2014. december 26., péntek

December és Tisza

Nagy ideje van a halálnak: két olyan embert vesztettem el, akiket nagyon szerettem. Egyikük művész volt és társ hosszú, nagy, lélekemelő beszélgetések idején, másikuk a múlt és jövő egyszemélyben. Mindkettőjüktől a Tisza búcsúztatott, pedig nekem semmi közöm szőkeségéhez! Haragszom rá, mert hullámai elvittek egy-egy darabot a lelkemből. Túl sokan mentek már el...

2014. december 10., szerda

Vannak csodák

vagy mégsem?
Egy pillanatra hinni kezdtem benne, tényleg létezik Ő! egyik tanítványom (szakiskola, 16 vagy 17 éves, fog majd szakmát is tanulni...) 32 perc után megértette, hogyan kell használni egy vonalzót, hogyan kell mérni vele. Végre is hajtotta a feladatot, ami az volt, hogy a papír szélétől mérjen le 4 cm-t és tegyen oda egy kis jelölést. Végrehajtotta, legalábbis így hittem. Visszatérve hozzá az osztályban megtett kör után, láttam mit csinált és rögtön kétségbe vontam a létezését: lemért 4 mm-t!

2014. november 30., vasárnap

Gerilla marketing

Mindig ügyetlen voltam az ilyesmihez. De újabban egyre többször kérdezik, hogy a gyerekek érdekében miért nem tettem meg azt vagy azt? Miért nem írtam állandóan a békákról, magamról, helyeztem el mindenhol (face és hasonló weboldalak), tartottam ébren az érdeklődést. Miért nem indítottam blogot, mondjuk Iskola az erdőben vagy Fogyatékkal élők iskolája címmel. Valószínűleg igazuk van, de én végig azt gondoltam és úgy vélem most is, hogy a munka önmagáért beszél, hogy az elért eredmények ékesebben beszélnek minden önreklámnál. No meg azért is gondolom így, hiszen volt velünk királyi tv-film, rádió riportok, újságok stb. és mégsem hozták meg a kívánt eredményeket: gyakorlatilag segítség nélkül küzdöttük végig ezt a 17 évet, több mint 400 programot. Igen, naiv vagyok,  nem érdekel ez az egész. Engem a kihívás, a gyerekek, a munka érdekel a mai napig. A feladat, a probléma, amit meg kell oldani. A mostani osztályom 15 fiatalja érdekel, akik közül 2-3-at el fogok veszteni, de a többi megmenthető - talán... Sajnos, nem csak tőlem függ. Az alapokat, a reményt meg tudom adni, a többi az iskola dolga.   Az a 16 egyetemi hallgató érdekel, akik hozzám jöttek gyakorlatra és én nem oktatni akartam megtanítani őket, hanem egy életfelfogást akartam átadni arról, hogy mi ma szerintem az iskola, az én dolgom. Remélem, úgy mentek el, és a diákjaim is úgy mennek el minden évben, hogy eltanulják tőlem az élet szeretetét, a szép és fontos meglátását és igazzá válik a szlogen, ami mindig ki van írva a teremben, szemben a kölykökkel: Próbáld úja! Hibázz újra! Hibázz jobban!

2014. november 26., szerda

Barbárok

Ötödik éve vagyok ebben az utolsó esélyt adó iskolában. Öt év hosszú idő, az ember óhatatlanul megtanul leszámolni sok mindennel, elengedni akár eszmét, felfogást, nézetet. Eljutottam én is eddig és olyan erkölcsi dilemmákkal találtam szemközt magam, amikre nem akarok válaszokat találni, vagy nem szeretnék megoldást mondani.
Mivel utolsó esély vagyunk olyan fiataloknak, akiket senki, de senki nem kíván ebben az országban (többségük cigány, amire lehet azt mondani, hogy "és mi köze a kérdéshez a "bőrszínnek"?" - ez hülye demagóg duma, jöjjön nyugodtan ki hozzánk, menjen be órára és tapasztalja meg... Majd ha a "gyerek" megkérdezi, hogy "Ugye tanárnő lesz... a f....at? , akkor leszek kíváncsi a véleményére. ) Szóval senki nem akarja ezeket a kölyköket, mi azonban mindenkinek meg akarjuk adni az esélyt, ezért szinte mindenkit fel is veszünk. Aztán kiderül, hogy a többség tényleg csak a családi pótlékért, meg a balhéért, meg a fene tudja, hogy miért jár be az iskolába. Ők a barbárok, akik össze kenik a wc-t sz...-ral, meg reggel 9-re úgy néz ki az aula, a folyosó, mintha háború dúlt volna a suliban. Közönségesek, neveletlenek, rettentően alulszocializáltak - 16-17-18 évesek és idősebbek. Az erkölcsi dilemma a számomra az, hogy ezek a barbárok tönkre tehetik-e annak a kisebbségnek az életét, akik tényleg ki akarják használni az utolsó esélyt, a bizalmat, a segítséget? Szinte hallom a demagóg dumákat: azért van így, mert nem találtuk meg hozzájuk a kulcsot, meg tehetségtelen, rossz pedagógusok vannak itt, meg azért, mert nem felzárkóztatunk, hanem még nagyobb lemaradást okozunk stb. Miközben kollégáim megfeszülnek. A gyerek meg nem jön be a suliba, vagy bejön, de minek? Nincs felszerelése, de van előfizetéses okos telefonja, nincs a gyakorlathoz fehér pólója, de van divatos cucca, nincs ceruzája, de van cigarettája. Pimasz, szemtelen és rettentően neveletlen. 
Barbár. 21.századi barbár. 
Azt hiszem, hogy eljön az a pillanat, amikor nem lehet több esélyt adni, mert az a közösség rovására megy, mert tönkre teheti azok jövőjét, akik tényleg ki akarnak törni és képesek is lennének rá. Valaki a minap egy egyetemen egy pedagógiai előadáson azt bizonygatta, hogy a rothadó almát ki kell venni a kosárból az egészségesek mellől, mert megfertőzi a többit is ( a gyereket éppen ezért nevelő célzattal akár verni is lehet - mondta), ekkor álltam fel és jöttem el. Utóbbival nem értek egyet, még a makarenkói pofonnal sem, de az előbbin gyakran elgondolkodom.  Tényleg ezt kellene? Lemondani, mert nincs remény arra, hogy 18-20 éves embereket megváltoztassunk? Fel sem venni őket? Vagy kirúgni azonnal? Vagy, mint most, kínlódni velük és elnézni a többiek kínjait is? Csapda. Erkölcsi csapda... 

2014. november 17., hétfő

Vajúdás

Hosszú ideje, régóta dolgozom a könyvem második részén. Az elsőre nem vagyok büszke, bár vállalom minden sorát, gondolatát, mondatát. Dühből írtam, meggondolatlanul ömlött ki minden belőlem, mert kellett, mert muszáj volt! Nem cserélgettem ütősebbre kifejezéseket, nem alkottam meg a mondatokat, csak írtam és írtam - és alig egy hónap alatt megszületett. Most már egy éve dolgozom a folytatáson, alig haladok. Bizonytalanná tesz, hogy érdemes-e. Mert a gondolatok kikívánkoznak belőlem, de lesz-e még valaki, akit érdekel? Aki érti, hogy miről is szól? A fogyatékkal élők, a cigányok, a mélyszegénységben élő fiatalok élete nem csak tabu téma Magyarországon, de  nagyon óvatosan kell hozzányúlni. És hogyan mutathatnám meg azokat, akik a többség számára nem is léteznek? A fogyatékkal élő olimpiai és világbajnokot, aki egyik gyönyörűséges és csillogó plázánk közvetlen szomszédságában él kikapcsolt villannyal, tartozásokkal, leomló vakolattal, szintén értelmi fogyatékos anyukával, iskolából kimaradt testvérrel és két böhöm kutyával? A roma lányt, aki délutánonként egy nagyforgalmú út mellett "teljesít" szolgálatot, az értelmi fogyatékos párt, ahol a lány harmadik már terhességét megtartva ikerfiakat fog szülni erre a világra?!
Én látom és élem az életüket -szerencsére nem velük és nem ott, de látom és átélem... Megírhatom-e?

