Madárkáim

Madárkáim. Csak addig időznek nálam, míg meggyógyítom őket - ha sikerül. Ha nem akkora a seb, amit már reménytelen. Akkor megpróbálom szebbé tenni napjaikat, míg velem vannak. 

Ez járt fejemben, míg ültünk a kórház rendelőjében egy szimpatikus, fiatal doktornővel, aki szabadságát áldozta arra, hogy megpróbálja rendbe tenni szegény madárkám egészségét. Soron kívül, protekcióval kerültünk be, soron kívüli vizsgálatokra - szeretetből - sajnálatból? Mindegy is, lényeg, hogy a kislány rendben legyen. Hogy újra tudjon enni, nevetni, élni. A lelkét majd rendbe teszem én...

Madárka. Tudna repülni, csak ez egy idióta ország. Bár szeretem, de erkölcstelenségét, butaságát egyre nehezebben viselem. Ők isszák meg a levét. A madárkák, akik nem tehetnek róla, de ők viselik a következményeket.

Én meg gyógyítgatom őket, míg tehetem. És boldog vagyok, azt hiszem, amikor szárnyra kapnak és itt hagynak. Remélem, hogy ős is tud majd még repülni.

Szünet?

Azt hiszem, hogy egy pedagógusnak sosincs szünete. Legalábbis nekem nincs. Már harmadik napja nincs tanítás, de napjaim zöme a tanítványaimmal telik. Különösen azzal a kettővel, akikről legutóbb írtam. Köszönhetően a nyilvánosságnak összejött akkora összeg, hogy ne kelljen a szünetben dolgoznia. megkezdtük a tartós élelmiszerek gyűjtését is, januárra reményeim szerint összejön egy nagyobb mennyiség, aminek kiszállítását is sikerült más elintézni. Sikerült orvost szereznem, aki meggyorsítaná a vizsgálatokat, a lány ugyanis már képtelen enni. Amit megeszik, az vissza is jön egy idő múlva. Azt hiszem, hogy komoly emésztési problémái vannak, amit mihamarabb orvosolni kell. Megvan az orvos, még kell majd a sulidokitól a beutaló és akkor januárban el is kezdődhet a kivizsgálás. Sikerült neki jobb munkát is szereznem: hamarabb fog végezni és talán többet is fog keresni. Hát, nagyjából ennyi minden történt vele.

A másik lányt megtaláltam egy vidéki kisvárosunk nevelő intézetében. Mivel még nincs gyámja sem, így nem könnyű bármit is intézni ügyében. Tegnap megjártam ezt a kisvárost, meglátogattam és ha már ott voltam, akkor kicsit bele is kóstolhattam egy nevelőtanár feladataiba. Történt ugyanis, hogy mivel ők is kevesebben vannak, mint kéne, az ott levő nevelőnek el kellett mennie az iskolákba a többi gyerekért, de nem volt ki leváltsa. Kérdezte: elvállalnám-e? Hát persze. Ő ment és meg maradtam a srácokkal - játszottunk egy jót, miközben a kis down-szindrómás kislány folyamatosan puszilgatott. 

Sikerült meggyőznöm a nevelőt, hogy saját felelősségemre hadd jöjjön osztályával tanítványom csütörtökön egy jótékonysági ebédre. Utána beviszem a kölyköket a Bazilikába, meg a karácsonyi vásárba. Persze csak úgy lehet, ha reggel lemegyek és felhozom, majd este ugyanez. Szóval vonatozgatok egy kicsit, de semmi baj: legalább viszek az intézetbe egy kis gyümölcsöt, teát stb. És akkor talán pénteken nekem is elkezdődhet a szünet.

Mikor megszakad a szív

Lassan, tőlem függetlenül, szét fog esni az osztályom. Nem a belefektetett rengeteg munkát sajnálom, hanem a kölyköket. Csak egy-két eset, ízelítőnek, hogy mitől fáj...

A család Pesten élt, míg az anya embóliát nem kapott és le nem esett a lábáról. Képtelen volt dolgozni, csoda, hogy életben maradt. Az apa ugyan dolgozik, de mint mi annyian, az éhenhaláshoz sok, a normális, emberi élethez kevés. Magam is tartok attól a naptól, amikor nem tudok majd dolgozni: mi lesz velük?

Eladták hát a pesti lakást, mentek az agglomerációba, annak is végibe, falunak határába. Másfél kilométer a vasúttól, busztól, ha jár egyáltalán még arrafelé. Ez történt tavaly. Mikor a lány megértette, hogy a család el fog süllyedni, egyre lejjebb, ahonnan nem lesz már visszaút, elment dolgozni. Mocskos multihoz, minimálbér alá, kizsákmányolva. Többször is műtött gerincével napi nyolc órákat húz le, hét napból hatszor, taníts után. Mert az iskola szent - erre neveltem. Keres annyit, amennyi kell az életben maradáshoz. Mit ad érte cserébe? Este tizenegykor végez, vonata ritkán jár, egy felé hazakeveredik, aztán irány a téli süvítő szélben, mínuszban a falu vége. Fél kettő, mire belép az ajtón. Lezuhanyzik, eszik, ha éhes, aztán alvás, mert fél ötkor kelnie kell. És irány a suli....

Két óra alvás, nettó 57-60 ezer Ft - ennyi ma egy fiatal élete?
Most daganatot találtak gerince mellett: szegény magyar egészségügy  szerintem hónapok múlva tudni fogjuk az ítéletet, Addig meg izgulok (őt nyugtatom) és közben darabokra hasad szívem. Sosem volt könnyű megélni a sorsokat, de azt hiszen, megöregedtem. Sok már a fájdalom.

Másik: maga ment be a családsegítőbe és vetette védelembe magát. Elhamarkodta a lépést, tudja ő is, de hiába tanítottam, ezt a konfliktuskezelési technikát nem tanulta meg. A gyermekvédelem, ami alig moccantja más estekben a seggét, most valamiért ugrott. A lány eltűnt mindenki szeme elől - se iskolába nem jött, se megtalálni nem volt könnyű. De sikerült és kiderült, hogy alig egy héttel ezután már egyik vidéki, de Pest közeli városkánk nevelőintézetébe vitték. Megszökött onnan, jött suliba, hívtuk a nevelőjét, nálunk a lány, megy haza suli után. "Megegyeztünk" ebben és ennek ellenére alig egy óra múlva már kopogtattak is a rend őrei. Velük tényleg sikerült egyetérteni: empatikusabbak voltak, mint a gyerek nevelői, hivatásból ezzel foglalkozó "szakemberek". Maradt a lány a tanítás végéig majd visszament az intézetbe. Azóta nem láttuk, nem jöhetett osztálykarácsonyra, Titanic kiállításra, karácsonyi vásárba.... megyek hát holnap én hozzá. Kihozni intézetből, ünnepelni a szeretet ünnepén - még akkor is, ha ellenünk az egész világ.

Mert ellenünk az egész világ... és megszakad a szív

2017. Magyarország

Szemléletváltás vagy összeomlás

Tegnap egy öt órás képzést tartottam kollégáknak egyik pedagógiai intézetünkben. Talán ez volt az első olyan, ahonnan úgy jöttem el, hogy valószínűleg megértették és elfogadták a pedagógusok, hogy vagy változtatunk szemléletünkön vagy összeomlik az iskola. Az összeomlásnak természetesen arról a faktoráról beszélek, amelyben kompetensek lehetünk: a nevelési-oktatási folyamat tőlünk függő komponenséről. Ugyanis az iskola minőségét, az ott folyó munka hatékonyságát leginkább mi, pedagógusok határozzuk meg. Nem foghatjuk forráshiányra saját tehetségtelenségünket, kiégettségünket, szakmai hiányosságainkat.

