Őszi szünet

Vártam. Hihetetlenül fáradtak vagyunk. Nem is emlékszem ilyesmire a pályám kezdete óta. Sok ez a letanított 26, helyettesítésekkel 28 óra, a rá való készülések hosszú órái, a rengeteg hallgató (idén is minden héten két csoportban jönnek, egyre többen, ami nem is csoda, hiszen ezeknek a szerencsétlen kölyköknek mindössze 3 szakiskolájuk van Budapesten), a ballagó osztály szalagavatós készülései, táncpróbái, a hétvégi békás programok, a különböző pedagógiai szervezetekben végzett munka, a publikációk, konferenciák, képzések... Nem is tudom felsorolni.

Kölyköt először kedden engedtem, küldtem korábban haza: menjen orvoshoz, ne fertőzzön meg mindenkit! Nem ment. Másnap ő kérte, hadd mehessen hamarabb haza, mert beteg. Engedtem, küldtem. Csütörtökön is jött... Nekem meg megjött a szünetre a tőle elkapott betegség pokoli torokfájással, hosszú napokon keresztül nem alvással, köhögéssel, lázzal. Most kúrálom magam,  orvosnál nem voltam vagy 30 éve... 

Persze ez nem tartott vissza, hogy tegnap elvigyem a kölyköket - igaz, most nem volt külön tervezett foglalkozás, csak egy kis séta a hegyekben, egy kis sütögetés,egy kis léleksimogatás, hogy tovább tudjuk tekerni a mókuskereket. Örömmel tölt el, hogy "elfogyunk" lassan, mert az azt jelenti, hogy sikeresen megkezdték önálló életüket. Megkapták ehhez azt a segítséget, amit csak tudtam, tudtunk adni: a tarisznyába a praktikus tudnivalókon, a megszerzett, kiharcolt szakmán, megszerzett munkán túl került szeretet, becsület, emberség, kitartás, tisztesség. Büszke vagyok rájuk. És büszke vagyok arra is, hogy volt erőm kidolgozni ezt a programot, 18 éve vinni, ilyen eredményeket produkálni. A többi meg nem fontos. Csak azt bánom, hogy rohan az idő - mi lesz velük, a mostani kicsikkel? Ki fog nekik utat mutatni, hogy elkerülhessék a Tajgetoszt? Nóri a cigánygyerekeknek segít, magam a fogyatékkal élőknek. Egy a feladatunk, de mások a lehetőségeink. Most, mikor a gyertya már alig-alig ég, akkor jönnek segítők, tartanának ellene a szélnek, de már minek? 18 év ment el folyamatos küzdelemmel, mert életben kellett maradni. Akkor nem nagyon jöttek. Jöjjenek, örülök neki, de keresem az utódom. Mert élni kell.

Nem értem

Nem értem ezt a világot - írtam, mondtam már sokszor. Nem itt a helyem...

Osztályomban a 16 körüli fiatalember simán lek...za a tegnap még szeretett lányt, alpári stílusban beszélnek egymással, értéknek tartják, ami nem az, ami hamis, ami nem valódi. Várják a sült galambot, tenni nem akarnak érte semmit. Nem ismerik a munka fogalmát, nem képesek semmilyen tartós munkavégzésre, de ugyanígy "imádott" időtöltésüknek sem képesek hosszabb időt szentelni. Analfabéták vagy funkcionális analfabéták. Közönségesek, buták, műveletlenek és még a józan paraszti ész csírája sincs meg bennük. Többségük még a kezén sem képes 5-ig, 10-ig számolni, gondolkodásra, logikára képtelenek. Együttműködni sosem tanultak, számukra természetes a könnyebb utak keresése, simán szemedbe hazudnak, gátlástalanok. Semmilyen lelkiismereti kérdést nem okoz a többségnek a bűnözés - ebben nőttek fel, ezt látták, ezt tanulták. Tizenévesen tervezés nélkül gyereket csinálnak, teherbe esnek és gyerekeik 6 év múlva iskolákban vannak. Persze, lehet mondani, hogy sztereotipiák ezek. Meglehet. De nem hiszem, hiszen nem ezt látom. A magyar társadalom végleg szétszakadt az egyesítés minden reménye nélkül.

Még nagyobb baj, hogy "megcsontosodtak" ezek a személyiségvonások és szinte lehetetlen változtatni rajtuk. Már több millióan vannak ebben a kis országban és esély sincs arra, hogy hasznos tagjává váljanak a társadalmunknak. Soha nem fognak munkát végezni, hasznos munkát biztos nem - legjobb esetben közmunkásként szedik majd a falevelet meg a kutyasz...t, valahogy úgy, ahogy tették az átkosban a vattaemberek a gyárakban.  

Természetesen fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor minek csináljuk? Miért küszködünk?

Talán azért, mert meg lehet menteni egy-egy kölyköt? Mekkora sikerélmény?! Lehet, ezért. Vagy csak képtelenek vagyunk kiszállni a mókuskerékből, ebben nőttünk, ebbe szocializálódtunk. Nincs lejjebb, a gödör alatt vagyunk.

Nem gondolom, hogy emberöltő alatt ki lehetne kerülni innen. Gondoljuk meg: ezek a gyerekek 5-10 éven belül szülői minták lesznek a kölykeik számára, akik épp ennyire reménytelen sorsban fognak nevelődni... Persze addigra mi kihalunk. Fiatalok nincsenek, elmenekülnek, még az országból is. Ki áll helyünkre?