2014. november 13., csütörtök

Szendvicsgyár

Azt hiszem, megyek. Kipróbálom. Sosem derogált a munka: rakodtam és takarítottam vagont, főiskola mellett éjszaka voltam kovács, pékinas, de mostam halottat is, míg ki nem derült, hogy nem vagyok medikus.  Ástam csákánnyal télvíz idején garázsalapot a "gazdagnak" és korrepetáltam fiát délután. Egész életemben dolgoztam... de mindig pedagógus akartam lenni. Az is lettem és most 30, pályán eltöltött év után ugyanott tartok, mint gimnazistaként.
Pályámat délelőttös tanító bácsiként kezdtem, délután meg napköziztem - ifjú titán! - dupla bérért, most ugyanennyit dolgozom éhbérért. Hiszen keresetem reálértéken kevesebbet ér, mint a 80-as években. Alig egy órával előbb végzek, ha rövid napom van, mint annak idején... Nyolctól négyig, 8 óra értelmi fogyatékosoknak! Szegregált osztályban, valamennyien F-70-esek. Mellette vécéügyeletek, hogy a büdös kölyök ne tudjon bagózni ott, meg kapuügyelet, hogy szeretett iskolájából, ahova a családi pótlék meg a rendszeres segély hajtotta be, meg ne tudjon szökni, ha már bejött. Közben 2-3 óra készülés minden napra, eszköz és feladatlap gyártása, dolgozatok javítása, egyetemi hallgatók istápolása, családlátogatás Jancsika szüleinél, hogy a srác tántorogjon már be a suliba, ha meg végre betalált, akkor ne küldje el az első órán a pedagógust a pi...-ba.  Dokumentálás, meg digitális napló, értekezletek, meg iskolabörze... Hosszú a sor, és úgy látszik, hogy van még bőr, le lehet nyúzni.
Szendvicsgyár. Fix 8 óra munka, fix fizetés, ami felével több legalább, mint 3 éves pályafutásom magyarországi megbecsültsége. Utána nem kell készülni, dolgozni, lehet pihenni, töltekezni, talán félre is tudnék tenni, hiszen nyugdíjamat ellopta már rég ez a banda. No meg az a 17év, ami még várna rám - ki gondolta komolyan, hogy 67 évesen 47 év munka után, napi 10-12 óra fogyatékos emberkékkel - hétvégeken meg a békákkal, még épeszű öregember lelehetek? Meg sem élem.
Szóval szendvicsgyár... 
Szól a csengő, bezárom a klotyót, és robogok le az osztályomba, mert a pedagógus minta és nem késhetek el! ( a tegnapi reggeli meg ott szárad a táskámban (ebéd nem is volt, igaz idő sem rá) - még nem volt idő megenni...)

2014. november 2., vasárnap

Légszomj

Jó ideje érzem, hogy elfogyott körülöttem a levegő. Hogyan is kezdődött - nem is tudom. Talán az olasz úttal, mikor is megérezhettem, hogy lehet(ne) normálisan is élni. Talán akkor, mikor két évnyi megfeszített munkám eredménye ment tönkre a szakiskolában, mikor sikerült álmokat adni a gyerekeknek, meg is dolgozni érte, de hazánkban ezek a gyerekek halálra vannak ítélve... elfogytak, abbahagyták, feladták. Nem az a baj, hogy újabb kudarc ért, ezt megszoktam a sok irigy, fennhéjázó, hatalommániás kollégától és igazgatótól, hanem az, hogy ezeknek a gyerekeknek vették el a jövőjét. Talán akkor, mikor hazajöttem Svájcból, ahol a lányom kényszerűségből dolgozik - elszakítva családtól, barátoktól és ettől a szerencsétlen kis országtól, melyet még most is olyan forrón szeretünk. Ellenére minden mocsoknak mi önlik ránk minden nap. Nem tudom hogyan lesz tovább. Imádom a hivatásom, egész életemet tettem rá, én csak ezt ismerem. És jó vagyok benne, tudom. És bár a szünet utolsó napja van, de vágytam be ez idő alatt is a suliba, a gyerekek közé: nevelni, tanítani őket, játszani, együtt nevetni és sokszor együtt sírni.... De most már alig látom értelmét. Vége a Baráti Körnek is, "nem kellett" senkinek: 17 év alatt végig küszködtem, hogy fenntartsam, hogy ezeknek a szerencsétlen emberkéknek legyen egy biztos menedék, egy közösség,mely segíti, támogatja egymást és megadja azt, amit se család, se iskola, se a társadalom nem képes megadni - emberséget az embernek. Egy percig nem sajnálom a rá költött pénzemet (melyből többször körbeutazhattam volna a világot), a ráfordított rengeteg munkát és időt. De a szívem sír, mert ennek is vége. Mivel önköltséges lesz minden program, már nem fognak jönni a gyerekek. Nem baj, jönnek majd hozzám, mint minden karácsonykor a pizza-partyra és akkor majd beszélgetünk, nevetünk, együtt, és sírunk is, mert azt is kell néha. Nekik meg igazán van miért. 
Elfogyott a levegő. 30 éve veszekszem, harcolok, küzdök értük, a gyerekekért és az Iskoláért. Ennek eredményeképpen karrierem egyre lejjebb ívelt, maradtam "pályakezdő",  sosem volt időm papírokat gyűjtögetni, most is csak azért hiányzik, mert ha ped II.-be kerülhettem volna, akkor a többletpénzből vihetném megint a srácokat és talán lemondhatnék végre a tescos párizsiról és a kínai cuccokról is.
Elfogyott a levegő, valami eltört bennem. Elegem van ebből a primitív és buta országból, abból a virtuális térből, melyben élünk, elegem van gyáva népéből, amely birka módon tűr mindent évszázadok óta. Hát ha pusztulni kell ennek az alig 9 millió magyarnak, akkor legyen úgy! megérdemeljük bizonyára. Magam nem érzem így. Megtettem mindent, mit egy hétköznapi ember tehet, sőt, többet is, és ezzel megnehezítettem családom és a magam életét is. Rossz szájízzel kelek és fekszem. Hol a megváltás?
Elfogyott a levegő. Azt hiszem, hogy menni kell. Menni innen, hogy a még hátralevőt úgy éljem, ahogy emberhez méltó. Hogy a munkámat megbecsüljék, elismerjék, hogy emberként élhessek. Mert itt nem lehet. Mocskos vezetők mocskos országot, társadalmat építenek és az a társadalom, mely gyermekeit teszi tönkre nem méltó az életre.  
Elfogyott a levegő, nincs már mit mondani. Szép lassan visszahúzom csápjaimat mindenhonnan....nincs már mit mondani!

2014. október 15., szerda

Sziszifusz

Késve jön. Minden nap és minden órára. Bevonul szép lassan termetes testével, kopaszra nyírt fején a megmaradt tarajon baseball sapka vagy kapucni. Kérésre néha leveszi, egyébként csak "fenyegetésre" hajlandó. Semmi  nála . Se füzet, se íróeszköz, se táska, semmi. Odasétál a tornazsákoknak fenntartott szekrényhez, a disznóólból kitúr egy papírt és egy cerkát,  aztán lerogy a székre és nem érti, hogy miért háborgok. Ekkor már jó tíz perc elment az órából. Az órán nem figyel: vagy az arcán levő pörsenéseket vakirgálja, vagy telefonozik (bár erről szép lassan, így hat hét elteltével kezd leszokni), vagy firkálgat valamilyen lapra. Ha kérdezek tőle valamit, nem érti, tudása alapszintű, fejben számolásban kimerül, írásban már nem képes ezeket elvégezni. Írni és olvasni szinte egyáltalán nem tud, fogalma nincs arról, hogy miért tud lélegezni a hal a vízben és arról se sok, hogy éppen most milyen évszak van.Teljesen szocializálatlan, nem tudom, hogy eddig hol volt és mit csinált. Ő azt mondja, hogy semmit. Látva őt ebben biztos is vagyok. És abban is, hogy menthetetlen. Szülőket kértem, jöjjenek be, beszéljük meg a gyerek ügyét, mentsük meg, adjunk szakmát a kezébe, ne legyen "sutyerák". Szülők nem jöttek. Akkor jeleztem, hogy szívesen kimegyek én, hiszen csak 15 percre laknak a sulitól. Mentem, eljátszották, hogy nincsenek otthon. Rájuk törni az ajtót nem fogom. Azt gondolom, hogy már eddig is sokkal többet megtettem, mint ami a feladatom, a dolgom, a hivatásom lenne. Nem jelentettem fel emberségből az órákon külön vele is foglalkozom, miközben vannak az osztályban olyanok, akik sokkal inkább megérdemelnék. Akik akarnak, akik szeretnék, akik tesznek is érte és némán szenvednek a mindennapos késések, óramegállások stb. miatt. Meddig lehet ezt tolerálni? Kérdezem a kölyköt, hogy ha semmit nem akar, akkor minek jár be (már amikor itt van)? Azt mondja, hogy nem tudja. Kérdezem, hogy ő mit szeretne? Semmit nem szeretne, semmit nem akar.... Egy a sok-sok ezer, tízezer szakiskolai, szakközépiskolai tanulóból. Elmúlt 16, nem tanköteles. Mi értelme?
Még nem értem teljes pedagógiai, szülői fegyvertáram végére, de lassan ott járok. És akkor feladom, mert nem tehetek mást, mert nekem is van családom, mert belehalni nem fogok...

2014. október 9., csütörtök

Ha lennék "valaki"


Ha lennék valaki


Ha lennék valaki, akkor ezt a felhívást tenném közre (nagyjából ugyanaz a mondanivalóm, amit most már közel 30 éve ordibálok a világba, csak hát kutyaugatás nem hallatszik az égig).