Ami kétségtelen: ma már nem lehet úgy tanítani, mint 10-20 évvel ezelőtt. Tapasztalataim szerint nem a gyerekek változtak meg - és ezzel a kijelentésemmel hajlandó vagyok vitába szállni bárkivel. A gyerekek tényleg mások, csakhogy szerintem nem eredendően mások, nem így születnek, hanem a szocializációs folyamat más, mint 10-20 évvel ezelőtt. Ez a folyamat millió sebből vérzik, amelynek oka a rendszerváltás óta törvényszerűen változó társadalom (hogy jó irányba változik-e, az más kérdés). A békáknál világosan bebizonyosodott, hogy például a kölykök is utálják ezt a rohanó, felületes világot és imádják azokat a helyzeteket, amelyekben lehetőségük van lassulni, gyereknek lenni. De ezt meg kell tanítom nekik, mert már nem tudnak játszani, nem tudna manipulálni, nem tudják, hogyan teremtsék meg magunknak ezeket a helyzeteket. A család nem tanította meg őket.

A képzésen azonnal használható gyakorlatokat, technikákat, eljárásokat adtam a kezükbe, mert azt tapasztaltam, hogy a pedagógusok többsége nem hajlandó arra, hogy maga adaptáljon ilyeneket, maga állítsa elő - készen akarja megkapni. Erre van igény és kicsit értem is. rettentően fáradtak vagyunk és soha ilyen rossz helyzetben nem volt a napszámos. 

Erre a szemléletváltásra rájöttek már évtizedek óta azok a nemzetek, akiket most példaként emlegetnek. De: nálunk is vannak ilyen szigetemberek (magányosan a kiégett, tehetségtelen... kollégák alkotta tantestületekben) és csodákat művelnek! Csakhogy: amíg Finnországban ugyanezt a munkát egy jobb állapotban levő társadalomban teszi harmad-negyedannyi munkával az ott dolgozó pedagógus (kiváló feltételek, megbecsülés mellett), addig nálunk mindennek hiányában szó szerint belehalnak a kollégák. Ők azok, akiknek hangja semeddig sem hallatszik, mert 

1. nincs rá igény: az oktatáspolitika, a mindenkori kormányok hozzá nem értő belepofázása miatt, egyetlen célt tart a szeme előtt - kiképezni a buta, képzetlen, megtörhető és rabszolgamunkára kényszeríthető munkások tömegeit

2. mert nem érnek rá arra, hogy gerillamarketinggel továbbadják tudásukat, hiszen heti 50-60 és több órában dolgoznak és fontosabb, hogy másnapra meg legyenek a differenciált feladatok az órára, minthogy megírjanak egy publikációt, szakmai anyagot valamelyik megmaradt szakmai folyóiratnak

3. a normarontás miatt ők az el nem ismertek, elnyomottak a tantestületekben. Könnyebb és konfliktusmentesebb beállni a sorba és szintén középszerűnek lenni, mint harcolni gyerekért, iskoláért, magunkért  

Nem kellene tehát csodálkozva bámulni és irigykedni a skandinávokra: itt vannak, itt élnek közöttünk. Menjetek el Turára, Mezőtúrra, Békéscsabára.... ott vannak a "finnek", tanuljatok tőlük! És akkor gyerek, pedagógus talán szebb napokat élhet meg, mielőtt fejére omlik az iskola. Mert össze fog dőlni -ezt biztosan állíthatom.

Számok - 60 óra

Két osztály. Egyik 20 fő értelmi fogyatékossal, másikban 11 a létszám. Letanított heti 30 óra (persze belefér a 32-be) és másik 30 készüléssel, adminisztrációval, az általam 4 osztályban tanított 60 gyerek dolgozatainak, füzeteinek javítása, szülői értekezletek és heti 4 napon félnapos ügyelet minden szünetben.

Az új osztályban matematika óra. A 20-ból 9-en tízig sem tudnak számolni, nem ismerik az alapműveletek írásbeli technikai végrehajtását sem. Másik 3 húszig majdnem tud számolni. A többiek legalább írásban 100-ig elmennek és 10 számításból általában a fele jó. Minden órára háromfelé differenciált feladatlapok, játékok - természetesen az órai munka is ezt követi: mint régen a tanyasi iskolákban, ahol együtt tanult elsős és nyolcadikos.

Szóval a számok: 31 év ledolgozva az iskolákban, 3 iskola, 2 diploma, sok-sok ezer gyerek, 12000 béka a hétvégi programokon, több mint 500 ingyenes program (az én pénzemen), 5-6 millió erre a célra, mindenféle pótlékkal nettó 200 ezer fizetés, 10% szülői megbecsülés, 99% tanítványi, 10% szakmai, kollégák általi elismertség, 5 saját könyv, nagyjából 50 publikáció a médiában, nagyjából ugyanennyi a különböző internetes szakmai felületeken, heti 55-60 óra munka, 5 nap- 5 nap nyaralás 20 év alatt (Balaton, barátok nyaralójában, Olaszország 50 éves koromra családi összefogással ajándékba). 3 gyerek, 30 éves házasság, 0 kerék, 0 megtakarítás, 0 tartozás, 0 jövőbeni nyugdíj. És 1 hülye pedagógus, aki még a pályán van - egyelőre.

Eltelt egy hónap

Eltelt egy hónap. A 20 fős, szegregált, enyhe értelmi fogyatékosokból, autistákból álló osztályom szép lassan alakul. Minden nap egy csata, egy borzasztó küzdelem, amiben percről-percre észnél kell lennem, amit percről-percre meg kell terveznem és pontosan végre is hajtanom - természetesen kellő rugalmassággal, kreativitással és rutinnal. Azzal a három antiszociális fiatallal nincs mit kezdeni, túl késő, veszett fejsze nyele! Felelősek értük előző iskoláik, pedagógusaik, szüleik, És az egész társadalom. Ezek a fiatalok biztos, hogy a börtönben, az utcán végzik - nem jöhet életükben olyan mozzanat, ami ezt a most már elrendelt utat megtörné. Szomorú, borzasztó és tragikus.

A többiek viszont alakulnak, köszönhetően a rengeteg munkának -  a kérdés az, hogy meddig lehet a kollégákat helyettesítve heti 28-30 órát tanítani és ugyanilyen időben ezekre felkészülni. Halálosan fáradtak vagyunk, pedig még csak október eleje van.

Hívtak az RTL-be, beszéljek a pedagógushiányról. Nem mentem. Nem mentem, mert vagy iskolámat kellett volna elárulni, vagy hazudni. Nem vállaltam. Hagyjanak békén, menjenek a fenébe! Becsukom az ajtót és teszem a dolgom, amíg hagyják. Ha nem, akkor a munkám véget ért. Kolléga ma közölte, hogy elmegy a suliból egy hónap felmondási idő után. Ismét ketten maradunk öt pedagógus helyére. 

