakiskola, szakközépiskola tanulóinak. Tanulóink harmada SNI-s, másik harmada BTM-es, a maradéknak nincs papírja (de lehetne). 90 %-kuk rettenetesen alulszocializált, borzasztó körülmények között él. Nevelőotthonban, gyámság alatt, kollégiumban (többen nem azért, mert messze laknak, hanem azért, mert a szülő nem akar tudni róluk) élnek, vagy nagymamával, nevelőszülővel - nincsenek adataim, hogy hányan élnek teljes családban, még kevesebb, hogy hányan élnek nevelő, szerető teljes családban, de nagyon kevesen. És nem mellesleg a 70-80 %-kuk cigány. Mielőtt bárki rasszizmussal vádolna, egyet ne felejtsünk: ezek a fiatalok máshol nem kellettek és a többségüknél, látva a családi, társadalmi, iskolai "nevelés" végeredményét, nem ok nélkül.
Én mindig meghallgatom a gyerekeket, elmondják ezeket a problémáikat, szembesülök és megélem sorsukat. Meddig lehet sérülés nélkül csinálni? Pályám elején ilyen gondjaim nem voltak az átkosban jó 15 évig, majd jött a rendszerváltás és jöttek az elszegényedett, munkanélküli családok gyerekei, ahol a szülőknek kisebb gondjuk is volt a gyerekük megfelelő nevelésénél. Természetesen nem akarom és nem is tudom mentegetni ezeket a szülőket, de ebben is empatikus szeretnék lenni, miközben nem tudok.
Zúdul rám minden nap a sérelem, a megbántás, a keserűség, a kilátástalanság - ugyan mit is mondhatnék? Vigasztalom a gyerekeket, ápolgatom a lelküket, miközben nekem nincs módom relaxálni, nincs idő és lehetőség szupervizióra, nincs idő és lehetőség töltekezni. Van helyette 50 óra munka minimum egy héten és van annyi probléma, hogy belefulladok. Néha kidugnám a fejem a sz...ból és vennék egy mély levegőt, de nem lehet....
Veszteséglista ebben az évben a teljesség igénye nélkül:  3 gyerek, aki szeptemberben beiratkozott. Kettőt közülük sosem láttam, a harmadik benn töltött tán két napot, aztán vitte a rendőrség, mert csak próbaidőn volt. Egy 16 éves lány, aki teherbe esett és kiiratozott. Egy fiatal lány, akivel félévig kínlódtam és aki képtelen volt legyőzni magában környezete hatásának következményeit és felfüggesztettük. Egy nagydarab fiatalember, aki csak melegedni jár be: semmi nem érdekli, semmit nem csinál, de nem is zavarja az órát, azért nem rakjuk ki, addig is biztonságban van. Egy nagykorú lány, aki annyit lógott, hogy semmi értelme nem volt pusztán a családi pótlék miatt benntartani. Egy 15 éves lány, aki két abortuszon van túl félév alatt, és éppen ezért valószínűleg kibukik az osztályból. És hosszú még a sor, de fáj... mert ezer órát öltem beléjük... Mi vagyunk a lánc végén és nem lehet mindenkit megmenteni, sőt, nagyon kevés gyereket lehet.
Mostanság gyakran gondolok arra, hogy havi 3-4 napra fizetés nélküli szabadságra fogok menni, hogy megússzam lelki sérülés nélkül. A lelki szemetesláda szeretné néha lecsukni a fedelét.