Kedves gyerekek, szüleik, pedagógusok, kollégák, akik iskolákban, óvodákban dolgoztok! 30 éve hagyjuk, hogy mindenkori országvezetőink és sleppjeik tudatosan tönkre tegyék gyerekeink életét, bezárjanak ovikat, bölcsiket (hogy 10 évvel később horror árakon újra kelljen nyitni azokat), bezárjanak és tönkre tegyenek iskolákat, gyerekeket, pedagógusokat, oktatást. Közben pedig mindannyian pontosan tudjuk, hogy az ország jövője az oktatásban van.  30 éve hagyjuk és várunk valami isteni csodára, mely megállítja ezt a folyamatot. Ennyi idő alatt rájöhettünk volna, hogy nincs isteni csoda – vagy legalábbis eddig nem következett be és várhatóan nem is fog! A szakszervezetek nem teszik a dolgukat, noha egyedül ők rendelkeznek országos nyilvántartással, ők azok, akik mozgósítani tudnák az oktatásban dolgozókat. Úgy, ahogy eddig nem tették: mert tűzögettünk már szalagot, meg emelgettünk táblákat, meg flash-moboztunk, meg sztrájkoltunk úgy, hogy tulajdonképpen tanítottunk (röhej: micsoda vonatvezetői sztrájk, ahol minden megy, mint eddig, csak előtte elmondják a szakszervezeti vezetők, hogy másnap sztrájk lesz??), de leginkább csak óvatosan morogtunk a tanárik homályában, a dohányzó sarkokban (míg voltak), meg kávézás közben.

Ezalatt hagytuk, hogy elvegyék szabadságunkat, semmissé tegyék lányaink, fiaink gyermekkorát, megemeljék az ő és a mi munkaterheinket! Leromboljanak grundokat, bezárjanak és értékesítsenek táborokat, sportpályákat, erdőket, mezőket és hosszú még a sor… és ezek új formában (pénz, telek, kastély, villa) felbukkanjanak kedves vezetőink (be nem vallott) vagyonnyilatkozataiban.  De ezekért mi vagyunk a hibásak: ilyennek neveltük őket!

30 évnyi rombolás után már nincs lejjebb: kitartunk, megfeszülünk és belehalunk és ezért, csak ezért nem vagyunk még a világ utolsói között. 30 évnyi rombolás után itt az idő azt üvölteni mindenkinek, hogy: - Elég! Állj! Ne tovább!

Kiabáljuk együtt (gyerekek ne!, ne politizáljanak és ne jöjjenek tüntetni): szülők, pedagógusok, oktatásban dolgozók! Fél millióan, millióan vonuljunk a kedves vezérünk elé és csapjunk az asztalra! Ha nem értenek ebből, akkor zárjuk be az iskolákat, óvodákat, bölcsődéket – bénuljon meg az ország! Dögöljünk bele, ha szükséges, mert így is beledöglünk csak sokkal lassabban. Gyerekeink elmennek, elmentek az országból, itt maradunk magunkra megöregedett és megkeseredett emberek. És amikor már csak mi vagyunk a putriban és ők ott, fenn, akkor nincs tovább!

Most kell lépni, ha most sem, akkor mikor? Mire várunk? Nem szégyelljük nagyon magunkat? Nem csevegni kell a sza…ral teli üst körül – milyen büdös, mennyire rossz helyzet stb., nem rágni ugyanazt a gumicsontot minden nap és háborogni magunk között, hanem cselekedni! Most vagy már nem lesz értelme… Ki kell borítani a bilit!

2014. október 8., szerda

Lemondani

Lemondani megtanultam itt: gyerekekről, vágyakról, álmokról, sok mindenről...
 
Hívom szülőt, mondom, kellene kölyöknek suliba járni, mert egyrészt október második hete van, hat hete megy a suli, srácot egyszer láttuk. Nem először beszélünk, ez már legalább a 3.-4. "beszélgetésünk". Szülő mondja: -Jó. Kérdezem, hogy akkor mikor jön a gyerek? Holnap ugye találkozunk vele. Közli: nem fog menni. Kérdezem, hogy miért. Válasz nincs. Aztán, mivel eljátszottuk már ezt párszor, "fenyegetek" jegyzővel, családi pótlék elvonásával. Közli, hogy már elvették. Gyerek nagykorú, ezért javaslom, hogy akkor iratkozzon ki, hiszen így semmi értelme, de nekem dokumentálni kell, meg feljelentgetni stb. Néma csend és sajnos enyiben maradunk. Irány a titkárság, megy a második értesítés, aztán ülön neki a digitális naplónak és könyvelek oda is....
 
Hívom másik szülőt, akinek csemetéje szintén ilyen fantom. Közli, hogy beadták az egyéni tanrendre a kérvényt. Mondom: elutasította az iskola, SNI-s nem lehet egyéni tanrendes, de ugye megbeszéltük ezt is legutóbb és a gyereknek addig is be kellene járnia. Szülő mondta akkor, hogy van orvosi igazolás, beküldi. Ennek éppen egy hete. Most is ezt mondja. Most már kissé ingerültebben közlöm, hogy akkor várok holnap reggelig és utána kénytelen leszek "feljelenteni". Szinte látom, hogy megvonja a vállát. Megvonom én is, mikor leteszem a telefont és irány a titikárság - a  többi már ismerős.
 
Nagykorú lány, nem akar iskolába járni. Szülő közölte ezt hetekkel ezelőtt.megállapodtunk abban, hogy mit kell tennie (már tavaly sem jött be a bizonyítványáért, így ki sem iratkozott, maradt tanulónk), de nem tette. Többedszerre sem, pedig hívogatom hetente. Most mi lesz? - kérdem őt. Majd valamikor bemegy valaki - mondja a szülő. Akkor fel kell jelentenem - mondom és leteszem a telefont. Titkárság....
 
Egy diák taníttatása nagyjából évi egy millióba kerül. De minek? Radónak igaza van: a szakoktatás egy zsákutca, amiben ott lengetem a figyelmeztető táblát, de valahogy semmi nem történik. Erre is leginthetnék, de még nem tartok ott. Majd hamarosan.... 

2014. október 2., csütörtök

Apró problémák

Minden rendben van, igaz, kicsi is, meg sárga is, meg savanyú is, de narancs....
 
Nem tanítok könyvből és valószínűleg nem is fogok, mert a rendőr urak a 600 db könyv helyett alig néhányat hoztak ki (Szegény közmunkások órákon át vártak, hogy kirakodhassák -  a semmit.), így a tanítványaim többségének nincs könyve, egykettőnek van, de különbözőek.   Egyébként meg, ami van, az hibáktól hemzsegő, használhatatlan vacak. Ráadásul, mivel sni-seket nevelek és dfferenciálnom kell, amiket ezek a könyvek sem tesznek meg. Azaz, minden órára magam készítem az anyagokat 3-4 nehézségi fokban: annak aki, tud számolni, annak, aki a kezén tud, de legalább százas számkörben, annak, aki a kezén, de tízes számkörben csak, annak, aki se így- se úgy nem tud.
 
Szegény lány már majdnem alszik, délután két óra felé járhat az idő. Értelmi fogyatékos és figyelemzavaros. Még lesz két óránk együtt. Ebben az új és remek rendszerben a hiperaktív, autista, figyelemzavaros és mellette értelmi fogyatékosoknak többször van 8, sőt 9 órájuk! Hihetetlen! Aztán a kislány nem bírja tovább és elalszik. Magam is küzdenék az álmossággal, ha nem éppen beszélgetnék a még ébren levő többséggel. Erkölcs óra. Helyes, helytelen, jót dumálunk, de a figyelem elkalandozik. A lányka alszik és most feladom. Még matek is lenne, de nem fog menni. Behozom a notebook-omat, elindítom a Plázacicák-at és a félhomályban az osztály csendben haldokol. A kitartó és fegyelmezett többség - akiket mellesleg 2 évig neveltem erre- ébren marad, még talán élvezi is a filmet, néha nevetnek, megjegyzéseket tesznek, beszélgetnek. Szünet. A kislányt hagyom tovább aludni, a teremajtót nem bezárom, mint kellene , csak behajtom az ajtót. Aztán végre 4 óra... Óvatosan felkeltem a lányt, film közben egy másik srác is a padra feküdt, őt is és együtt kitámolygunk a portához. - Vigyázzatok magatokra, viszontlátásra!
 
Egy óra múlva otthon vagyok. Enni kéne, mert eddig nem volt időm, nem hajthatom el a gyerekeket a problémáikkal, nem hagyhatom ott az ügyeletemet és az óráimról sem késhetek... Bekapom az ebédet, még csak 5 körül jár. Ideje nekiállni a holnapi óráimnak - jönnek a hallgatók is, tanítanak is (most, mert később nem akarnak), lesz megint 8 órám, aztán szülői, de legalább holnap már péntek. Azt hiszem.  Már azt sem tudom, milyen nap van...