Nincs pedagógushiány. Hajrá Magyarország! Így becsüld meg a nemzet napszámosait! (hülye demagógia, de utálom)  

Ismertem egy lányt

"Ismertem egy lányt
Kedves volt és szép
Arca köddé vált
Nem ismerem rég
Mosolyán közöny
Szeme villan még
Tán egy fagyott könny
Csillog, mint a jég"

Ismertem a lányt. Kedves volt, mosolygós, szemében csillogó mosoly. Szerető és gondoskodó szülői háttérrel, tyúkanyó alsós tanító nénivel. Ilyen volt ő a kisegítő iskolában. Majd felső tagozat: a négy fős osztályban nem ő lett az osztályfőnök kedvence - mert lett kedvenc. Egy. A többi három éveken át élte át a mellőzést, megaláztatást, a buzdító szó hiányát, az igazságtalanságot. Még ott voltam, bár üldöztetésem már javában folyt, biztattam, segítettem a szerencsétleneket és amíg lehetett védtem a munkatársamat előttük, miközben jogos panaszáradatukat hallgattam - kollégát szándékosan nem írtam, sem pedagógust, sem Embert. A ballagásukra még meghívtak - bár kitiltottak onnan. Osztályfőnök közölte, ha én megyek, akkor ő nem lesz ott a ballagáson - így mentem, de távolról, kerítésen át néztem a kis csoportot és büszke voltam rájuk.

Aztán elsodort az élet, másik iskola, rengeteg munka. A négyből egyikük békaként jött velem, tudtam róla, örültem, hogy megvetett és agyonpiszkált mindennapjai ellenére köztünk megmaradt embernek. Becsülettel tanult és újra megtanult nevetni.

Aztán egyik nap iskolám kapuján belépett a lány. Nem ismertem meg. Közömbös, megkeseredett, visszaépült emberke araszolt lassan felém. Anyuka is megbolondult valószínűleg - a szülőnek a gyerek kudarcait megélni, főleg egy fogyatékosét, még nehezebb, mint a gyereknek, beíratta érettségizős osztályba gyermekét, akinek még a szakma sem ment egy speciális szakiskolában. Mit hallhatott ott, a régi iskolában, nap mint nap? Hogy gyermeke buta, lusta, tehetségtelen stb. És a gyerek az is lett. Megjárt néhány iskolát, volt egy abortusza, van egy komoly barátja (értelmi fogyatékos ő is) és begyűjtött annyi kudarcot, annyi csapás érte, amennyit felnőtt ember is nehezen visel el. Neki el kellett.

Most bukdácsol. Látom sorsát, miközben zsíros haját (hol van már az ápolt, szép kislány?),pattanásos, ápolatlan bőrét nézem. Tudom, hol végzi, mi lesz az élete.  Áll a folyosón és nem mer bemenni órára, mert valaki a mostani osztályából fenyegeti. Hiába győzködöm, Bekísérlek!, nem mozdul, inkább vállalja az újabb igazolatlan órát - már mindegy, mert a családi pótlékot elvették rég. Tehetetlen vagyok. Megkeseredett. Pesszimista.

- Hogyan juthatott eddig?

- Hol volt a szülő, a pedagógus, a pszichológus, a többi szakember, mikor baj volt?

- Hogy engedhette akkori igazgatóm, hogy ez megtörténjen? Miért nyalta se...ét ennek a senkiházi munkatársnak csak azért, mert számíthatott szavazatára az új választáson?

- Hogyan lehetett ez a munkatárs egy kerület szakszervezeti bizalmija?

- Hogyan lehetséges, hogy egy egész társadalom hagyta az elmúlt majd 30 évben, hogy folyamatosan pénz vonjanak ki az oktatásból, egészségügyből? Hogy tönkre menjenek iskoláink, óvodáink? Hogy a pedagógus hivatásának megbecsültsége minden szempontból folyamatosan süllyedjen az én fene...m alá?   

- Hogy tönkre tegyenek ipart és mezőgazdaságot? Hogy kivágassák ősi szőlőinket, levágassák állatainkat? Hogy másfél millió ember (és gyermekeik, unokáik) legyen tartósan munka nélkül a legkisebb eséllyel a változtatásra? 

- Hogyan lehetséges, hogy egy egész társadalom elnézi szó nélkül, ahogy elesettjeinkkel bánunk? Hol az akadálymentes ország, a védett munkahely? 

- Hova lett gyermekeink jövője? Hova lett hazánk jövője?

Számtalan kérdés van bennem folyamatosan, meg sem próbálok már rá választ adni. A futószalag végén dolgozom, látom az oda megérkező fiatalokat. Épeket, sérülteket. Nincs köztük sok különbség - elvesztett jövő, megismételt apai-anyai sors. Míg odaérnek, megpróbálok néhány szép és hasznos évet adni nekik. Ez az én küldetésem, a feladatom.

És szégyellje magát mindenki, aki tehette volna és nem emelte fel szavát! Mindenki, aki cselekvési-döntési helyzetben volt és nem tette, vagy nem azt tette, mit a tisztesség, az erkölcs, a becsület kívánt volna! Mindenki, aki a "rendszerváltás" óta eltelt 30 évben folyamatosan azt ígérte, hogy "most kicsit rosszabb lesz, de hamarosan lesz jobb is", mert hazudott és ami szomorú, hogy tudta, hogy hazudik! Aki a szabadság, a lehetőségek, a jó munka megbecsültségének hamis illúziójával élte fel erőnket, lopta el életünket, lehetőségeinket, jövőnket! 

Mindenki, akinek döntései miatt meggyengültek a családok, képtelenek ellátni feladataikat, ezért az ő és gyerekeik élete megy tönkre! Aki hagyta, hogy erkölcsi normáink a porba hulljanak, mindenki, aki a való világ szépségei és értékei helyett beengedte egy hamis, mocskos virtuális, média irányította világ gyalázatos "értékeit". 

Mindenki, aki idióta módon lőtereket akar építeni iskolák, kórházak helyett!

Mindenki, aki a nulla teljesítményű magyar focira pénzt áldoz az iskolai tornatermek, mosdók, táblák, kréták, a kórházi felszerelések, életmentő eszközök helyett!

Mindenki, aki hozzájárult ahhoz, hogy gyermekeink, a jövőnk idegen földre meneküljön, távol otthontól, családtól, anyaföldtől.

Mindenki, akinek ...

"Ismertem egy lányt

Kedves volt és szép
Szemében mindig
Különös fény élt
Arca halvány volt
Sose tudtam, miért
Mint a sápadt hold
Messzi útra tért"

Új osztály

Új osztály. Nem az enyém, de mivel nincsenek pedagógusok, ezért mégiscsak. Így aztán saját osztályommal szinte még nem is találkoztam, helyette pátyolgatom a kis csikókat. Illetve dehogy! Megpróbálom betörni a vadlovakat. Húszan vannak, valamennyien értelmi fogyatékosok és a leggyengébb képességű társaság, akikkel valaha is találkoztam. Eddig is mindig meg tudtam mondani, hogy ki melyik iskolából érkezett, az alapján, hogy milyen tudással, szociális kompetenciákkal, erkölcsi normákkal rendelkezik a gyerek. Tudom, hogy van iskola, ahol komoly munka folyik (bár ritka, mint a fehér holló), de a többségben sajnos gyerekmegőrzés történik. - Mit csináltatok az elmúlt években? kérdésre rendre olyan válaszok érkeznek, hogy " azt csináltunk, amit akartunk", " a tanárok nem foglalkoztak velünk" stb. Most ez a 20 majd egyforma. Egyforma gyenge. Sem írni, sem számolni, sem olvasni nem tudnak. Legtöbbször azt sem értik, hogy mit kérek tőlük. "Karikázd be a szavak első betűjét" - kérem és néznek rám, mint borjú az új kapura. A bemeneti matematika mérést (ált.iskola 3.osztályának 3 feladatát: alapműveletek 20-as számkörben fejben és írásban és egy dedós szöveges feladat) a legjobb is csak 41%-ra írta a húszból, aztán néhány 20 % körüli, a többi 1-3-5 %.