2015. március 25., szerda

Isten én vagyok

Azt csinálok, amit akarok. Ez egyrészről nagyon jó: békén hagynak, úgy és azt tanítok, arra nevelem a kölyköket, amit és amire akarom. Másrészről viszont így nincs kontroll, nincs megerősítés. Tulajdonképpen senkit nem érdekel - a gyerekeken kívül. Vagyis én vagyok az Isten vagy legalábbis akkora hatalom hullott az ölembe, aminek nem kellene. Régebben, még az átkosnak nevezett korban, volt idejük a pedagógusoknak rendszeresen egy kávé mellett megbeszélni a problémáikat, a kitalált új ötleteiket, tapasztalataikat és volt kontroll is: az idősebb kollégák, a szakfelügyelet, az igazgató. Nem erőltetek rád eszméket - mindegy, hogy ki mit állít - persze én az 56-os események után majd 10 évvel születtem és akkorra már konszolidálódott a helyzet.
Tanítani még mindig imádok és jó vagyok benne. De az iskolát mát nem szeretem: se a miénket, se a többit, fehér holló az, amelyikbe nyugodtan beadnám ma a gyerekeimet.
Isten felkészült eddigre a holnapi napra is (most negyed tíz van) és lenyom zsinórban hét órát értelmi fogyatékosokkal - így lemarad az aktuális értekezletről, de sebaj... úgyis agyhalál lesz. 
Fiúcskát (17 éves) megpróbáltam megvilágosítani a negatív számokkal kapcsolatban: ha a hőmérőt megnézed, a nulla alatt is vannak számok. Milyen számok, mi van akkor a természetben?
Válasz: - Kurva hideg.
Természetesen Isten itt kudarcot vallott, mert nem sikerült az okítás. Persze, elnézve a mai világot, nem csak én vallottam kudarcot, hanem Ő is.

2015. március 23., hétfő

Fényévek

Szombaton a Digitális Nemzedék Konferencián vezettem szekciót. Tulajdonképpen nem volt dolgom, mert remek előadók voltak a szekcióban, így ráértem "csak" hallgatni őket és tanulni tőlük. Benedekné Fekete Hajni Turáról, Tóth Évi Nagykátáról és Kincses Eszter, Csatári Tamara a toldi tanodából. Az általuk említett felületeket és alkalmazásokat ismerem, bár nem mindegyiket használom,  ám egészen megdöbbentő volt látni és szembesülni azzal, hogy mennyire le vagyunk maradva a "kis" vidéki iskolákhoz képest. Annak ellenére, hogy technikailag közülük mi állunk a legjobb feltételekkel, mert majd minden termünkben van projektor, lassan lesz asztali gép is, addig meg a legtöbb pedagógusnak az iskola biztosított laptopot. Három vagy négy digitális táblánk van és vannak digitális kameráink is (azok dobozban, mert hiányzik egy csatlakozó és hiába kértem, a mai napig nem sikerült az informatikus kollégáknak beszerezni). Ráadásul a fénymásolásunk is szinte korlátlan... Ennek ellenére fényévekkel vagyunk lemaradva, ami egyértelműen pedagógus kérdése. A legtöbb kollégám csak szemléltetésre használja az IKT eszközöket, leginkább logopédus kollégáim manipuláltatnak, dolgoztatnak vele, de jobbára ők is csak a kivetített felületekre iratnak. Hogy milyen lehetne? Nézzétek meg Hajni munkájának eredményét: E-Hevesy
Mindig megfogalmazzuk, hogy jobbak akarunk lenni, mert a többség nehezen boldogul a kölykökkel, tartottunk is egy csomó képzést (például vagy 20-an végeztük el a digitális alkalmazásához a tanfolyamot) és valahogy mégsem történik semmi. Ami persze nem igaz, mert 5 éve vagyok itt és én látom a változást, a nagyon kicsi elmozdulást. De túl lassú a haladás, mire utolérjük a többieket, addigra megint késő. Akhilleusz és a teknősbéka...
De jó volt ott lenni, látni energikus, elszánt és elhivatott kollégákat. Ma megjött az új hallgatóm, leendő pedagógus. És nem túl lelkes...

2015. március 17., kedd

Miért sz@r a magyar iskola? 4.