2014. augusztus 23., szombat

Lupus et homo homini

Mennyire igaz... Eltelt tíz év, mióta elüldöztetünk régi és szeretett iskolánkból. Kik meghasonlottak és állásukért tudtak se... nyalni, azok üldöztek el minket. Tudtuk, hogy így lesz, vártuk is. Vártuk, hogy az "értelmiség" meddig tud elmenni - képes-e gyilkolni?, ha fél az igazságtól és tart a jövőtől, melyet az uralmon levők tönkretehetnek. Képesek voltak. (Stanley Milgram 1961-62). Azóta elment mindenki, csak a klikk maradt és a minden évben ujonnan érkező és év végén elmenekülő pedagógusok.
A háttérben az iskola átköltöztetése volt fogyatékkal élő gyerekeink számára méltatlan, mocskos, alkalmatlan helyre (ablaktalan folyosó, alig néhány terem, egy mosdó-wc stb). Tiltakoztunk a szülőkkel együtt néhanyan pedagógusok -  a fenyegető email-ek, a nyílt zsarolások, piszkálódások ellenére is - noha tudtuk, hogy széllel szemben....
Most így tíz év elteltével akkori igazgatónk közölte a megmaradtakkal, hogy minden erejével egy nagyobb, alkalmasabb iskoláért fog harcolni. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy belássa: nekünk volt igazunk. Hogy most vigasztal-e minket ez a kijelentés? Elégtétellel szolgálhat-e az azóta kialakult magasvérnyomásért, cukorbetegségért, rákbetegségért a kollégáimnak? Vigasztalja-e bármelyikünket az elvesztett megbecsülésünkért, tiszteletünkért, a 15 ott töltött év alatt belefektetett tömérdek munka elvesztéséért, az elmaradt elismerésekért, jutalmakért, díjakért stb? Mindent előlről kellett kezdeni és valahogyan egyikünknek sem sikerült. Magamról nem, de kollégáimról állíthatom, hogy kevés ilyen jó pedagógus van ma ebben az országban - méltatlan helyeken méltatlan körülmények között dolgozunk és vándorlunk egyik-helyről a másikra, mert Iskolát keresünk és nem gyerekmegőrzőt. Utolsó bölények a prérin - kihalunk lassan és nyomunkat elviszi a szél.
Egy kérdés foglalkoztat egyre sűrűbben: megérte?

2014. augusztus 9., szombat

Egy utazás tanulságai

Róma a Vatikánnal, Pisa és Firenze. A család és a barátok leptek meg minket a feleségemmel ezzel a 6 napos utazással. Összeadták a költségek egy részét, hogy 50 évesen meglássam a tengert, hogy ha nem is először (2 nap Prága a KISZ-szel, 1 nap Szabadka előadóként a nyári akadémián, 1 nap Bécs), de eljussak végre külföldre, egy másik országba, megérezhessek egy másik kultúrát, életfelfogást.
Kicsit szomorú, hogy ilyen idősen jutok el nyaralni - 20 éve nem voltunk sehol, egész egyszerűen a pedagógus bérből, három gyerekkel, nem lehetett még gondolni sem rá. Akkor is barátainktól úgy kaptunk egy házat egy hétre a Balatonon... Azt hittem, úgy éreztem, hogy nem is hiányzik, szeretem Magyarországot (az embereket nem), gyönyörű hely ... soha nem kívánkoznék el innen, ez a hazám, csak itt tudok élni....
Hát nem. Olaszország csodálatos, az emberek kedvesek, lazák, bár kissé hangosak. Tudnék ott élni. Szeretnék nem görcsölni naponta, hogy mi lesz holnap és holnapután, szeretnék nem keserű, kiégett emberekkel együtt élni, szóval, mennék... de Svájc is vonz, ahol a lányom dolgozik és valószínűleg minden ország, ahol nem ilyen rezsim van, ahol a becsületes és kemény munkáért nem éhbér jár.
De már késő: 30 év munka úgy röppent el, mint egy pillanat. Jött egyik osztály a másik után, futószalagon, jöttek velük a feladatok, a kihívások, amelyeknek meg kellett felelni, jöttek az elesett emberkék, beindult a Baráti Kör stb. És elmentek az évek. Sajnálom is,meg nem is. Nem bántam meg semmit, de ezután állandó hiányérzetem lesz egy másik lét után. Úgy vagyok most, mint a kutya, melyet láncra kötöttek egész életében és csak azt a kertet ismerte meg, ahol, bár keveset, de enni kapott, sőt, néha még meg is simogatták. Aztán egy nap elpattan a lánc egy kis időre és kijut a szabadba, a mezőre, melyek tele vannak virággal, ahol más kutyákkal játszhat boldogan, míg meg nem jelenik a gazda, hogy visszakösse a hosszúnak látszó láncra.
Ez a lánc egyre rövidebb és egyre kevesebb van hátra. Fáj nagyon.
Augusztus végén megint kezdődik az őrület elölről, beindul a mókuskerék és akkor majd nem lesz se időm, se erőm ilyesmikre gondolni. De most fáj, nagyon fáj.
 

2014. június 30., hétfő

415


415 szombat. Vagy vasárnap. Szóval hétvége.

Mostanában gyakran elgondolkodom, hogy érdemes volt-e „Teréz apu”-ként élni – gyakran a családom rovására? Érdemes volt-e azért a 6-700 emberkéért odaadni amúgy is agyondolgozott életemből több mint egy évet? Érdemes volt-e napi 9-12 órát dolgozni: 30 éve minden nap, hétvégén is?

Azt illene mondani, írni, hogy persze… mert ezt várná el mindenki tőlem. De már nem vagyok benne biztos. Mindig nagyon szerettem volna látni a tengert, legalább egyszer. Ötven éves koromra meg is adatik – családi összefogással, hogy elmenjek oda néhány napra. Nem szomorú ez? 3 gyerekkel végigcsináltunk mindent, mert hittünk: rendszerváltást, mert elhittük, hogy minden szempontból jobb világ jön. Bevállaltuk a gyerekeket, mert akartuk őket, azzal az ígérettel, hogy szebb holnap lesz. Lett is Bokros-csomag, meg privatizálás, meg munkanélküliség, aztán a többi megszorítás, majd a pedagógusok lecsúszása, majd jött a diktatúra, a portfólió, a „papír mindennél fontosabb” és a kapcsolat korszak – nagyobb a protekció, mint az átkosban. És kezdtek a kollégáim semmiben sem hinni, semmit nem tenni, túlélni a mát és nem foglalkozni a holnappal, mert nincs holnap. És most munkát nézünk idegenben, mert az ország élhetetlen.

Voltam elsős tanító bácsi: akkoriban minden osztály majdnem homogén volt. Majdnem egyforma képességekkel, szülői háttérrel, életkorral stb. jöttek a gyereke. Jöttek és nem kellett hajkurászni őket, csatázni szülőkkel, kormányokkal, sokszor kollégákkal. Jó, volt persze egy-két gyengébb képességű csemete, de hamar felzárkóztattam őket és ment minden, mint a karikacsapás. Ma? Nem biztos, hogy szeretnék újra elsős tanító lenni. Mert ezerfelé kellene differenciálni, mert osztályom jelentős része SNI-s „integrált” gyerek lenne (és ha nem lennék gyógypedagógus is, akkor honnan értenék hozzájuk?), mert ott lennék egyedül, segítség nélkül 36 különböző életkorú, eltérő hátterű, nagyon más szociokulturális háttérrel rendelkező kiskölyökkel. Csinálnám persze és bele is halnék…

415 hétvége,

tényleg elgondolkodtam, hogy érdemes volt-e? Helyette, például a Példakép-díjamból, elmehettem volna a tengerhez már 15 éve. Achs barátom sajtokról álmodott, én tengerről szoktam. 50 évesen sem engedhetem meg ezt a „luxust” magamnak. Szomorú és tanulságos. Fiatal kollégák, ti végiggondoltátok ezt?

50 évesen azon gondolkodom, hogy a hátralevő éveket külföldön, normális országban kellene leélni, ahol talán nem csak tescos párizsira futja majd a normális munka eredményeképpen. Ahol jut majd sajtra is, meg tengerre, meg pihenésre, meg színházra és könyvre, és ellopott nyugdíjam miatt sem kellene aggódnom. Ahol a szülő nem ellenségnek tekint (jobb esetben sz..ik a fejemre – no meg a gyermekére is), ahol a kollégák nem eltiporják az embert, hanem ellenkezőleg – elvárják a jobb munkát. Ahol a társadalom megbecsüli a szaktudást, erkölcsileg és anyagilag is. Ahol nem az kap elismerést, akinek jobb protekciója van, jobb kapcsolatai, hanem, aki tényleg jobb...

Sz… dolog ezt így végiggondolni. olyan tanéven vagyok túl, amilyet sosem éltem még meg. A 9 hónap szorgalmi időszak alatt 12-őt dolgoztam le. Pokolian elfáradtam és rájöttem, hogy ezt már nem tudom csinálni, jöjjenek az ifjú titánok.  Úgyis övék a jövő, mert ez már régen nem az enyém.