Négy-öt fiatal annyira antiszociális, motiválatlan, szemtelen, hogy már én sem tudok mit kezdeni velük. Egyikük leghőbb vágya, hogy családja minden tagjához hasonlóan ő is börtönbe kerüljön, mert az annyira vagány. Másik alig várja tankötelezettségének végét, és azonnal el akarja hagyni az iskolát - nem érti, mikor a törvényt magyarázom neki. A harmadik szimplán buta és rosszindulatú, agresszív. A csirke emlősállat, a magyar abc-ről fogalma nincs, nem ismeri az évszakokat és Budapest nem hazánk fővárosa. A negyedik vagánykodik, nagy cula, aki a legbutább kislánnyal jár - ő az "ura" és majd teherbe ejti, mint történt a kislány testvérével tavaly. 

Ők a futószalag végén vannak, menthetetlenek. Összes energiájuk abban merül ki, hogy provokálják tanáraikat, próbára teszik a türelmüket, megszegik folyamatosan a házirendet. Nem ők tehetnek róla, rossz a rendszer, rossz minden összetevője - beleértve magunkat is!

Menthetetlenek.

Húszan!

A suliból minimum két gyógypedagógus hiányzik és több tanár kolléga. Amíg jönnek (persze nem jönnek), addig meg helyettesítek ingyen, mert "belefér" a jogszabályba. Helyettes osztályfőnököt kell alakítanom, míg saját osztályom hiányol. Holnap mind a húszat cipelem végig a városon átszállásokkal külső programra - kísérő nélkül. Most, mint láttam óvodásoknál,  keresem a kötelet...

Rabláncon

Most csodálkozik mindenki: ötezer pedagógus távozott az oktatásból az elmúlt évben.

Szerintem sokkal több. Minden iskolából, tapasztalataim szerint, hiányzik 2-3-5 pedagógus. Különösen sok gyógypedagógus, miközben a "problémás" gyerekek száma folyamatosan nő.

Min csodálkoznak?

Megalázott, megkötött kezű, elkeseredett kollégák ténferegnek az iskolákban: elenyésző  részük pontosan olyan hülye, elhivatott pedagógus, mint magam is. Olyan, aki nem tudja elképzelni életét a hivatása nélkül, akinek nyáron, az utolsó tanítási napon, hiányoznak már a kölykök, a suli szaga, ami pontosan olyan jellegzetes, mint egy öltözőé. Olyanok, akik a suli minden repedését ismerik a falakon, akik hazamennek, mikor az iskola kapuját átlépik.

A következő kis szeletbe azok tartoznak, akik legjobb tudásuk szerint próbálják oktatni a kölyköket: becsületes pedagógusok, de valami mégis hiányzik (például a kreativitás, az ötlet, a fejlődni akarás, a ráismerés, hogyan is lehet művészi fokon űzni azt a csodát). Nem hibáztatom őket -  legalább kárt nem okoznak és ha a gyerekek arra alkalmasak (például egy "polgári" iskola tanulói, biztos szülői háttérrel, ami valljuk, meg, hogy nem jellemző a mai Magyarországra), akkor még hasznos és jó szintű is lehet a munkájuk. Persze ehhez bátorság kell - felülírni az előírásokat, félredobni a NAT és kerettantervek hülyeségeit stb.

A nagy szeletbe azok tartoznak, akik belefásultak mindenbe, várják a nyugdíjat, vagy csak egész egyszerűen nincs jobb. Akik nem akarnak eladók, vendéglátósok, biztosítási ügynökök lenni, ezért jobb híján itt rombolnak mindent: iskolát, gyereket, kollégát és persze saját magukat is. 

Van még egy jelentős rész, a pályára teljesen alkalmatlanok elég nagy tömege: utálják az iskolát, a gyereket, mindent. Rombolnak, tönkre tesznek mindent, de megszabadulni gyakorlatilag lehetetlen tőlük. 

Hát így néz ki egy mai tantestület. Kinek a hibája mindez?

A médiáé, ami a rendszerváltás óta különösen rombolta a pedagógus tekintélyét, munkájának fontosságát, megbecsültségét? Amely naponta adott hírt a tanári túlkapásokról, tanárverésekről, de nem tette ugyanezt a világversenyeket nyert tanulókról, tanáraikról, a becsületes és elhivatott kollégákról?

A kormányé, amelynek intézkedési nyomán folyamatosan csökkent az oktatásra, a gyerekekre, a pedagógusokra fordított anyagi forrás? A leromlott, összedőlés határán álló iskolák, a gusztustalan mosdók, wc-k, a felszerelések és eszközök hiánya pontosan mutatja ezt, mindegy, hogy ott fenn mit hazudnak. Kakaóbiztos gépek, minden tanárnak laptop, digitális tábla minden iskolába - egy volt a jelszó... miközben nincs fénymásolás, nincs "kréta", nincs tornaterem ...

A pedagógusoké, akiknek erkölcsi és anyagi megbecsültsége a rendszerváltás óta különösen zuhant, folyamatosan esett, miközben munkaterhelésük ugyanilyen egyenes vonalban emelkedett? Ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy egy gyógypedagógus tud dolgozni heti 26 órában értelmi fogyatékkal élő gyerekekkel (miközben mindannyian tudjuk, hogy ennek becsületes, hatékony ellátása még egyszer ugyanennyi időt igényel???). Nincs ruhapénz, nincs könyvpénz, nincs sok helyen cafetéria, nincs pénz a továbbképzésre - de kötelező, nincs túlóra és helyettesítés, nincs képzettségnek megfelelő kereset, nulla a bér, nincs idő kipihenni magunkat, regenerálódni. Mikor kezdtem a pályát 31 évvel ezelőtt, a nyári két hónap pihenés megvolt, most egy hónapnál kicsit több jut, hogy a heti 50-60 óra munkát túléljük évről-évre.

Kövezzetek meg, könyveljetek el pesszimistának, de tény, hogy 5-10 éven belül nem lesz pedagógus az iskolákban. Hamarosan még többen hagyják el a pályát, vagy ide sem érkeznek - nincsenek fiatalok, hisz ki az a hülye, aki ilyen feltételek között hajlandó megkötött kezekkel beleugrani a fortyogó katlanba? Ha megéljük, akkor mi 5-10 éven belül nyugdíjba megyünk, aztán utánunk a vízözön....

Nem kellene ezen elgondolkodni?

Hiány

Megkezdődött az új tanév, a nyár észrevétlenül ment el. 

Hiány. Hiányzott az az egy plusz hónap, ami pályám elején még megvolt, aztán az elmúlt 30 évben észrevétlenül eltűnt. Annak idején június közepén bezártuk a sulit és augusztus végén kinyíltak ismét a kapuk. Három hónap sosem volt, de a kettő igen. Most egy hónapnál kicsit több adatik, de ha hozzáteszem, hogy mekkora idegi, fizikai megterhelésnek vagyunk kitéve és  szabadságunk töredékével sem rendelkezhetünk /bár törvényileg igen, de sosem használtam még ki - lehetetlen is lenne benyögnöm tanév közben, hogy most elmegyek 4-5 napra :) /, akkor talán senki nem fog irigyelni bennünket. Azaz dehogy nem! Kis hazánkban a "dögöljön meg a szomszéd tehene is..." az általános attitűd.