A válasz nagyon egyszerű és egyben összetett. Most mi vagyunk az ok. Mert sz@rok vagyunk. Így lehetne ez ennyire egyszerű, de ugyanakkor nézzük meg, hogy miért? Kezdjük az elejétől: pedagógusnak ma sem sikk menni és máskor sem volt az. De ma van valami, amiben döntően különbözünk a mindenkori tanítótól - megbecsülésünk, tiszteletünk egyenlő a nullával. Így nem csoda, hogy kétféle hallgatóval találkozom gyakorlatvezetői munkám során: egyikük minden áron pedagógus akar lenni- ő a fehér holló (majd 20 hallgatóból 1, azaz egy), a másik csoport népesebb, azok, akik tényleg nem jutottak be máshova, akiknek esze ágában nincs erre a hivatásra lépni - talán jobb is.
Aztán nézzük a képzést: egy alsós tanító megtanul mindenféle didaktikát, a legtöbb műveltségterület alapjait - ezt főiskolai képzésben, ezért mindig is kevesebbet fog keresni, mint egy egyetemet végzett szaktanár. A felsős szaktanár szinte semmilyen didaktikát nem tanul (megjegyzem, hogy a gyógypedagógusok sem sokat, így el sem tudom képzelni, hogy hogyan taníthat meg írni, olvasni, számolni egy végzett gyógypedagógus egy sérült kis elsőst) és gyakorlata sem sok van. Amikor a gyerekek az alsós tanító néni "tyúkanyó" szeretetéből felkerülnek az egyetemet végzett "egyetemi" szinten és módszerekkel oktató szaktanár kezébe - nos, ott, ötödik osztályban vész el a gyerek. A legtöbben elvesztik érdeklődésüket, szeretetüket az iskola iránt, érdektelenné válnak, kissé megkeserednek, hiszen folyamatos kudarcok érik őket. Megjegyzem, hogy a szülőket is többnyire ekkor veszítjük el, hiszen úgy gondolják, hogy gyermekük már felsős, "nagy" gyerek, nem kell vele annyit foglalkozni... No komment.
Aztán: a legutóbbi oktatáspolitikai változások szolgákat csináltak a legtöbb pedagógusból. Behódoltak ennek a rendszernek, állásféltésből, fenyegetettség miatt tűrik, amit nem lenne szabad. ennek egyenes következménye két dolog: vagy halálra dolgozzák így is magukat (megemelt munkaterhelések, ingyen végzett helyettesítések, túlórák stb.) vagy leszarják a dolgot. Túl akarnak élni és nagyon nem is hibáztathatom őket...
Végezetül: Akkora értékválságban élünk, annyira nincsenek erkölcsi normák, az élet folyamatos harccá vált - még a gyerekek számára is (ma sem mese, hogy a gyerekek felváltva hordanak egy cipőt  és az megy suliba vagy azért nem jön a gyerek, mert dogoznia kell, mert a szüleinek véletlenül lett fekete munkája és addig vigyázni kell a tesókra stb), hogy aki ma látja a jó irányt, az nagyon szerencsés. Én csak abban bízhatom, hogy amit szüleimtől és egykori tanáraimtól tanultam, azok az erkölcsi alapok, azok a normák, azok a példaképek a helyes irány - ha nem így lenne, akkor nem tudnék a gyerekek szemébe sem nézni. És a pályán is csak eddig tudtam maradni és nem tovább.

2015. március 16., hétfő

Képtelen emberrajz Nagy Lajos után

Milyen állat a szakiskolai pedagógus?

Előfordulása reggel fél nyolctól délután négyig, ezért otthonában nem figyelhető meg. Az óráit zsinórban adja, a szünetekben a vécék környékén, az udvaron és az iskola bejáratánál figyelhető meg. Azért, hogy a büdös kölyök ne tudjon bagózni, illetve, ha már betalált a suliba, ne tudjon hazalógni, valamint azért, hogy ne tudjon se enni, se inni, se mosdóba menni, se regenerálódni. Állva nem eszik, de nagyon ügyesen issza a kávéját, többször is a nap folyamán, gyakorlatilag ezzel él. Így nem kell fogyókúráznia, túltáplált egyed nem figyelhető meg. Kihívásnak nevezi, hogy azokkal éli le életét - úgy majd 50 éven keresztül (hisz 67 évesen majd nyugdíjba mehet, ha ép ésszel megéli), akik senkinek nem kellenek, mert SIC! "férges alma"  mindegyik a futószalagon. Fluktuációja hatalmas, hisz senki sem jön önként és dalolva ebbe az iskolatípusba. A megfigyelések szerint mikor hazaér este, akkor a marha leül a számítógép elé és a másnapi óráira gyárt feladatlapokat, szemléltető anyagokat stb. Ezért erőteljes rokonságot mutat az ökörrel, a marhával és egyéb butának mondottakkal. Ennek köszönhetően munkaterhelése eléri a heti 50-60 órát - mindezt teszi puszta lelkesedésből, hiszen megbecsülése minimális és anyagi elismertsége sem éri el egy műszaki szakember bérének harmadát-negyedét sem. Önfeláldozó marha, de sajnos kipusztulóban van. Ha még meg akarod figyelni, akkor gyorsan tegyed!