2014. június 16., hétfő

A kísérlet

Pályafutásom egyik legnagyobb sikere a Baráti Kör. Kísérletnek indult, dacból, hogy csak azért is megmutatom, hogy lehet jól tanítani, nevelni a suli falain belül és azon kívül is. Hogy a szokásostól eltérő felfogással és hozzáállással sokkal jobb eredményt lehet elérni még fogyatékkal élőknél is. Hogy a gyerekek tényleg jónak születnek, csak mi, felnőttek, elrontjuk őket. Persze a tipikus magyar felfogásnak megfelelően kollégáim óvtak az egésztől, nem azt keresték, hogy hogyan működhet a dolog, hanem azt bizonygatták, hogy miért nem fog működni. Hogy komolyan gondolom-e azt ásványgyűjtéshez kalapácsot hozatok  a gyerekekkel - mert egymást fogják püfölni már a megállóban is?! Hogy hogyan lehet mozgás és értelmi fogyatékos kölykökkel sziklát mászni - fenn fog ragadni és nem fog tudni lejönni?! Hogy hogyan engedhetem el őket egyedül, illetve csapatokban (vezető nélkül) egy tájékozódási versenyen - el fognak tévedni?! És így tovább, tovább, sorolták, hogy mi nem fog működni.
Jelenetem, működött. Igaz, rettentő sok munkával és előkészítéssel és neveléssel, de működik. Már 17. éve és túl vagyunk 420. hétvégi programon. 
Nézzük az eredményeket: tagjaink mindegyike sikerrel tanult tovább, elvégezte iskoláját, szakmát szerzett és ez példátlan ismerve a szakiskolák statisztikáit. Legtöbbjüknek munkát is sikerült szerezni, családot alapítottak, néha-néha visszajárnak és megerősítenek benne, hogy a kisgyermekkorban indított nevelő munka képes lehet a rossz vagy hiányzó családi nevelést ellensúlyozni. Tapasztalatom szerint( persze sok minden függ a gyerek személyiségétől, habitusától stb.) ez nagyjából 12 éves korig, a serdülőkor elejéig működik, utána a rengeteg befektetett munka ellenére a siker alig kimutatható,az idő előrehaladtával egyre jobban csökken.
A nevelésen, a személyiség fejlődésén kívül határozottan mérhető volt a gyerekek ismereteinek a bővülése, világképük pontosabb lett, értelmi fogyatékosként is sokkal jobban értették a világ működését és folyamatait. Jelentősen fejlődtek az önálló életvitelhez szükséges képességek, megtanultak tájékozódni, közlekedni, bankkártyát használni, gombot varrni, főzni, takarítani stb.
 Valahogy így kellene működnie az Iskolának is. Először nevelni kellene, megnyerni a gyerekeket, nem "bratyizni" velük, mert úgy közel lehet kerülni ugyan hozzájuk - bár szerintem ez is csak látszat, úgy, mint a közösségi oldalak szerepe az ismeretségek szerzésében - de nem kerülhetünk igazi közelségbe. Ha ez megvan, akkor kezdődhet a tanítás is.
Nagyjából erről szólt a kísérlet és már rég nem az. Tart hosszú évek óta és egy cseppet sem örülök, hogy igazam lett, mert közben gyerekek és iskolák mentek tönkre ... tették tönkre azok, akik szerint ez így nem működhet. A baj, hogy ők azok, akik ott ülnek fenn, ahol bűzlik a hal és döntenek. Róluk, rólam, rólunk...

2014. június 11., szerda

A tanév utolsó napja

lesz holnap. Már jó ideje számvetéseket készítek, próbálom értékelni az évet, az elvégzett munkát. Pokoli év volt. 28 tanítási óra. Aki tanított már fogyatékkal élőket, értelmi fogyatékosokat az tudhatja, hogy 3-4 óra koncentrálás, megtervezett munka is hatalmas erőfeszítést kíván a pedagógustól.  Ennek a duplája értelmetlen és romboló. fizikailag és szellemileg egyaránt -  a gyereknek meg elviselhetetlen. Hát ezt hozta ez a tanév: négy hét helyett ötheti munkát és ennek megfelelően sokkal több készülést. Ez napi 10-12 órát jelentett, még a hétvége is ezzel telt el. A tanítási órák közi szünetek pedig megteltek ügyeletességgel, ami miatt se pihenni, se enni, se mosdóba menni nem nagyon volt lehetőség, ráadásul könnyen belátható, hogy egy hétfő reggel fél 8-kor felvett és szerda délben leadott wc ügyelettel mekkora felesleges energia pazarlás történt, különösen akkor,ha tudjuk,hogy az ügyeletek 2 óráig tartanak minden szünetben megállás nélkül.
Az óriási munka ellenére nem tudom egyértelműen sikeresnek értékelni az évet - számomra sokkal inkább kudarcokkal teli év volt. Éreztem, hogy a folyamatos ólmos fáradtság miatt  hogyan csúsznak ki irányításom alól néha az amúgy is problémás gyerekek. Elvesztettem osztályaimból (mert kettőnek voltam osztályfőnöke a vele járó hatalmas adminisztrációval és egyéb pedagógiai feladatokkal) 4 gyereket és megmentettem 22-őt. Lehetnék boldog, de nem tudok az lenni. Sajnálom azt a 4-et. 
Az első a kislány, akiről már írtam, aki 16 éves, túl van 2 abortuszon és most a harmadik terhességét meg fogja tartani: párja, aki "el fogja tartani", osztálytárs, szintén értelmi fogyatékos és legjobb esetben konyhai kisegítő lesz. Abból  egyedül se könnyű megélni, nemhogy gyerekkel, feleséggel. De ők még ezt nem tudják, a jószándékú példabeszédeket, tanmeséket nem értik, vagy nem akarják érteni. A lányka, ha megszül, nem hiszem, hogy visszajönne a suliba, így nem lesz szakmája, ott végzi ő is a metróbejárat előtt - árulva a kétes úton megszerzett paprikát, édességet, virágot - szaporítva tovább az alulképzett, iskolázatlan, gyakorlatilag analfabéta emberek számát. Vajon, milyen lesz a gyerekük? a válasz tudható....
A második hasonlóan szerencsétlen sorsú: elvesztett anya után (bár nem gondolom, hogy csakis ez az oka) teljes közöny, leszarom a világot és mindent. Pedig jó képességű, az összes tanulómból talán a legjobb. 19 éves. Most a rengeteg hiányzása, lógása miatt évett kell ismételnie, de nem fogja megtenni. Nem fog már tanulni. Elveszett.
A harmadik: nagy szegénységben. Azt mondja, hogy nem tud suliba jönni, mert nem telik útiköltségre. Mondom: kifizetem én minden hónapban, csak jöjjön. Nem jön.  Aztán kiderül, mert felhívom a helyi gyermekvédelmet, hogy ők kifizetik minden hónapban a bemutatott bérletet. A gyerek továbbra sem jön: gyanítom, hogy elkérik valaki bérletét és az érte kapott pénzt felélik. Most ő is évet fog ismételni, ha fog - de ő még tanköteles - mert hiányzása majd 650 óra. Mind leigazolva. Azért kíváncsi lennék a gyerekorvosokra is, mert ezek a kölykök akkor hoznak igazi igazolást, amikor akarnak. Persze, miért éppen az egészségügy működne? - mi meg fizetjük adónkkkal, adónkból...
A negyedik: szintén írtam róla, a fiú, aki házasodna, de a lány szülei 1 milliót kérnek a lányért, másik egyet az esküvőért. Mivel nem tudnak fizetni, a gyerek vidéken csicskázik  "rabként", "zálogban"- hogy mi lesz a kimenet? Fogalmam nincs, az biztos, hogy nem fog már visszajönni tanulni. Ment a farka után és ez lett a vége...
Nem értem. A gyerekeket még csak igen: értelmi fogyatékosok, ha arra nevelem őket, hogy az ég piros, és elég kitartó vagyok, akkor egy év múlva az ég piros lesz. De a "szülőket" nem értem! Hogyan tehetik ezt a gyerekeikkel? Számomra, szülőként és pedagógusként, ez elfogadhatatlan! Borzasztó! Fel kellene jelenteni őket a gyerekeik ellen elkövetett bűneikért, de ez senkit nem érdekel ebben az országban. Vannak, akikkel 2 év alatt egyszer sem találkoztam: nem jöttek, nem hívtak, elérhetetlenek. Kiküldött kérésemre,  hogy meglátogatnám őket, beszélnénk a gyerekeikről, nem is reagáltak, vagy elutasítottak. Mit várnak? Ha őket nem érdekli a gyerekük, akkor minket miért? Miért okoznak álmatlan éjszakákat ezek az emberek?
Lánykám már keresi nekem a munkát egy idegen országban, ahol még ott lehet hagyni a kerékpárt a kerítés nélküli kertben, mert senki nem lopja el, ahol nem mocsokkal vannak tele az utcák, erdők, városok, ahol még érték a hitelesség, a becsület, az adott szó stb. Mert azt hiszem, hogy innen menni kell az olyan őskövületeknek, mint én. Munkám hiábavaló, tanítványaim többsége le lesz százalékolva munka nélkül, vagy munkanélküli lesz, vagy feketemunkákból fog élni stb. Képtelenség ép lélekkel a szemükbe nézni minden nap. Sajnálom őket, de ez az ő országuk lesz, lett. A fiatalok színe-java külföldre megy, mert itt nem lehet boldogulni, marad aki marad. Nem minősíteném. De sajnálkozni még szabad, ha őszintén beszélni nem is. A diktatúra országa lettünk négymillió képzetlen analfabétával. Hajrá Magyarország!