Hiány. Pedagógusból. Gyógypedagógusból különösen. Kétségbeesve hirdet minden iskola, már végzős hallgató is jöhetne - de nem jön. Ahogy nem jön tanító, informatika - testnevelés - fizika - kémia-idegen nyelv tanár sem. Miért is jönne? A 30 éve folyamatosan romló feltételek közé? A folyamatosan romló kereseti viszonyok közé? A folyamatosan romló megbecsültség, lenézettség, "Miért nem neveled meg a gyerekem?" viszonyai közé? Minek jönne? 5-10 év múlva korosztályom, a jelenlegi pedagógusok több mint fele nyugdíjba fog menni (ha megéli), akkor mi lesz?

Hiány. Művelt és okos emberből, Emberből, tisztességből, becsületből, szakmai tudásból stb. Akiben megvannak ezek, az pedig sodródik a hitványabbja között, míg ki nem nyírják, míg meg nem unja, míg bele nem hal. 

Hiány a valóságból, de van helyette virtuális világ, virtuális barátság, virtuális kapcsolat, facebook zombik. Hiány, hiány, hiány. Be tudjuk még tömni a lyukakat? Be akarjuk még tömni azokat? Van rá társadalmi akarat, elhatározás, anyagi forrás? Vagy csak stadionokra telik, mészáros lőrincekre és orbán viktorokra? Néhányan kiabálunk évtizedek óta, de minek? Hiány...

Maradt még egy vagy két esély.
Újra kell hangolni éveket.
Nagyon is lehet, hogy tévedek,
s nem úgy érzem, hogy nincs veszély,

azt teszem én is, mint bárki más,
mondjuk tóparton, ég delel,
először sír, de lepihen,
változás, mondja, csak változás.

Vigasztal is néhány pillanat.
Álló időben fut a film.
Szerettem, illanó naftalin.

Az a pár dolog, mi torkomat
kiszárítja, és nem ereszt,
maradjon. Maradjon kereszt.

Hideg-meleg

Mindig megbánom, ha "kinyitom a számat"... de utóbb mindig kiderül, hogy érdemes volt. Megjelent fél év után egy másik napilapban egy nagyinterjú velem - kaptam utána hideget-meleget :)

De nem érdekes, amíg ilyen levelek is érkeznek. Megosztom név és azonosításra alkalmas adatok, nevek nélkül:

 "Üdvözlöm, Tanár Úr! Megtisztelt, hogy elfogadta a jelölésem.25 éves diploma,s 10 év integrációban, XXX veszélyeztett településein végzett saját magam által összeguberált XX-os órakerettel - kilépek a rendszerből. Ezzel a legteljesebb bizonytalanságba sodrom magam, de a lelkiismeretem így tiszta. Mélypontomon találtam rá a cikkre, melyben meg volt jelölve. Példája utat mutat. Elkötelezetten, megkeresem a saját TANAKos utam"

"Kedves Károly! Olvastam a cikket ami a Magyar Nemzetben jelent meg. Minden szó amit elmondtál szívemből szól. Mindezekért lettem én is gyógypedagógus. Sajnos a helyzet vidéken sem jobb . Intézményünk legalább ötven éve nem volt felújítva. Tanulóink amit kapnak azokat csak tőlünk kaphatnak meg,a család erre sokszor már nem képes, vagy sohasem volt az. Könyvedet hamarosan megszerzem és elolvasom. Így tanév végén cikked elolvasása után hihetetlenen motivációt érzek az új tanév iránt. További jó munkát Neked."

Csúcson

Soha ennyire összeszedett, tudatosan megtervezett és végigvitt évem nem volt még az elmúlt pontosan 30 év alatt. Volt sok sikeres, nagyszerű év, voltak remek osztályok és volt tudatosan-ösztönösen elvégzett pedagógiai munka. Azt hiszem, hogy most vagyok pályám csúcsán. Ez volt az elmúlt év: a gyerekek állították össze a képeket, videókat, magam csak feliratoztam és zenét tettem alá. 

Az elmúlt év

Nagyon büszke vagyok rájuk és a szívem facsarodik össze attól, amit a magyar társadalom kínálni tud ezeknek a szerencsétlen, fogyatékos kölyköknek - miközben mindannyian különleges, tündéri fiatalok, tele álmokkal, tervekkel, akarattal, lelki szépséggel (lassan azért alakulgattak az év folyamán :) )

Szerdától ( július 4-től) "kegyesen" szabin vagyok. Ennyit a pedagógusok 3 hónapos láblógatásáról. A nyár folyamán meg kell írni egy élménypedagógiás könyvet, legalábbis a gerincét, a lényegét. Meghívtak több helyre is 5-10-30 órás gyakorlati képzéseket tartani a "módszereimről" - erre is készülni kell. Van egy nagy álmom, talán elindítom azt is. Ha találnék szponzort, aki havi 30-50 ezerrel támogatni tudná a kölyköket, akkor feléledne a Baráti Kör is... szóval jó nyaralást!

Év vége

Egy újabb. Elmúlt. Elrohant. Ennyi volt.

Egy év rövid története

ezért:

Bánk bán

Poros, avitt, nehezen emészthető, érthetetlen, élvezhetetlen. Dobjuk ki, mint a Kincskereső kisködmönt vagy Jókai műveit! Cseréljük le a kánont: jöjjön Harry potter és társai, amikkel semmi baj nincsen, de számomra nem képvisel akkora értéket, mint Gárdonyi, Jókai, Móra, Móricz stb.!

Bánk bán. Felcsendül az első taktus és a színház lassan elcsendesedik. Mondani sem kell, tudni sem, de látom, hogy nagyon sok fogyatékos gyerek, fiatal van a nézőtéren. Tanítványaim egyre kérdőbben néznek felém és az összehúzott függönyre - ez így fog maradni végig? 

Soha nem voltak színházban, operában. Egy sem! Ha ötödikes tanuló lenne, akkor annyira nem csodálkoznék, de középiskolás... kollégák, elfogyott a lelkesedés? Értem én! Nincs túlóra pénz érte, macera 15-20 értelmi fogyatékossal átutazni a városon puszta hivatástudatból, szerelemből. Értem én, hogy ne érteném, csak nem értem meg.

Vége a nyitánynak, a függöny szép lassan szétnyílik és elkezdődik a csoda. Avitt, poros nyelven, érthetetlen artikulációval és mégis üt. Nagyokat. Hatalmasakat. Osztályom együtt él a darabbal, együtt lélegzik, érti, hogy mi történik, átérzi, hogy miért panaszkodik Tiborc, miért zokog Bánk,.. 

Persze, készültem rá. Tudták, hogy mi fog történni, s bár olvasni nem tudják a gyorsan változó, kivetített szöveget, de ennek ellenére halálos csendben, tapsolva, szégyenlősen elrejtett könnyekkel ér véget a darab. Három felvonás. 

Termünkben még idegenkedve hallgatták Simándi előadásában Bánk áriáját, most megfogja őket a dallam, a mondanivaló. 

