Olvasni jó

Olvasunk. Halálos csendben. Minden nap. Tizenöt percet, vagy néha, mikor nem tudom leállítani, akkor egész órán. Látom, hogy teljesen belefeledkeztek és nincs szívem: hadd menjen el a természet óra vagy az erkölcs vagy a magyar. Szerencsére minden nap van velük órám.

Persze nem indult ilyen könnyen. Először furcsállották, hogy könyvet hozatok velük vagy kiveszünk a könyvtárból. Vagy, ha olyat szerettek volna, ami nincs meg, akkor behoztam otthonról. Egy hét után már nem volt különleges dolog, megszokták, élvezték. Pótoljuk, ami elmaradt ezeknek a 15-16 éves kölyköknek: Pál utcai fiúk, Bogáncs, A láthatatlan ember (Gárdonyi), Mikszáth Pillangója, Szent Péter esernyője, A kis herceg stb. Az első héten a "nem kellő" könyvek körbejártak és végül kikötöttek a gazdájuknál.

Olvasunk. És beszélgetünk róla: mit látott Zéta a hunok között, és miért lát mást egy gyermek, mint egy felnőtt... az asztalon értelmező kéziszótár, gyakran forog a kezekben. És ez jó.

Akárcsak a heti vers. Latinovits Zoltán adja elő mindet, tőle töltöttem le. Meghallgatjuk, megnézzük, megbeszéljük néha. A vers kinyomtatva kikerül a falunkra és több példány a tanári asztalra, ahonnan gyorsan eltűnik, hiszen többen verses kötetet állítanak elő maguknak - ha már nincs otthon. Se könyv, se ceruza, se papír, se szeretet, se ennivaló, se meleg, se tiszta ruha, se szülő, se boldogság. Talán egy kicsi nálunk. Az osztályban. Szomorú, de ez 2017 Magyarországa. Mindegy, hogy mit hazudnak politikusaink, miről áradozik a média, mit kennek például az én, pedagógus, nyakamba. Nem vállalom. Megteszem, ami tőlem telik, állásommal játszom nap mint nap. Mert annyira mást csinálok, mint egy "normális" pedagógus...de azt hiszem, hogy amikor a svéd csodáról áradozik a média, akkor elég lenne körülnézni kis hazánkban, mert még vagyunk  néhányan. Még. Néhányan.

  

Mert együtt lenni jó

No, akkor ismét természetismeret. Csak mert annyira jó volt (megint). Témakör: gravitációs kölcsönhatás egy alapozó óra után.

Óra eleje: felvezetem, mi várható. Csoportmunka, gravitációs kísérletek

Csoportalakítás: Hány lába van a ...? Katicának (vannak, kik négyen állnak össze :) ne feledjük, hogy értelmi fogyatékos srácokról van szó), póknak, galambnak, lónak. Nos, meg is van a négy csoport, ahogy szerettem volna. Ismertetem a problémát: előző órán házilag készül "kilövő" szerkezettel gurítottuk el a labdákat és mértük meg a megtett utat - otthoni gondolkodás volt, hogy melyik miért addig gurult, miért állt meg stb. Ma fogjuk megbeszélni.

A képen a labdák és a kilövő szerkezet: egy-egy diák mutatóujja tartotta a megjelölt pontokon a guminál a csúzlit, egy harmadik kilőtte a megadott pontig húzva a kartoncsíkot.

Ma pontosabb, objektívebb mérést szeretnénk. Rájönnek, hogy lejtőn kell elindítani a labdákat!  A csoportok nekilátnak elkészíteni: egy-egy centit mérnek vissza az előre feldarabolt kartonpapír-csík oldalán, karcolják és felhajtják, így a labdák nem gurulhatnak oldalra. Mérnek, vonalzót használnak!

Elkészültek a csíkok. Összerakjuk a pályát a négy darabból, feltámasztjuk a könyvtorony tetejére és kezdődnek a gurítások: ismét mérünk, most már mérőszalaggal. mivel egy linóleumcsík 2 m széles, így csak a tőle eltéréseket mérjük és számolniuk kell.

Az előző órai táblázatba írjuk az eredményeket, majd kezdődhet a feldolgozás: miért indulnak el a labdák? Mitől függ a sebességük? Miért állnak meg? Milyen erők hatnak rájuk? Mi a súrlódás? Van-e köze a tömegnek és a súlynak a gurítás hosszához? Mi a különbség tömeg és súly között?

És tudják! Értelmi fogyatékos gyerekek pontos válaszokat adnak!

Jön a tőrdöfés. Matek és nem én tanítom: ha tudom, hogy mekkora a legmesszebb guruló labda tömege, akkor ki tudom-e számolni nagyjából a legkisebb tömegét????

Ez nem megy. Próbálkoznak, de nem megy. 

- Nem tanultátok még az egyenes arányt? - kérdezem.