2014. június 2., hétfő

Dilemma

Már akkor elgondolkodtam, hogy érdemes-e harcolni hagyományok, életfelfogás, beidegződések ellen, mikor sikerült nehéz és hosszú küzdelem után elvinni a cigánylányt a szakmáig, majd kútbaesett az egész. Pedig a szülőkkel lehetett kommunikálni, kerestem őket, ők kerestek engem és mindent megtettünk a kislány jövőjéért. Legalábbis én így hittem. A kislány a hagyományaiknak megfelelően hosszú, bokát is takaró szoknyát hordott - gúnyolták is eleget úton-útfélen valahányszor vittem őket a városban ide-oda, de mogorva nézésemre mindig abbamaradt a cirkusz. Aztán jött volna a szakmára beiratkozás. Előtte szülőkkel megbeszéltük, hogy muszáj balesetvédelmi és tűzvédelmi szabályok miatt a szoknyát lecserélni a szakácsruhára. Úgy tünt, hogy megértették. Aztán beiskolázás előtt egy-két nappal a kislány közölte velem, hogy elköltöznek vidékre és továbbra nem a mi iskolánkba fog járni. Sajnáltam, mert szívesen táncoltam volna vele a szalagavatóján. Elköszöntünk, volt sírás-rívás, majd jött a szeptember és egyszer csak belefutottam a lányba az utcán. Kiderült, nem költöztek sehova, csak neki ennyi adatott. Hiába, a hagyományok...
 
Ma hív szülő sírva, cigányfiú nem fog jönnni egy darabig. Meséli, hogy a vidéki lány, kinek már egy ideje udvarolt kiskorú fia, hozzájuk költözött pár napja, majd megjelent a családja is tegnap. 1 milliót kértek a lányért és újabb egyet az esküvőre. Az óvodában dolgozó anyuka persze nem tudta letenni a két milliót, ezért vitték a fiút.Le vidékre. Hogy minek? Fogalmam nincs. Anyuka sírt és meg mit tehettem volna? Mondtam, értesítse a rendőrséget, mert a gyerek még kiskorú, meg egyébként is ez Magyarország a 21. században Európa közepén.
Bár ebben már nem vagyok biztos. Elnézve a hazai helyzetet, azt hiszem, hogy jó másfél évszázadot zuhantunk vissza röpke 20 év alatt. Van ennél lejjebb???
 
Most az lenne az elvárható, ha demagóg dumaként bizonygatnám, hogy érdemes felfeszülni a keresztre minden nap, de egyre kevésbé vagyok benne biztos, ha igazán magamba nézek. Jön majd beiratkozás hamarosan, lesznek bőven szülők, kik helyett ki kell töltenem a jelentkezési lapot, mert se ők, se gyerekeik nem tudnak írni és olvasni. Hogyan rángassam ki őket ebből, ha maguk nem akarják?
 
A 16 éves kislány harmadszor terhes másfél év alatt. Ezt meg is akarja tartani a két abortusz után. Kínlódtam vele is, de minek? Párja szintén osztályom értelmi fogyatékos tanulója, de a lányka szerint, majd a fiú eltartja, ezért nem is érdekes, hogy 16 évesen be fogja fejezni a tanulást. Most már meg is teheti, hála a kormánynak. Ez volt a cél. Sikerült. Már majd négy milllióan vannnak a felmérések szerint. Van még kifelé a gödörből?

2014. május 6., kedd

Ki vagyok akadva

Teljesen. Négy hét helyett öt hetet dolgozom minden hónapban az iskolámban, gyógypedagógusként 26 és 28 órában nevelem, tanítom az értelmi fogyatékkal élő fiatalokat, akiknek embertelen módon még 8. órájuk is van. Abba senki nem gondolt bele, hogy egy ilyen gyerek, aki értelmi fogyatékossága mellett autista,, hiperaktív stb. hogyan bír 8-tól 4-ig egyhelyben ülni, figyelni, tanulni, haladni? Nem akarom elhinni, hogy tényleg le vannak sz.... - dögöljön meg az ilyen? Ezt még megspékelem a folyamatos wc ügyelettel, hogy ne tudjon a kölyök bagózni a vécében - ez azzal jár, hogy hétfő reggel fél nyolckor beállok a vécébe és szerda délben, minden nap 3-ig, ügyelek. Tíz ilyen félnapos ügyeletem van a két hétben, emellett 2 osztály osztályfőnöke vagyok.
Halálosan fáradtak ők is és én is - szeptember óta folyamatosan. Ráadásul nem haladok velük - ilyen még nem volt közel 30 év tanítás után. Hogy mindegy a módszer, az eljárás, az eszköz - semmi nem érdekli őket! Nem akarnak kirándulni, osztálybulit, sőt, osztálykarácsonyt sem - semmit! Számomra ez érthetetlen és elfogadhatatlan. Leckét már nem is adok évek óta, hiszen otthon úgysem tanulnak, de nincs felszerelésük sem, amit kapnak készen, fénymásolatot, bármit, az a szemetesben végzi. minegy, hogy három mondat a tanulnivaló vagy 3 szó, semmi nem megy.
Mindezek mellett közönségesek, káromkodnak, buták, műveletlenek, nem tudnak számolni, olvasni, írni - semmit. Nincs munkabírásuk, feladattartásuk, nincs akaratuk, csak úgy élnek bele abba a világba,ami nekem egyáltalán nem tetszik és meglehet, hogy nekik is csak azért, mert így semmivel sem kell törődni. Íme egy kiollózott szöveg a faceről, hiszen látom őket, bár nehéz volt megtanulni a sok kamu név, iskola mellett, hogy kiről is van szó. Ez egy szerelmes párocska, akik a folyosón nyalják-falják egymást (a fiú vízipisztollyal szokta riogatni a Bosnyákon a járókelőket - még jó, hogy senki nem vette komolyan, a lány túl van 16 évével a második abortuszon)
Lány: -Te köcsög, hol a f...-ba voltál tegnap délután?
Fiú: Dolgom volt, te g...
Őket kell(ene) tisztességre, becsületre nevelnem, szakmára, önálló életre felkészítenem. Most már értem,hogy többek között miért megy el minden évben a kollégáim egy része. Képtelenség elviselni ezt az egészet és a többi iskola sem sokkal jobb a kollégák elmondása szerint.  Most várom lánykám ajánlatát Svájcból - azt hiszem, hogy itt, az összerogyott közoktatási rendszerben már normális, öntudatos pedagógusnak nem lehet megmaradni. Megyek portásnak, mezőgazdasági munkásnak 50 évesen, mert nem kellek ennek az országnak és ennek a társadalomnak. És őszintén: ez a társadalom sem kell nekem.

2014. április 7., hétfő

Eldőlt hát...

Semmi meglepetés nem ért. Az történt, amit "vártam", csak a mértéke volt kérdés. Egy morálisan romló, butuló országban nem lehetett kérdés a vasárnapi választás végeredménye. Mit számít a "hétköznapi" embernek - és majdnem "egyszerű" embert írtam, de őket mindig is becsültem természeretes eszükért, bölcsességükért, tisztességükért stb. - hogy hazánkban óriási sebek tátonganak a demokrácia testén? Hogy gyermekeik jövőjével játszottak és adták óta a sikeres rezsikampánynak bedőlve! Nem is értik, hogy mi folyik itt évek óta, ha nem évtizedek óta! Ahogy nem lehetett igazi rendszerváltás annak idején és levét isszuk a mai napig, addig most sem lehetett rendszert váltani, mert már nincs kivel. A sokgyermekes család még nem éhezik, de nagyon rosszul él és hónapról hónapra egyre rosszabban, de éltetik a kormányt, mert "megsegítette" őket pár száz forinttal kevesebb villanyszámlával... Hogy az elmúlt években sokkal többet vettek el, az nem számít és hogy most varrtak a nyakukba milliós adósságot, arról meg nem is tudnak, nem is hiszik. Nem is értik, nem is tudják, s majd kitöltöm ismét a szülők, meg a gyerek helyett a felvételi lapjainkat, mert egyikük sem tud olvasni, írni is alig - vagy fordítva. Velük elérni bármilyen változást???
- Úgysem lesz munkám
- Majd eltart az uram
- Úgysem értem, de nem is érdekel
- Minek tanuljak
- Én nem is akarok dolgozni
- (nincs válasz, jött egy üzenet a facen) - mert telefon van (okos), de kirándulásra 2 jegyre nem telik -tavaly óta tartozik két osztályom nekem 25 ezer forinttal...
 