Érdemes volt. Hogy mi marad meg bennünk, mikor egyik napról a másikra sokkal fontosabb dolgokat is elfelejtenek, nem tudom. De kellenek ezek az események: Jónás Tamás a sulinkban, Bánk bán az Erkelben, rendhagyó óra a Csodák Palotájában, foglalkozás a Hadtörténeti múzeumban stb. 

Autistámnak végig reszket a lába, vitustáncot jár - ő így fejezi ki érzelmeit. Mellettem ül, remegek én is. Kérdem utána, míg sétálunk a busz felé: - Mit gondolsz? Hallgat kicsit, gondolkodik, hogy a maga módján "tudálékos" választ adhasson. - Megütött - mondja és mosolyog. Mindig mosolyog.

Régóta mondom - és ellent szeretnék mondani Gyarmathy Évának, akivel egyébként nagyon jó viszonyban vagyunk - hogy nem mások ezek a gyerekek sem. Meglehet, hogy mire a suliba kerülnek, addigra mások lesznek, de alapvetően, ha a család tenné a dolgát, akkor helye lenne a Kincskeresőnek, Az aranyembernek és a Bánk bánnak is. A a család helyett nem a tv, az okostelefon, a tablet "nevelné" a srácokat, hanem a nagyi, a szülők, a család, akkor helyére kerülhetne ismét minden.

Steven Hawking, a világ egyik legnagyobb gondolkodója, azt állítja, hogy nagyjából 100 éve van még az emberiségnek. Nem vagyok ő. Csak egy ember, egy apa, egy gondolkodó pedagógus és állíthatom, hogy ha helyükre kerülnének a dolgok, akkor mai technikai tudásunkkal "örök életűek" lehetnénk és nem a kihalás felé lépdelnénk. Mikor kapunk észbe? Van még út előttünk?   

A népszerű Jocó bácsi

kiakadt. Kiakadt a szülői viselkedésen. A nem nevelésen. Az eltérő és/vagy nem létező erkölcsi normákon. (Miért most - eddig hol élt?)

Hát persze! Mire hívjuk fel a figyelmet folyamatosan, egyre jobban üvöltve a kétségbeeséstől 25 éve? A családok meggyengülésére, a családi nevelés hiányára stb.

Volt egyszer egy rendszerváltásnak nevezett valami. Rendszert nem váltottunk, csak többek között erkölcsi normákat. Oka: a gazdasági változások (kőkemény kapitalizmus - ezt akartuk emberek?) és az azokat erősítő, megalapozó, előkészítő média. Oka az a másfél millió munkanélküli, akik egyik napról a másikra váltak azzá, és a velük hasonló ütemben elszegényedő, megszorításoktól szenvedő sok milliós réteg. Köztük a rendszerváltáskor is szegények és egyre több egykor még középosztálybeli. A munkanélküliek és elszegényedők tartósan azok is maradtak és kitermelték az őket követő generációkat, akik ebből a közegből épp annyira reménytelenül akartak kitörni, mint szüleik, nagyszüleik. Mára eljutottunk oda, hogy nem is akarnak: beletörődtek, megszokták, ezzel élnek kisgyermekkoruk óta. Egész régiók váltak a szegénység mélyszegénység szimbólumává és mára talán le is fedik az ország nagy részét. Persze nem kell Borsodba, Hajdú-Biharba vagy Szabolcsba menni, elég a fővárost megnézni. 

Ugyanúgy szakadt szét Budapest, mint az ország. Az ezeken a területeken élők legnagyobb gondja a legösztönösebb: életben maradni minden körülmények között. Ugyanakkor ezeken a területeken születnek nagyobb számban gyerekek: nem a budai elit környéken élnek nagycsaládosok, hanem itt, a legszegényebb részeken. A mindennapi harcok mellett - nem felmentve a szülőket - nem jut idő, energia a gyerekek nevelésére, a szocializációs folyamat elindítására és végigvitelére. Nem jut erre tán energia, szándék sem. 

Ezek a gyerekek a legelemibb erkölcsi normákkal sem rendelkeznek, de nem képesek cipőt kötni, nem fogtak ceruzát sosem, nem hallgattak meséket, nincs szókincsük stb. Teljességgel alkalmatlanok az iskolai munkára, képzésre. ( Mindig elsős tanító néni idegösszeroppanással fekszik egy elmegyógyintézetben, mert képtelen feldolgozni, hogy akármilyen módszert használ, akkor sem tudja kis elsőseit megtanítani írni-olvasni, miközben a megye egyik elismert szakembere volt. Azt hiszem, nem fog már sosem tanítani - így öld meg egy pedagógus lelkét!)

Hát ezért küszködünk már jó két évtizede! Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy egy összeomló félben levő társadalom összes problémájával mi vegyük fel a harcot az iskola keretein belül. Nem vagyunk rá képesek és nem is a mi feladatunk! Aljas dolog elvárni és mocskos dolog a végkimerülésbe kergetni a pedagógusokat - természetesen megfizetetlenül, agyonhajszolva. Senkinek nem lenne szabad 20 óránál többet tanítania! Akkora lelki, fizikai megterhelés, amit nem lehet tartósan elviselni. Minden pedagógus legalább 15 órával többet dolgozik a 40 órás munkahétnél. A mindenkori kormányok pedig aljas módon elvárják - akárcsak a szülők, hogy mi tegyük helyére, amit ők elmulasztottak vagy elrontottak. Hát, nem! Nem vagyunk képesek rá!

Jocó bácsi kiakadt most, mert még fiatal. A magam korabeli vén róka, aki megélte a magyar oktatás dicsőségét, világelsőségét és fokozatos haldoklását, látta mindezt előre és kiabálta világgá. Hiába. Most itt van az összeomlás és nagyon sok mindent kellene tenni, hogy az ország megmaradjon. De ha nem lesz erre össztársadalmi akarat,  pénz, paripa, fegyver, akkor senki nem fogja 10 éven belül érteni Attilát, szegény József Attilát. 

"Nincs itt semmi szép, mert nincs igazság,

  Kenyér-anyót veri az alkohol.

  Elvonult a szép lélek-magasság 

  S ifjú apácaszívként haldokol.

  Don Quijottként girhes koronánkon

  Okos Panzákkal harcolunk s bután. 

  Nincsen illat sehol a világon,

  Hullák rothadnak Volgán és Dunán.

  Ó az Ember!! - hagyja karosulni

  Az eszmét a butaság szöllején.

  S mint ki vágy Krisztus sebébe nyúlni,

  Ugy undorodok magamtól is én.

  Aromaként öleli itt minden

  Magába át a gyűlölet-ködöt.

  Nagyon útálkozhatott az Isten,

  Hogy ilyen csúnya planétát köpött!"

Elveszett generáció

Hmmm. Az elveszett gyerekek országa után ki mertem mondani, el kellett ismernem, hogy egy elveszett generáció tagja vagyok. Egy tehetséges, nagy reményekkel életnek nekiugró generáció egyik tagja. Pedagógusok szerint az utolsó "nagy" generáció, akik még fél szavakból is értjük egymást. 

