Dühös vagyok!

Nagyon! Azt hiszem, hogy most lett elegem, mikor olvastam Sulyok Blanka posztjához írt kommenteket, például itt, ahol egyesületi vezetőségi tag is vagyok:

OFOE

Még inkább dühítő volt, amiket a Mandineren olvastam. Felháborító! Végre van egy fiatal kolléga - már az is csoda, hogy van - aki még akar valamit, aki megpróbál kitartani az elvei mellett, aki, úgy látszik, hogy érezve a nem működő magyar iskolákat, innovatív, újítani szeretne, nevelni, tanítani.

És akkor nekiesik egy ország: pedagógusok, szülők és csepülik. Nem a kötelező tagságot, a mocskos etikai kódex újabb változatát emlegetik, vitatkoznak róla, hanem a fiatal kollégát cseszegetik

Hol voltatok, amikor tüntetünk a gyerekeitekért kedves szülők? Mert én ott voltam majdnem mindegyik demonstráción, tüntetésen, megmozduláson, de nem láttalak titeket, pedig a gyerekeitekről volt szó! Nem csak magunkért harcoltunk, hanem az iskoláért, a kölykökért! Nem voltatok ott, nem álltatok mellénk egyetlen ügyben sem az elmúlt 30 évben!!!

És hol voltatok ti, kollégák, akik most gyalázkodtok, trollkodtok? Ti sem voltatok ott: ugyanaz a 2-3 ezer ember harcolt (értetek is) az elmúlt évtizedekben! (nem mellesleg a képzéseken is ugyanez a gárda van ott, ti valahogy oda sem jöttök).

Nem hiszem, hogy értitek, hogy mi zajlik most, mi zajlott le 30 év alatt... De most már szinte mindegy is: hagytátok megölni az iskolákat, elzavarni a pedagógusokat, tönkre tenni generációkat. Magamra nem veszem a felelősséget, de ti hogyan néztek majd tükörbe???

Se ez, se az

Kedves volt kolléganőm hív, előző suliból egymás után menekültünk el, mesél. Hogyan telik ez a nyár? Se pihenés, se munka - mondja.

Tényleg. Ez az első nyár, amikor valahogy nem tudunk pihenni: pénzünk sincs menekülni a forró katlan elől valahova - néha sikerül kimenni a hegyekbe, ott azért néhány fokkal hűvösebb van, meg erőnk se nagyon van. Talán kedvünk se, kissé depressziósak vagyunk. Annyi sz@rságot éltünk meg az elmúlt évtizedekben, ami szerintem elég lenne több generációnak is.

Se munka. Nem megy. Technikailag sem - laptopom figyelmeztet, hogy túl meleg van. Visszatértem hát a papírhoz, ceruzához, de akkor se. Nincs kedvem, nincs erőm. Mire készüljek? Fogalmam nincs, hogy mi vár a suliban augusztus közepén, végén. Csoda, ha lesz még iskolám, munkám. Elegem van, de nagyon. Elegem van a hülyékből, akik ott fenn évtizedek óta cseszik szét az iskolát - igenis visszasírom a régit, az átkost! Elegem van a kollégákból, bár mostani helyemen nem panaszkodhatom, mert gyakorlatilag senkit nem érdekel, hogy mit is csinálok. Megy a szekér és kész. Van még négy kerék és gurul.  Hogy mi van rajta, az egyáltalán nem fontos a többségnek.

Depressziósak vagyunk. Egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést az elismerés, a megbecsülés hiánya, a mindennapi küszködés és egyre reménytelenebb, nehezebb kínlódás után, hogy érdemes-e? Egyre gyakrabban teszem fel én is magamnak: érdemes volt-e? Érdemes volt-e mindent alárendelni az iskolának, a gyerekeknek? Háttérbe toltuk a családot (javítottunk, készültünk, mások gyerekeivel kirándultunk, mentünk táborokba a mieink helyett), háttérbe toltuk a karriert (ugyan milyen karriert futhat be itthon egy pedagógus - még ha kiváló is?), háttérbe toltunk mindent.

51 évesen megkérdem magamtól, hogy így kellett-e?

Álszentek, most jönnek a nemzet napszámosai, a hivatás és egyéb demagóg dumákkal és roppantul elítélnek, hogy ilyesmi megfordul a fejemben. De megfordul. Ha csak a békákra gondolok, arra a 430-450 hétvégére, a beleölt 3-4 millió forintomba... 

Nem sajnálom. Tényleg. Csak hiányzik néha és ahogy rohan az idő, azt hiszem, hogy egyre jobban fog hiányozni. Érdemes volt-e saját álmaimat feladni az ő álmaikért? 

Nem tudom a választ. Mások azt mondanák, azt mondják, hogy "persze". De nincsenek a helyemben. Onnan könnyű...

Vissza az énekszót!

Mikor táborba, több napos programra viszek gyerekeket mindig kiderül a tábortűznél, hogy nem tudnak énekelni - semmit! Esetleg még a Tavaszi szél első versszaka megy, de aztán semmi. De ugyanígy nem tudnak hajtogatni egy repülőt, rajzolni élvezettel, vagy  megfaragni egy sípot, kihímezni egy terítőt, felvarrni egy gombot. Tehát nem csak olvasni, számolni, írni, szöveget érteni nem tudnak, de nem tudnak egy mondókát majd a gyereküknek, egy altatódalt estére, egy mesét elalvás előtt, egy rögtönzött játékot kavicsokkal stb. Valami iszonyú nagy baj van, de nem most kezdődött, nem csak most látszik. Látszik ez már 20 éve is, Az akkori gyerekek kölykei vannak most a sulikban.Ilyen "előképzettséggel" és ekkora hátrányokkal. Hogyan pótoljuk be? Vagy be sem kell pótolni? Ezek nem fontosak? 

Nem hiszem. Előttem lebeg a külföldi egyetemek híres és színvonalas sportélete, képzőművészeti hitvallása, az alapműveltség fontossága.

Mert tényleg minden fenn van a neten, de tudás-e az és elég-e az, ha valaki csak megtalálni tudja, de alkalmazni nem? (egyetemi kollégáim mesélnek az "analfabéta" hallgatók tömegeiről - ráadásul műveletlenek is, hiszen már nem olvasnak, nem beszélgetnek, nem gondolkodnak - persze általánosítok, mert a baj akkora)

Vissza az énekszót?

Hogyan? Hogyan lassítsuk le a világot, hogyan ragadjuk ki a kölyköket a média uralta hamis, virtuális térből? Hogyan pótoljuk azokat a hiányokat, amiket a család és a társadalom okozott?

Fogalmam nincs. Látva a folyamatokat évtizedek óta, próbálkozom vele több-kevesebb sikerrel. 

Reménytelennek látom a dolgot rövid 10-20 éves távon, hosszabbra én meg már nem tervezek.