2015. március 15., vasárnap

Két óra

Együtt a szarvasokkal. Szerencsém is volt, meg jól olvastam a nyomokat és kellő türelemmel vártam, míg lassan, óvatosan felbukkantak. Csak guggoltam egy tölgyfa aljában, félig nekidőlve a mohás törzsnek és nagyon csendben részese lehettem életüknek. Láttam a fiatal bikákat, ahogy próbálgatják új agancsukat: mintha ősz lenne - halk bőgéssel, hangos csattanással pattantak össze a díszek és tolták egymást, fújtattak, morogtak. Persze, játék volt az egész, mert hamarosan elnyugodtak ők is. Addigra a vezérbika már régen elkaparta a nedves avart a földről és a kis mélyedésbe ereszkedett. Nyugodtan figyelte a bakalódást, nem foglalkozott az ifjakkal. Néha a csapat vezetője, a legöregebb nőstény odament hozzá, összedörzsölték orrukat, szaglászták egymást kicsit. A nemrég születettek mindezzel nem törődtek, legelésztek, rágcsálták a fiatal vesszők hajtásait. 
Soha nem éltem át ennyire még, együtt velük, két órán át. Aztán olyannyira elzsibbadt a lábam, hogy kénytelen voltam kicsit moccantani és ez elég is volt. Nem vettek észre, de az öreg valamit megérezhetett, tudta, hogy valami nincs rendben. Alig 20 méterre voltam, nem láttak, nem hallottak és a szél is felőlük fújt, mégis érezte, hogy valami nem stimmel. Elvezette a csapatot, a bikák kelletlenül emelkedtek fel a testük vájta mélyedésekből, a kicsik is csatlakoztak és szép lassan elvonult a csapat.
Micsoda élmény! Milyen jó lenne, ha mi, emberek, csak feleannyira tudnánk együtt élni, mint az állatok. Ha csak feleannyira tudnánk együtt élni a természettel - hisz onnan jöttünk...
Nemzeti ünnepünk - ünnep nélkül. Nincs más csak kétségbeesés, szomorúság, keserűség. Lányom Svájcban, mert mennie kellett, mert ez az ország elüldözte. Őt is, meg kortársai tízezreit is. Maradtak, akik maradtak. Övék a jövő és az ország. Hajrá!

2015. március 6., péntek

Az utolsó tanév....