Azok közül egy, akik a rendszerváltáskor kezdték "felnőtt" életüket, azoké, akik akkor még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy valóban beleszóljanak a politikába és túl naivak, mert elhitték, hogy egy jobb kor jön. Demokrácia, egyetértés és haladás. Nekem nem a nyitott határok voltak fontosak, hisz akkor se, és azóta sem volt ahhoz forrásom, hogy beutazzam a világot, noha nagyon vágytam rá. Ha maradt a nyomorúságos és egyre kevesebbet érő fizetésemből valami a három gyerek és az egyre nagyobb megszorítások után, azt a kölykökre, a hivatásomra fordítottam. Éltünk egyik napról a másikra, de boldogan, mert hittük, hogy jó irányba fogunk menni. Ma már ki kell mondanom, hogy rossz az út, és egyre tornyosabb, fekete fellegek lógnak a fejünk fölött. A mindenkori ormányok semmiben nem különböztek az "átkos" puha diktatúrájától - mindegy, hogy mit mondanak. A régiek legalább ismertek határokat a lopásban, csalásban, ezek a szarháziak a jövőt lopták el. És a jelenemet, az életemet. Úgy ment el hasztalan küzdelemmel, mindennapos harcokkal ez a harminc év, hogy észre sem vettem és rabszolga lettem. Persze, mert mindig csak a család és az iskola érdekelt - dehogy akartam én Zöldbéka tanár úr lenni! Csak úgy sodort előre az élet...

Mára az iskola halott. A pedagógusok, mint züllött csavargók, csak túlélni akarnak. Felhígult a szakma, a többség csapnivaló szakbarbár jobb esetben, rosszabb esetben akkora kárt okoz a gyerekekben, hogy el kellene tiltani a pályától, a kölyköktől. És nem magyarázható mindez a fizetésekkel, a nyomorúságos körülményekkel, az egyre kisebb megbecsültséggel. Nem, ez emberség, hit, elhivatottság, szakmai tudás kérdése. Túlterheltek vagyunk: fiatalok már nem jönnek, az idősebbek többsége kiégett - folyamatos az ingyen rabszolgamunka, a helyettesítés, a hiányzók pótlása. Túlóra nincs, csak egyre problémásabb osztályok, egyre nagyobb létszámmal, egyre gyengébb képességekkel. Persze mit lehet várni attól a családtól, akiknek tán munkája sincs - gyereke annál több, akik soha nem meséltek a kölyköknek, nincs otthon egy darab papír, ceruza, könyv, társasjáték. Nem is tudnak mit kezdeni a kölykeikkel, akik aztán úgy jönnek iskolába, hogy a tanító törli az orrát, tanítja meg enni, köszönni stb. De még ez sem lenne baj, ha a "kollégák" elég kreatívak lennének, ha lenne bennük bátorság, hogy eltérjenek az idióta előírásoktól és ténylegesen neveljék a gyereket, Kísérjék az úton, ami a felnőtté, Emberré váláshoz vezethetne. De legtöbbször csak a nihil, a közömbösség, igénytelenség, érdektelenség lesz az eredménye a "munkának". Megölik a gyerekben az Embert. A szerencsés kisebbség, akik "elit"-iskolákba járnak - értsd "normális" iskola: nos, ők mennek el külföldre, mert elegük van ebből a szerencsétlen, kizsarolt, tönkre tett országból, ahol semmi nem működik, ahol egy hivatalos ügy elintézése hónapokig, évekig tart, ahol a jogra hivatkozva naponta törvénytelenségeket követnek el, ahol a közerkölcs mélyen a seggem alatt van... Ahol a szülőket sem érdekli az iskola haldoklása: nem emlékszem egyetlen demonstrációra sem az elmúlt 30 évből, pedig ott voltam majd mindegyiken, ahol a szülők tömegei álltak volna azon kevés pedagógus mellé, akik fontosnak tartották az ő gyerekeiket, az ő gyerekeik jövőjét. De nem jöttek a pedagógusok sem, úgy látszik, nekik sem volt fontos az egész. A teljes magyar társadalom leszerepelt az elmúlt 30 évben. hagyta, hogy egyik zsarnok váltsa a másikat, egyik tolvaj a másik gazembert. "„A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik.” - írta Széchenyi és igaza volt. Csakhogy nincs már nemzet - sokfelé szakadt. Én látom a nagyobbik részét, a szegényeket, a mélyszegénységben élőket, Már négy, négy és fél millióan vannak. Fél Magyarország - olyan messze a másik felétől hogy mikor mesélek "kollégáknak" képzéseken, személyes találkozókon, el sem hiszik. Pedig én dolgozom velük, köztük élek. Nekik szentelem az életem. Néha megkérdem magamtól, hogy miért? Anyám példája késztet erre? A jellemem, a személyiségem, vagy van olyan, hogy karma? Nem tudom, és a választ sem. 

Vasárnap volt tegnap, Jézus feltámadt, majd hitem szerint látva ezt a rothadó társadalmat, inkább meghalt újra. Felismerte, hogy nem tudta bűneitől megváltani a világot, nyomott a facen egy rövid posztot, majd inkább megfeszíttette ismét magát.

Olvasni jó

Olvasunk. Halálos csendben. Minden nap. Tizenöt percet, vagy néha, mikor nem tudom leállítani, akkor egész órán. Látom, hogy teljesen belefeledkeztek és nincs szívem: hadd menjen el a természet óra vagy az erkölcs vagy a magyar. Szerencsére minden nap van velük órám.

Persze nem indult ilyen könnyen. Először furcsállották, hogy könyvet hozatok velük vagy kiveszünk a könyvtárból. Vagy, ha olyat szerettek volna, ami nincs meg, akkor behoztam otthonról. Egy hét után már nem volt különleges dolog, megszokták, élvezték. Pótoljuk, ami elmaradt ezeknek a 15-16 éves kölyköknek: Pál utcai fiúk, Bogáncs, A láthatatlan ember (Gárdonyi), Mikszáth Pillangója, Szent Péter esernyője, A kis herceg stb. Az első héten a "nem kellő" könyvek körbejártak és végül kikötöttek a gazdájuknál.

Olvasunk. És beszélgetünk róla: mit látott Zéta a hunok között, és miért lát mást egy gyermek, mint egy felnőtt... az asztalon értelmező kéziszótár, gyakran forog a kezekben. És ez jó.

Akárcsak a heti vers. Latinovits Zoltán adja elő mindet, tőle töltöttem le. Meghallgatjuk, megnézzük, megbeszéljük néha. A vers kinyomtatva kikerül a falunkra és több példány a tanári asztalra, ahonnan gyorsan eltűnik, hiszen többen verses kötetet állítanak elő maguknak - ha már nincs otthon. Se könyv, se ceruza, se papír, se szeretet, se ennivaló, se meleg, se tiszta ruha, se szülő, se boldogság. Talán egy kicsi nálunk. Az osztályban. Szomorú, de ez 2017 Magyarországa. Mindegy, hogy mit hazudnak politikusaink, miről áradozik a média, mit kennek például az én, pedagógus, nyakamba. Nem vállalom. Megteszem, ami tőlem telik, állásommal játszom nap mint nap. Mert annyira mást csinálok, mint egy "normális" pedagógus...de azt hiszem, hogy amikor a svéd csodáról áradozik a média, akkor elég lenne körülnézni kis hazánkban, mert még vagyunk  néhányan. Még. Néhányan.

  

Mert együtt lenni jó

No, akkor ismét természetismeret. Csak mert annyira jó volt (megint). Témakör: gravitációs kölcsönhatás egy alapozó óra után.