A suli meg döcög tovább, mert görgetjük magunk előtt, miközben mindannyian tudjuk, hogy a magukkal hozott hátrányokat nemhogy csökkenti nem tudjuk, de szinten tartani sem, mert nem a mi kompetenciánk. Merrt tehetetlenek vagyunk a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a közönnyel szemben. Akkor hogyan lehet így dolgozni? "Hit nélkül"?
 
Hit van. Akarat is. Csak valahogy mindig falnak futunk, az ajtót vagy bezárták előttünk vagy nem is volt, mert már rég befalazták és eltüntették még a helyét is. Hová tart az ország? Tényleg menni kell?

2014. március 29., szombat

Miről beszél?

Hallgatom Nórit a Digitális Nemzedék konferencián. Mondatai elhalkulnak, ismerősek, agyam tompít, hiszen küzdök a problémákkal magam is - inkább körülnézek, mit értenek belőle a többiek. Látszólag tudják, hogy miről beszél, mert itt-ott bólogatnak, fejet ráznak, talán olvassák is blogját, a Nyomor széle-t. De biztos vagyok benne, hogy a jelenlevők többségének, hisz ismerősek már, látásból és rövid, kurta beszélgetésekből, fogalma sincs, hogy miről van szó. Mert ezt elmondani nem lehet, ezt csak megélni lehet, benne élni, mert különben oly hihetetlen az egész! Európa közepén elképzelhetetlen (lenne) számomra is, hogy gyerekek nőhetnek fel jövő nélkül, szeretet nélkül, éhezve, analfabétán, közönyösen és közömbösen - valahogy úgy, ahogy láthatjuk a Valahol Európában. Csakhogy akkor háború után voltunk, most meg benne. Nyakig. Hallgatom Nórit és végtelenül tisztelem, amiért még képes mosolyogni, pozitívan gondolkodni - magam az út másik végén nem tudok ennyire derűs lenni. Övé a kezdet, a kicsike gyermek, aki nem tehet arról, hogy szülei, nagyszülei munka nélkül, remény nélkül élnek a rendszerváltásnak nevezett szabadrablás óta. Talán ezért a remény: hátha lesz még belőlük más, mint újabb mélyszegénységben élő felnőtt. Az ország másik részén enyém a vég: a felnőtt gyerek, aki ugyan még bejön (néha) az iskolának nevezett intézménybe, ahol nem sokat tudunk már vele kezdeni. Ha belefeszülünk akkor se. nem véletlen, hogy itt a legnagyobb a fluktuáció: nem olyan könnyű elviselni a drogos, homokos, fogyatékkal élő, kurválkodásból élő,  hhh és még több h-ás fiatal borzasztó életét. Menekülnek is a kollégák, mert a rengeteg munkának nincs eredménye: vagy eredmény az, ha 4-500 fiatalból meg tudsz menteni 20-30 emberkét, akik többsége kikerülve tőlünk épp úgy nem talál munkát, mint a többiek és épp úgy visszakényszerül a mocsokba, ahonnan megpróbált kikapaszkodni? Ő nem tudta, hogy létrája nem vezet sehova, lóg a semmibe. Még sem felesleges a munkánk, mert talán Ember lesz belőle.Ha hagyja a környezete, a sorsa, a jövője. 
Hallgatom Nórit, összeszorulni már nem szorul a szívem, fáj, de egy ideje  megtanultam elviselni, feldolgozni, aztán megöleljük egymást, ki nem mondott szavakkal buzdítjuk a másikat, hogy tartsunk még ki, talán még sem hiábavaló. Ilyenkor újra hinni tudok ebben s tudom, neki is sokat jelent ez a néma összekacsintás. 
Aztán hétfőn ismét kísérletet kell tennem arra, hogy értelmi fogyatékkal élőknek 7. tanítási órában matematikát tanítsak (9. osztály 20-as számkör), mert kormányunk és pártunk így rendelkezett. És ha majd jön a tanfelügyelő, akkor majd kimagyarázom magam, hogy miért nem a tanmenet, az óravázlat stb. szerint haladok. Persze fogalma sem lesz, hogy ez a hülye fazon miről is beszél?

2014. március 17., hétfő

Van lejjebb ennél?

Ma ( és szinte mindegyik nap, csak a kudarc színtere más és más óra, azaz műveltségterület) jó 20 percet szántunk arra a kérdésre, hogy mínusz 2 meg 5 az mennyi is?! Szakiskola 10. osztályában. De elképzelhetjük Petőfit a forradalomban "lyukas zászlóval, tankban), vagy éppenséggel  a tigrist Afrikában, Arany Béla árpádházi királyt és a többi sületlenséget. A jövő nemzedéke, szakmunkása, kisiparosa...
Jöjjön hát lazításnak egy kis összefoglaló a török korból a kölykök dolgozataiból összeállítva. A szó szerinti idézeteket idézőjelbe tettem, az időrendi sorrendet a gyerekek adták "tudásukkal".

"A 20. században az országra támadtak a törökök. Vezetőjük Szulejmán volt, láttam a tévében. Mellesleg a törökök tatárok voltak" és "rátámadtak Nándorfehérvárra, amit Hunyadi Mátyás védett. Majdnem elfoglalták a várat, de Dugóvics Titusz hősiesen leugrott a falról". "Ennek emlékére nem koccintunk sörrel."

10.osztály. Az írásukról nem beszélek, sokan saját nevüket nem tudják leírni és 30 év gyakorlata sokszor kevés, hogy megfejtsem, mit is akartak írni. Álljon még itt egy "kedves" titkosírás. A megfejtőknek segítség lehet, hogy a röpdoga az I. világháborút akarta összefoglalni. Betű szerint bemásolom a s dolgozatot:

"öszefoglálás 1-ső V I L Á G H Á B U R U

1914-benen meg ölik ferenc ferdinándót és igy róbontki a hóbórú meg őtel a felsegétis és volt kető hatlmak:
Antond: Órosz, Angol, olasz, Spnyol
kőzpkihatrd:olasz, Ausztia, nen? (ezt a "betűt" én sem tudom elolvasni), Magyár
a két hatalom egy másol csatóztok  a gyómtot akár szerezni és villám hóbórút akár a Nemet de ez nem valosut meg mert fel talája lővésórk? meg sok púskot és a vadózkepete is a fekete kéz így titka szevezt


No komment...





2014. február 25., kedd

Elmaradt interjú

Hívtak kereskedelmibe, mondjak hajnalok hajnalán okosakat az esztergomi "ügyről". Megszerveztem helyettesítést, utazást, majd interjú előtt lemondták... Pedig örültem: no most majd elmondom véleményem, hallják pár millióan (hátha történik majd valami - herceg, te még hiszel a mesében?) 
Mi történhetett? Utánam néztek? Mert a HVG-ben is van pontatlanság: semmi közöm a 14. kerülethez, én büszkén vállalom, hogy a gettóban dolgozom, épp a város másik végén....
Dagad keblem a büszkeségtől: bizonyára megijedtek, hogy odamondogatok, pedig nem...két napig törtem  fejem, próbálgattam egyre dagadó mondanivalómat, mely úgy szakadt volna ki belőlem, mint gajzír a föld alól, hogyan legyek "diplomatikus, lojális, őszinte" stb.
Hát most elmondom, hogy mit is tartok erről, meg a jelenlegi helyzetről ebben az alapvetően gerinctelen, erkölcstelen, értékrendek nélküli világban.
 