- De.-mondják nem túl meggyőzően.

Gyorsan megértetem velük és kiszámoljuk. Majd lemérjük. Nagyjából pontos az eredmény.

Még egy játék belefér a 40 percbe: sorba tudnátok-e rakni tömegük szerint a labdákat. Körbemennek a lasztik - taktilis érzékelés - és megszületik a sorrend. Közösen megállapodnak és utána mérünk. Gramm- ban, amit átváltatok dekára is, biztos, ami biztos.

Ekkor csengetnek ki. Jó volt együtt lenni megint. 

Semmiből sem tanulok

Elment az eszem, hogy már megint ugyanazt a hibát követem el: semmiből sem tanulok. Többször nekifutottam már az integrációval kapcsolatban gondolataim megosztásának - nem mintha számítana véleményem. Magyarország nem az a hely, ahol a hétköznapi, harminc éve pályán levő pedagógusok véleménye számítana - legalábbis ez idő alatt egyetlen eseményre sem emlékszem, ahol legalább helyi szinten megkérdezték volna.

Jó néhány évvel ezelőtt megírtam az Integrálunk.Valóban? című cikkemet az értelmi sérüléssel élők hazai integrációjáról, amely óriási vihart kavart. Megerősített abban, hogy kétféle vélemény létezik ezzel kapcsolatban:

- az első minden tény ellenére körömszakadtáig bizonygatja, hogy hazánkban mindez remekül működik és csak szemléletváltás kérdése az egész. Ők többnyire vagy "valakik" a pedagógia elefántcsont tornyának ablakában és onnan néznek le ránk, gyakorló pedagógusokra vagy abszolút laikusok - lehetőleg messzi országokban és onnan osztják az észt. Legjobban a pályaelhagyó "kollégák" véleménye érdekes Londonból, ahol bonbont csomagol.

- a másik lehetetlennek tartja az integrációs törekvéseket és millió beszámolót, érvet tud hozni arra, hogy miért nem működhet. Fórumokon szidják egymást sni-s gyermeke nevelő szülők és az "elszenvedők" szülei.

Magam a harmadik véleményt képviselem: nagyon jó dolog az integráció és mindig csodálkozom azon, hogy ez egyáltalán probléma lehet nálunk, hiszen olyannyira természetes például a természetben, hogy szót sem érdemel. Olyan, mint lélegzetet venni. Nos, nálunk nem. Az integrációs folyamat (és én most CSAK az intellektuálisan, értelmében sérült emberkékre gondolok) hazánkban erőszakoltan, feltételek nélkül zajlott le és folyik mind a mai napig, így sikertelensége törvényszerű. Tán ezer iskolából egy lehet, ahol a pedagógusok, nem törődve a feltételek hiányával, nem azt keresték, hogy miért nem fog sikerülni, hanem azt, hogy lehet sikeres. És ennek érdekében meg is tettek mindent: szemléletváltás, képzések, együttműködés a szakemberekkel, gyógypedagógusi megsegítés elfogadása és igénylése stb. Magam sikerrel integráltam vissza szegregált osztályból sni-s tanulókat a többségi osztályokba, ahol sikerrel szakmai vizsgát is tettek, így el tudták érni álmaikat. Megvádolni azzal, hogy integráció ellenes vagyok- botorság. Mellszélességgel állok ott, de ellensége vagyok a feltételek, szemléletváltás nélküli "integrációnak", a befőtt-effektusnak, ahogy egy kedves gyógypedagógus kollégám nevezte! 

Nagyon sok "integráló" iskolát láttam, nagyon soknak átolvastam gondosan a helyi tantervét (ha volt egyáltalán), pedagógiai programját, beszélgettem az ott dolgozó kollégákkal. 

Sehol nem találkoztam integrált tanmenettel, tantervvel, differenciált számonkérésekkel, dolgozatokkal, feladatlapokkal.  A legtöbb esetben a kollégák tudták, hogy az SNI taulóknak mely dokumentumok írják elő a követelményeket, de azokat nem ismerték, ezért nem is fésülték össze az ép tanulókéval. 

Egy SNI tanulónak (például F-70-es enyhe értelmi fogyatékosságnál) nem kell a gyorsulást tudnia kiszámolni fizika órán, nem kell kovalens kötésekkel foglalkozni kémián, nem kell szögfüggyvényeket számolnia és lehet folytatni hosszasan a sort. Attól ugyanis, hogy egy enyhe értelmi fogyatékos gyerek beintegrálódik a többségi iskolai osztályba, attól még "nem gyógyul meg", nem lesznek jobbak a tanulási képességei. A z integráció haszna nem ebben rejtőzik, ha jól csináljuk.... nem folytatom tovább, olvassátok el az OFOE honlapján a sorozatot.

http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1851

Olvassátok el és várom a kritikákat, ha már buta módon megint kinyitottam a számat...