Hát eldőlt,megálmodtam, illetve a fáradtságtól éjjel is forogva ráébredtem, hogy tényleg vége. 30 év volt és most már tudom, hogy ez lesz az utolsó tanévem. 
Most este 7 óra van, hétkor indultam ma a suliba. Szegregált osztályommal (értelmi fogyatékosokkal) és délelőttös ügyelettel töltöttem 8 órát - igaz, egy lukas volt, de akkor az éppen terepgyakorlaton hetek óta nálam levő hallgatóval foglalkoztam és készültünk fel a következő hét óráira. Háromnegyed négykor elengedtem a gyerekeket, aztán ott maradtam kicsit a teremben, mert nem nagyon volt erőm felállni. Öt előtt egy kicsivel már itthon is voltam és először ettem ma, inni se sokat a nap folyamán. Benn se erre, se arra nincs idő. Én nem fogok a vécé előtt kajálni, se az udvaron. Már régen nincs a pedagógusoknak szünetük. Régebben összeültünk a szünetekben a kollégákkal és míg nyugodtan ettünk, ittunk, kávéztunk, közben megbeszéltük a történteket. Rengeteget lehetett tanulni egymástól és az volt a mi mindennapi szupervíziónk. Ma ez sincs. Nincs ki értékelje a munkádat, megerősítsen vagy elbizonytalanítson. Nincs pihenés, töltekezés, semmi. De nincs már nyári szünet se, nincs könyvpénz, ruhapénz, kafetéria, jutalom, a minőségi munka elismerése, nincs pénz a kötelező továbbképzésekre, nincs semmi. Van alapbér, mert ugye nincs helyettesítési pénz, túlórapénz. 
Miért csodálkozunk azon, hogy kiégtek a pedagógusok - ha nem is éhbérért, de szinte minimálbérért dolgozunk - életpálya marhaság ide vagy oda. Magam például a 30 éves munkaviszonyommal és két diplomámmal is beleragadok a Ped.I-be és esélyem sincs arra, hogy feljebb kerüljek. Eddig se érdekelt, és most se. Egész egyszerűen nem bírom a heti 50-60 óra munkát. Elég volt. Elég volt, hogy szerencsétlen gyerekeket "vakarok ki a koszból" hatalmas erőfeszítésekkel, munkával és a társadalom tehetetlensége, állapota miatt ugyanoda kerülnek vissza. Szebbé teszem azt az egy évüket, amíg az enyémek (mert kedves kormányunk és pártunk elvette a második, nagyon fontos felzárkóztató évet), aztán vissza tapossuk őket a sárba. Hát ehhez nem fogok tovább asszisztálni...
Május: születésem hava és búcsúmé is ettől a hivatástól. Mivel sose voltam hajlandó segget nyalni, ezért csak itt tartok, ahol tartok. Mert a gerinc mindig fontosabb volt, mint a tehetségtelenek, talpnyalók klikkjéhez tartozás. A kétkedés a munkám minőségében mindig előbbre lökött, csakúgy mint maximalizmusom. És most lett elég. Itt ülök, ölemben a laptoppal és dermedt agyhalál állapotában írom ezt a posztot. Délután négykor matekot tanítani értelmi fogyatékosoknak! - Hajrá Magyarország!

2015. március 4., szerda

Miért sz@r a magyar iskola? 4.

Még mindig azokról az okokról, amelyekről nem mi, pedagógusok, tehetünk. (Később majd arról is, mert van vaj a fejünkön - nem tagadhatjuk, meg nem is érdemes.)

Az iskolákat én két nagy csoportba sorolom: "elit"iskolák és a többiek. Az elitiskola alatt nem az egykori elitiskolákat (pl: Fazekas) értem, hanem azokat az iskolákat, akik szerencsések és "problémás" gyerekek vagy nincsenek, mert megtehetik, hogy válogassanak - annak ellenére, hogy törvény tiltja, vagy ha vannak is, akkor arányuk 1-2:30-hoz, azaz egy 30 fős osztályban legfeljebb 1-2 ilyen tanuló van. Megjegyzem: ez a hatékony integráció egyik feltétele is - kapcsolódva a neten folyó vitához egyik írásommal kapcsolatban: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1491

Ők tehát az elit iskolák, nagyjából a valamikori polgári iskoláknak, vagy a rendszerváltás előtti általános iskolának felel meg. A többi iskola elgettósodott, vagy lokális vagy spontán szegregáció történt, mindegy is, de a tanulók jelentős része rosszul szocializált, "neveletlen", problémás gyerek.
A 2014-15-ös tanévben nagyjából 700 ezer nappali tagozatos diák tanul az iskolákban (nem vettem bele a felnőtt és az óvodai képzésben részesülőket - http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/oktat/okt1415.pdf). Közülük 80 ezer, több mint a tizedük, sajátos nevelési igényű, az adatokat ismerve legalább ugyanennyi a BTM-es tanuló. Jelentős a cigány gyerekek száma, ma már az óvodákban Babusik (http://www.delphoi.hu/download-pdf/roma-ovoda.pdf) kutatása után tudjuk, hogy területileg ugyan jelentős eltéréssel, de átlagosan 36% körül van. Ez nagyon-nagyon magas arány.