Pokolian összetett az ügy és rendszerszintű, ezért nem vagyunk képesek (mi, az iskola) kezelni. Tüneteit sem, nemhogy a problémát. A 80-as évek közepén írtam első diplomamunkámat a család és az iskola kapcsolatáról, a családok széteséséről, hogy mennyire nem képesek már betölteni funkcióikat. Emlékeztek az OTP gyerekekre? Ugye, nem is kell több magyarázat... Közben eltelt majd 30 év. Aztán jött a rendszerváltásnak nevezett cirkusz és az az egymillió munkanélküli, akik most is azok, sőt, már unokáik is. Sasnak sas a kölyke... s ha nem az, akkor nem is tud azzá válni, mert nálunk nem lehet. Így volt ez régebben is, így van most is: ha szgénynek születtél, az is maradsz. Ha gyerekeket vállalsz, az kézfogás a szegénységgel. A felmérések szerint nagyjából 4 millió ember él szegénységben, mély szegénységben jelenleg. Ők vállalnak meggondolás nélkül gyerekeket - többet is, mint kellene. Családlátogatásokon jártam eleget ilyen helyeken: írtóztató szegénység, éhezés, küzdelem a mindennapi életben maradásért. Itt nem a tanulás a fontos, hanem megmaradni: akár bűnözéssel, segéllyel, droggal, piával stb. 15 éves gyerekek mondják beszélgetéseink során: ugyan, minek tanuljak, munkám nem lesz úgyse! Demagóg duma? Lehet, de igaz ez...
Szóval jött a rendszerváltás és mi parancsra tűzre dobtunk mindent, mi értékes, nem válogattuk, mi ócska, antik - dobáltunk mindent! És elszabadult a pokol! Mónikák, való világok ócska "sztárjai" lettek normák és példaképek és virtuális világban kezdtünk élni, hol minden rózsaszín. A média meg szapulta a szakmát, védte demagóg módon a gyerkőcöket, kik ekkor tanulták meg alaposan jogaikat (ami nagyon helyes) és felejtették el kötelességeiket. Szabadosság szabadság helyett és értéktelen való világ egy kettészakadt és nagyon könnyen manipulálható társadalomban.
Újabban fárasztanak és dühítenek már neves pszichológusok megszólalásai is, miközben tudásukat végtelenül tisztelem, de jöjjenek már be a mi osztályainkba és a tanulmányi (nem)haladás közben találják meg a kulcsot mind  36 fiatalhoz, akik közül nem egy úgy riasztotta el új angoltanárját, hogy megkérdezte a kolléganőtt: nem akarja-e  le.... őt? A rekord nálunk 5 perc volt -ennyi után mondott fel a friss hús. Fáraszt a mindenáron és mindig "csak a gyerek érdeke" - reformiskolákat, reformpedgógiákat ide nekünk, de azonnal! Közben meg van isteni kollégám, ki még csop. munkát se, de remekül tanít frontálisan, gyeek meg dolgozik fegyelmezetten és halad - mert tisztelik, s mert olyan karizmatikus egyéniség. Közben meg kaptam jó 10 éve reformiskolából 2 hatodikos gyereket, kikkel nem bírt a "szupersuli" sem, hát megszabadult tőlük, mert se írni, se olvasni, se számolni nem sikerült megtanítani őket - legfeljebb furulyázni...   
Mikor jönnek rá a nagyokosok, hogy a pedagógus egyénisége, embersége, szakmai tudása együtt fontos, bármelyik hiánya eredménytelenné teheti a munka sikerességét. Hiába írnám elő igazgatóként mindenkinek a kooperatív technikákat - vannak, akik nem ezzel kompatibilisek, hanem egy másik tanulásszervezési eljárással - bízzuk tehát ezt a Pedagógusra. Ugyanakkor ne vitatom, hogy akkor volt a fluktuáció, hogy sok rossz pedagógus van. Persze, nem biztos, hogy eleve az volt, hanem csak nem volt képes fejlődni, miközben a kölykök megváltoztak: náluk már nem működnek a verbalitásra épülő módszerek, virtuális lett a világuk, vizuális technikák kellenek: ma már szinte kötelező lenne IKT eszközöket használni - persze nem mindenhol vannak. Honnan is lennének, mikor 30 éve folyik a pénzkivonás az oktatásból. Ez a pedagógusok legnagyobb bűne (és mindegyikünkké, minden értelmiségié, aki még tud írni, olvasni (a sorok között is), érti is, mit olvasott), hogy nem voltunk képesek véleményünket eljuttatni és elfogadtatni a mindenkori hatalommal. Hogy ócska szalagtüzőgető akciókkal, flashmobokkal, petíciókkal nyugtatgattuk lelkiismeretünket és belterjes vitákat folytattunk, folytatunk ugyanebből a célból. Miközben üvölteni kellene, mert feleségem 96 éves nagymamája teljesen ép értelemmel hat osztályával pontosan leírja a mai problémákat és mellé tudja tenni a megoldásokat. Minap ünnepeltük szülinapját és beszélgettünk erről is és szíven ütött, mit mondott. "Tudod Karcsikám, olyan nagy a baj, hogy nem hiszem, hogy ebből fel tudunk még állni. Felálltunk a haborúk után, a kommunista rendszer alatt is talpon maradtunk, de ebből nem hiszem..."
És akkor még álljon itt Nóri igazsága is, melyet elloptam tőle: ha nem elég még a baj, akkor fokozom. Ritók Nóra használja a kesztyűs hasonlatot, hogyan dolgozik el egymás mellett pedagógus, peszichológus, szoc.munkás, gyermekvédelem, stb - úgy, mint a kesztyű ujjai. Tökéletesen igaz.
No, most ne zokogjunk (még egy csomó dolgoról nem is írtam)! Mit lehet tenni?
Sűrgősen pénzt pumpálni az oktatásba,ami jusson is el oda, ahol nem felélik világító postaládákra (ja, zenélni is tudott, miközben 5 év alatt 20 db gumilabdára telt a tesiszertár számára), hanem ahol hasznosul. Hagyjanak békén minket dolgozni, a politika takarodjon ki az életünkből! A döntéseket gyakorló szakemberek hozzák, ne elméleti "szuperemberek". Meg kell erősíteni a korai feljesztést, a minél korábbi felzárkóztatást, mert mi, itt a szakiskolában, már alig tudunk mit kezdeni ezekkel a felnőtt emberkékkel - nem lenne egyszerűbb óvodáskorban, vagy még előbb?
Persze lenne még jónéhány gondolatom, de mostanra lehiggadtam - és ugyan kit is érdekel ez az egész? 30 év alatt szinte soha senkit nem érdekelt a véleményem - kollégáimé sem. 10 év múlva meg már nem is nagyon lesz, aki el tudja olvasni és meg is érti, mit olvasott. Nagy László halála előtt azt üzente a jövő embereinek, hogy ha még lesz emberi arcuk, akkor csókoltatja őket. Én meg azt, hogy ha még értik mit olvasnak, akkor csókoltatom őket és köszöntöm őket a világ egyik (számomra a) legszebb nyelvén.  

2014. február 8., szombat

Szakiskola

Ennél lejjebb nincs. Fiatalok, akik sem írni, sem olvasni, sem számolni, sem viselkedni nem tudnak. A magyar oktatásügy termékei az elmúlt 25 évből. Mert már szüleik sem tuják ezeket. Minden felvételi jelentkezésnél legalább 2-3 esetben magam töltöm ki a felvételi íveket, mert a szülők sem tudnak írni és olvasni. Analfabéták.
Ráadásul tanítványaim még értelmi fogyatékosok is, így a probléma még nagyobb: ugyan, hogyan is képzelem, hogy még taníthatok valamire 15-16-18 éves emberkéket. Nekik már az utca a tanítójuk, nevelőjük a családi nevelés hiánya, a hihetetlenül primitív szociokulturális háttér. Nem érdekli őket semmi, főleg nem a tanulás, hisz:
- úgyis eltart majd a férjem
- csak azért járok be, megmondom magának az igazat, mert otthon unatkozom
- fogalmam sincs, hogy mit is akarok
stb.
Velük megváltani a világot lehetetlen. Ők már nem kedves és aranyos hányattatott sorsú aprócska gyermekek, hanem utcán felnőtt kábszeresek, kis k....ák, nagypofájú kanok, akikkel tényleg nem lehet dolgozni, mert nem akarják, hogy bárki is segítsen rajtuk, közben meg tönkre teszik a többiek életét is.
Az itt tanító pedagógusoknak meg két fajtája van:
1. a fanatikusak, akik világot akarnak váltani - két-három év alatt jönnek rá, hogy nem lehet. Ilyenkor elmennek egy jobb és élhetőbb iskolába - a fluktuáció nálunk hihetetlenül magas, sokszorosa bármilyen munkahelynek.
2. a közönyösök, a minden mindegy tanárok, akik leadják az anyagot, megvívják mindennapi csatáikat a kölykökkel (5 perc alatt kiosztanak egy gyereknek 2-3 intőt és ugyanennyi egyest, mert akkor jöhet a fegyelmi tárgyalás és röpülhet a kölyök). Ők maradnak éveken át semmit nem változva...
Mégis küszködünk belepusztulva, hogy valamilyen szakmát megtanuljanak, de lássuk be, hogy még ha sikerül is, milyen eladó lesz abból, aki kezén is nehezen számol 10-ig, aki a saját nevét is hibásan írja le? Akinek se feladattartása, se fegyelme, se becsülete?
Ők a jövő! Már majd 4 millióan vannak - mondja Ferge, és akikkel együtt élek minden nap, ők bizonyítják igazát. Mégis, ha mi is elmegyünk, mi lesz velük? Ugyanakkor meg, ha maradunk, dögöljünk bele a szélmalomharcba?
Mire kinevelünk igaz kollégáimmal valakit, mert pedagógusnak való, mert valóban erre született, addigra elmegy. Mert elmegy! A csúcsot egy angolos kolléga tartja, nevére már nem is emlékszem, mert a suli megesz 4-5 nyelvtanárt évente - ár ha jön egyáltalán. Ő 15 perc után felmondott - még meg se száradt a festék a kinyomtatott szerződésén! Gyógypedagógusunk meg év eleje óta nincs, hisz ki jönne ide sokkal többet dolgozni mindenféle egyéb juttatás nélkül, mikor a KLIK-kes intézményekben 21 óra a kötelező - mi meg 26-ot, helyettesítve többet is lenyomunk egy héten. A fogyatékos gyerekek meg itt vannak a törvényben előírt megsegítés nélkül. Róka fogta csuka és a 21-század Magyarországa. Az ország jövő nemzedéke.
Elkeserítő.