Hogyan tanítom 5.

Ezúttal a fizika órámra engedek betekintést, de ahogy eddig is, most sem a tantárgy a fontos, inkább az, hogyan látom én ezt az egészet. Írhatnám a magyar órai munkánkat vagy a kémiát - a lényeg a komplexitásban, a nagyon is tudatosan megtervezett munkafolyamatokban van, amelyek igyekeznek a gyerekek képességeihez alkalmazkodni, differenciálni és ezáltal fejleszteni.

Előzmény: előző órán a mozgásállapot-változással foglalkoztunk, óra végére eljutottunk az út-sebesség-idő összefüggéseihez, a sebesség számításához. Kaptak leckét is: állati rekordokat számoltak. Motivációként a világ leggyorsabb madarát, szárazföldi és vízi állatát kapták. Mivel órán csoportmunkában dolgoztunk, így mindenkinek a maga csoportjának megfelelő állathoz kapcsolódó gyakorlás jutott. 

Ismétlés, leckeellenőrzés: nagyjából 5 percembe került, és mivel idén érthetetlen okból nem én tanítom a matematikát (persze értem: ezeket a gyerekeket közismereti tárgyakra csak megfelelő gyógypedagógus taníthatná, azaz én. De akkor túlórát kellene fizetni - pénz meg nincs), ezért 2 perc erejéig végig kellett szaladnom egy szöveges feladat megoldási menetének lépéseibe: írtam a táblára, a gyerekek ennek megfelelően pótoltak. 

A kísérlet

Következett az órai páros munka megbeszélése - ki tudja leggyorsabban gurítani a teniszlabdát a folyosón! 

1. Megbeszéltük, hogy csendben dolgozunk, megbeszéltük, hogy mi, mik kellenek ahhoz, hogy sebességet tudjunk számolni. 

2. Időmérés - mondták a kölykök. Hát akkor elő a mobillal, kinek van rajta stopper? Mit mér a stopper, milyen egységet.

3. Távolságmérés. A folyosót linóleumcsíkok burkolják, melyek vízszintesen, csíkokban vannak elhelyezve. Megkérdeztem, hogyan lehetne nagyon gyorsan és egyszerűen lemérni, ahelyett, hogy végighúzkodnánk a mérőszalagot? A gyerekek rájöttek, hogy minden csík egyforma széles, rájöttek, hogy elég egyet mérni és utána annyiszor venni, ahány csík van a rajttól a célig.

4. Párok kialakítása: most tetszőleges volt, lényeg a stopperek megléte volt.

5. Megbeszéltük, hogy milyen jelre induljon a gurítás.

6. Megbeszéltük, hogyan kell gurítani (egy kis tesi óra), mert nem tudtak

7. Megbeszéltük a kísérlet menetét: adott jelre gurít az egyik, a társa méri az időt és beírja társa füzetébe.

Kimentünk a folyosóra és a gyerekek egymást váltogatva nagyon fegyelmezetten, ügyesen és felelősséggel elvégezték a gurításokat, lejegyezték egymás füzetébe. Most tartottunk a 40 perces óra felénél (14 gyerekkel ez nem olyan nehéz)

A terembe visszaérve egy kicsit zsonglőrködtünk a labdákkal, majd begyűjtöttem a zsákba - természetesen mindenki a helyéről próbálta hozzám, a tanári asztalnál tartott zsákba dobni a labdákat. Egész jól ment.

A következtetések, számítások:

ebben segítenem kellett, mert az első számítás (út osztása idővel) még ment a számológépek (telefon) segítségével, de m/sec mértékegységgel nem tudtak mit kezdeni. Nem tudták, milyen gyors. Egyikük kérdezte végül meg, hogy mennyi az km/órában? Így megtanultuk átváltani is, ezzel megszülettek az eredmények. Megállapítottuk (segítségemmel), hogy ötször gyorsabban gurultak a labdák, mint egy gyalogos sebessége, nagyjából akkora sebességgel, ahogy egy bicajos tud menni stb.

5 percem maradt így is! Visszaadtam a labdákat és ritmusjátékkal fejeztük be az órát. Először mindenki "tá"-kat, negyedeket hangoztatott labdapattintással a földön. Nem ment könnyen, a labdák, mint a géppisztoly, kattogtak, de kezdett lassan kialakulni a rend, ahogy az irodalomból tanult idézeteket kezdtük mondani egyszerre (gyakran adok nagyon rövid memoritereket). Aztán az ügyesebbeknek jött a "ti-ti", és a végén összehangoltuk két sorba állva ezeket a ritmusokat. Nem is lett olyan rossz, mint vártam - jókat nevettünk saját bénaságunkon. Következő órára otthonról hoznak majd mindenféle guruló játékot és csoportokban fognak "játszani"(mérni, tanulni és gyakorolni).

Hát, valahogy így mennek nálam az órák. :)