Most jött hallgatóim egyike sem akar tanítani - ki (nem) mondott tény, hogy el akarnak menni, el az országból is, de a pályáról mindenképp. Az iskolákban 40-50 éves kollégák dolgoznak egyre reménytelenebbül, hiszen bármekkora munkát fektetünk bele, a kimeneti oldalon eredmény alig van (Pisa). És fektethetünk iszonyat munkát (Ritók Nóriék projektje vagy a Zöld békák), de ezek csak addig működnek, míg mi, a pókok,működtetjük ezt a hálót. De meddig bírjuk még. 

És igen. Nem mindenki ilyen, még csak a magyar lakosság fele. Van Karinthy gimi, meg gazdagoknak reformiskola, meg AKG, meg Fazekas... De kik is járnak ezekbe? Kiknek a gyerekei? És mennyien vannak?

Magyarország a kasztok országa lett, mint India. Nem értem ezt a világot. Azon szoktam gondolkodni, hogy ez kinek jó? A felső, gazdag rétegnek biztosan, hiszen olcsón van csicska... De az ország meghal közben... Ez az igazi Trianon, most zajlik és mi csináljuk. Egyszer még számon kérik rajtunk. Szerencsére tiszta a lelkiismeretem és amúgy sem élem meg.

1,2,3...

Önértékelés, portfólió, helyettesítések, ügyeletek, hallgatók, konferencia, előadások, hétvégi programok, év eleji felmérések, gyermekvédelmi ügyek, tanítás, órákra készülés, tananyagfejlesztés, szabadidős programok, tanmenetek írása, óravázlatok írása, szülői értekezletek, dolgozatjavítások stb. Csoda, hogy elrohant ez a 30 év?

Vesszőfutás

Igen, elkezdődött, ezért nem jutottam hozzá, hogy posztoljam a legújabb történéseket. Pedig van mit...

Rendszerszintű hibákkal és problémákkal birkózunk a sulikban, kicsit belehalunk, kicsit megszenvedjük, de egyébként minden rendben, nem változott semmi - jó irányba... Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk...

Miközben mi, pedagógusok, egyre jobbak vagyunk (én Pedagógusokról beszélek, nem botcsinálta gyerekmegőrzőkről), egyre több energiánkat emészti fel, hogy legalább a tavalyi színvonalat hozni tudjuk. 16 évre leszállított tankötelezettség, átalakult szakmaszerkezet - vendéglátó iskola vagyunk, de képezzünk például kőműveseket, mert arra kaptunk tanulókeretet. Vagy számítógépes szakembereket, de képezhetünk szobrászokat, fazekasokat vagy bármit, mert bizonyára megvannak a tanműhelyeink, a szakembereink és persze az igény a kliensek (szülők, gyerekek) részéről. 

Így hatalmas bizonytalanságokkal, de elindult a tanév. Hogy a gyerekek ne szenvedjenek a 8-10-12 tanítási órától, lecsökkentettük az órákat és a szüneteket 5 perccel, Ez bevált, ugyanakkor megvannak a hátulütői: például eddig sem volt szünetünk, de most kifejezetten figyelnem kell arra, hogy ne késsek az óráimról, hiszen ma egy pedagógus nem csak nevel és tanít, hanem ügyeletet lát el például a wc-k környékén, hogy a beste kölke ne dohányozzon dugulást vagy akár tüzet okozva az illemhelyeken, udvaron stb. Ez persze azzal jár, hogy nekünk sincs módunk enni, kávézni, dohányozni, illemhelyre menni. Le is szoktunk róla... 

Ugyanakkor nagyobb baj, hogy évek óta nincs idő esetmegbeszélésekre, szakmai beszélgetésekre, nincs idő a rekreációra, ventillálni... Gyakorlatilag semmire. Tapossuk a mókuskereket, mert ez az életünk - többségünk közben próbál vigyorogni is, hogy Hurrá, ez az életem, a hivatásom! - de a vigyor egyre kényszeresebb, egyre torzabb. 

És mennek el a pályáról. Fiatalok már nem is jönnek, nem is akarnak. Idén is vannak hallgatóim, egy sem akar tanítani... Ha mégis rákényszerülnek, akkor legfeljebb egy év után mennek. Mit mennek! Menekülnek... Egyre kevesebben vagyunk, egyre kevesebben próbáljuk merni a vizet a süllyedő hajóból és ennek megfelelően egyre mélyebbre is süllyedünk. Maradék önbecsülésünk utolsó szikráiba kapaszkodunk, hogy legyen erő felkelni holnap is.

Közben meg csodákat teszünk. Mert minek lehet nevezni azt, amikor közösségi portálokon felnőtt fiatalok képesek lopózni egy erdőben a szarvascsorda után, csendben, nem lóg ki belőlük semmilyen cső (mp3-4-5...) és milyen érdekes! Meg tudnak feledkezni erről a hamis virtuális világról. Minek nevezhető, mikor csoportmunkában maguk oktatóvideókat készítenek az osztályban, aztán tableteken dolgoznak, majd zokszó nélkül végigszámolnak, dolgoznak egy teljes órát... Ezek apró csodák.Hiszem, hogy tele van velük az ország, csak nem ezek kapnak hangsúlyt, figyelmet. Nem ezek jelennek meg a médiában - huh, de nagyon kellene a média segítsége, hogy végre elinduljunk kifelé a gödörből.!  Addig, míg van kivel. Addig, míg lehet. Míg a kritikus tömeget el nem érjük. 

- Mert onnan nem jövünk ki fiam - mondta a dédike egyszerű józan ésszel, évszázados tapasztalattal és neki elhiszem...