Mi ezzel a baj? Azt várják el az iskolától, hogy oldja meg vagy legalábbis hatékonyan kezelje a társadalmi különbségek okozta problémákat. Oldja meg a szegénységet,  a nem nevelő családok problémáit, az éhezést, az alulszocializált gyerekeket zárkóztassa fel. Mintha szociális intézmény lennénk: megetetjük az éhező gyerekeket, a karitatív szervezetektől és otthonról ruhát viszünk a kölyköknek, elintézzük a családok helyett a családi támogatásokat, szemüveget szerzünk a gyereknek és lehetne hosszan folytatni a sort. Kihasználják a szociális érzékenységünket, érzelmi zsarolás áldozatai vagyunk úgy, hogy nincs módunk, erőnk, időnk, anyagi forrásunk a regenerálódásra, a pihenésre. 30 éve élek így és attól félek, hogy nem megy tovább. Annyi szerencsétlen gyereket látok minden nap, annyi problémát kellene megoldani, ami persze nem az én kompetenciám, hogy néha azt hiszem, hogy bele fogok őrülni. Mint kollégáim nagy része.
Az iskola, ha ellátja feladatát, akkor nevel és oktat. De nem karitatív szervezet és az ott dolgozók sem szociális munkások, pszichológusok stb.  Ezt elvárni tőlünk szemét dolog, erkölcstelenség. Nem tudod átadni a tudást (most mindegy, hogy mit értünk tudás alatt) az éhes, korgó gyomrú gyereknek, de annak sem, aki vakarja a fejét, mert tetves, meg annak a kislánynak sem, akinek az a problémája, hogy éjjel a testvéreire kellett vigyáznia, vagy dolgoznia kellett délutánonként, vagy egész egyszerűen "csak úgy" teherbe esett. Persze, legyinthetsz most, hogy a többség nem ilyen. Tényleg? A gyerekek többsége ma már szegénységben élő családokba születik, ahol nagy a munkanélküliség és alacsony az iskolázottság, többnyire rossz vagy hiányos a családi nevelés, a szocializáció folyamata sérült. Ők a többség - vegyük tudomásul. És ők a diákjaink. Elszegényedett családokban élnek - már a Rózsadombon is. Csóró ország csóró gyerekeit csóró pedagógusok próbálják felemelni. 
1986-ban egyik első osztályomban egy gyerek azt vágta a fejemhez, hogy minek tanuljon, úgyis maszek zöldséges lesz, sokkal gazdagabb, mint én, a tanító bácsi. Néhány évvel később az úttesten mellettem fékezett egy piros sportautó, végigmért belőle a benne ülő fiatalember és átkiabálva a dübörgő zenét csak annyit mondott: - Ugye igazam volt? Mit mondhattam volna?

2015. március 3., kedd

Szilánkok 7.

Ma kiderült a számomra, hogy nem vagyok jó pedagógus. Miután első félévben kellő odafigyeléssel (azt hittem legalábbis) végigtanítottam a negatív számok témakört is - persze új anyagként, új információként a szakiskolában, ma a koordináta rendszerben szerettem volna játszani a gyerekekkel.  Az egyik fiú csak ült, csak ült a játék közben. Persze többször odamentem, megkérdeztem, hogy érti-e, sikerül-e elhelyezni a (1; -2) koordináták alapján a pontot. Mindig azt válaszolta, hogy igen, de a munka csak nem szaporodott a füzetében. Mígnem kiderült a számomra, hogy a "mínusz" fogalmát nem sikerült megértetnem vele félév alatt sem, nem tudta, hogy miből vonjon ki, mit jelent a mínusz kettő. Magyarország, 2015.