Óra eleje: felvezetem, mi várható. Csoportmunka, gravitációs kísérletek

Csoportalakítás: Hány lába van a ...? Katicának (vannak, kik négyen állnak össze :) ne feledjük, hogy értelmi fogyatékos srácokról van szó), póknak, galambnak, lónak. Nos, meg is van a négy csoport, ahogy szerettem volna. Ismertetem a problémát: előző órán házilag készül "kilövő" szerkezettel gurítottuk el a labdákat és mértük meg a megtett utat - otthoni gondolkodás volt, hogy melyik miért addig gurult, miért állt meg stb. Ma fogjuk megbeszélni.

A képen a labdák és a kilövő szerkezet: egy-egy diák mutatóujja tartotta a megjelölt pontokon a guminál a csúzlit, egy harmadik kilőtte a megadott pontig húzva a kartoncsíkot.

Ma pontosabb, objektívebb mérést szeretnénk. Rájönnek, hogy lejtőn kell elindítani a labdákat!  A csoportok nekilátnak elkészíteni: egy-egy centit mérnek vissza az előre feldarabolt kartonpapír-csík oldalán, karcolják és felhajtják, így a labdák nem gurulhatnak oldalra. Mérnek, vonalzót használnak!

Elkészültek a csíkok. Összerakjuk a pályát a négy darabból, feltámasztjuk a könyvtorony tetejére és kezdődnek a gurítások: ismét mérünk, most már mérőszalaggal. mivel egy linóleumcsík 2 m széles, így csak a tőle eltéréseket mérjük és számolniuk kell.

Az előző órai táblázatba írjuk az eredményeket, majd kezdődhet a feldolgozás: miért indulnak el a labdák? Mitől függ a sebességük? Miért állnak meg? Milyen erők hatnak rájuk? Mi a súrlódás? Van-e köze a tömegnek és a súlynak a gurítás hosszához? Mi a különbség tömeg és súly között?

És tudják! Értelmi fogyatékos gyerekek pontos válaszokat adnak!

Jön a tőrdöfés. Matek és nem én tanítom: ha tudom, hogy mekkora a legmesszebb guruló labda tömege, akkor ki tudom-e számolni nagyjából a legkisebb tömegét????

Ez nem megy. Próbálkoznak, de nem megy. 

- Nem tanultátok még az egyenes arányt? - kérdezem.

- De.-mondják nem túl meggyőzően.

Gyorsan megértetem velük és kiszámoljuk. Majd lemérjük. Nagyjából pontos az eredmény.

Még egy játék belefér a 40 percbe: sorba tudnátok-e rakni tömegük szerint a labdákat. Körbemennek a lasztik - taktilis érzékelés - és megszületik a sorrend. Közösen megállapodnak és utána mérünk. Gramm- ban, amit átváltatok dekára is, biztos, ami biztos.

Ekkor csengetnek ki. Jó volt együtt lenni megint. 

Semmiből sem tanulok

Elment az eszem, hogy már megint ugyanazt a hibát követem el: semmiből sem tanulok. Többször nekifutottam már az integrációval kapcsolatban gondolataim megosztásának - nem mintha számítana véleményem. Magyarország nem az a hely, ahol a hétköznapi, harminc éve pályán levő pedagógusok véleménye számítana - legalábbis ez idő alatt egyetlen eseményre sem emlékszem, ahol legalább helyi szinten megkérdezték volna.

Jó néhány évvel ezelőtt megírtam az Integrálunk.Valóban? című cikkemet az értelmi sérüléssel élők hazai integrációjáról, amely óriási vihart kavart. Megerősített abban, hogy kétféle vélemény létezik ezzel kapcsolatban:

- az első minden tény ellenére körömszakadtáig bizonygatja, hogy hazánkban mindez remekül működik és csak szemléletváltás kérdése az egész. Ők többnyire vagy "valakik" a pedagógia elefántcsont tornyának ablakában és onnan néznek le ránk, gyakorló pedagógusokra vagy abszolút laikusok - lehetőleg messzi országokban és onnan osztják az észt. Legjobban a pályaelhagyó "kollégák" véleménye érdekes Londonból, ahol bonbont csomagol.

- a másik lehetetlennek tartja az integrációs törekvéseket és millió beszámolót, érvet tud hozni arra, hogy miért nem működhet. Fórumokon szidják egymást sni-s gyermeke nevelő szülők és az "elszenvedők" szülei.

Magam a harmadik véleményt képviselem: nagyon jó dolog az integráció és mindig csodálkozom azon, hogy ez egyáltalán probléma lehet nálunk, hiszen olyannyira természetes például a természetben, hogy szót sem érdemel. Olyan, mint lélegzetet venni. Nos, nálunk nem. Az integrációs folyamat (és én most CSAK az intellektuálisan, értelmében sérült emberkékre gondolok) hazánkban erőszakoltan, feltételek nélkül zajlott le és folyik mind a mai napig, így sikertelensége törvényszerű. Tán ezer iskolából egy lehet, ahol a pedagógusok, nem törődve a feltételek hiányával, nem azt keresték, hogy miért nem fog sikerülni, hanem azt, hogy lehet sikeres. És ennek érdekében meg is tettek mindent: szemléletváltás, képzések, együttműködés a szakemberekkel, gyógypedagógusi megsegítés elfogadása és igénylése stb. Magam sikerrel integráltam vissza szegregált osztályból sni-s tanulókat a többségi osztályokba, ahol sikerrel szakmai vizsgát is tettek, így el tudták érni álmaikat. Megvádolni azzal, hogy integráció ellenes vagyok- botorság. Mellszélességgel állok ott, de ellensége vagyok a feltételek, szemléletváltás nélküli "integrációnak", a befőtt-effektusnak, ahogy egy kedves gyógypedagógus kollégám nevezte! 

Nagyon sok "integráló" iskolát láttam, nagyon soknak átolvastam gondosan a helyi tantervét (ha volt egyáltalán), pedagógiai programját, beszélgettem az ott dolgozó kollégákkal. 

Sehol nem találkoztam integrált tanmenettel, tantervvel, differenciált számonkérésekkel, dolgozatokkal, feladatlapokkal.  A legtöbb esetben a kollégák tudták, hogy az SNI taulóknak mely dokumentumok írják elő a követelményeket, de azokat nem ismerték, ezért nem is fésülték össze az ép tanulókéval. 

Egy SNI tanulónak (például F-70-es enyhe értelmi fogyatékosságnál) nem kell a gyorsulást tudnia kiszámolni fizika órán, nem kell kovalens kötésekkel foglalkozni kémián, nem kell szögfüggyvényeket számolnia és lehet folytatni hosszasan a sort. Attól ugyanis, hogy egy enyhe értelmi fogyatékos gyerek beintegrálódik a többségi iskolai osztályba, attól még "nem gyógyul meg", nem lesznek jobbak a tanulási képességei. A z integráció haszna nem ebben rejtőzik, ha jól csináljuk.... nem folytatom tovább, olvassátok el az OFOE honlapján a sorozatot.

http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1851

Olvassátok el és várom a kritikákat, ha már buta módon megint kinyitottam a számat...

Hogyan tanítom 5.

Ezúttal a fizika órámra engedek betekintést, de ahogy eddig is, most sem a tantárgy a fontos, inkább az, hogyan látom én ezt az egészet. Írhatnám a magyar órai munkánkat vagy a kémiát - a lényeg a komplexitásban, a nagyon is tudatosan megtervezett munkafolyamatokban van, amelyek igyekeznek a gyerekek képességeihez alkalmazkodni, differenciálni és ezáltal fejleszteni.

Előzmény: előző órán a mozgásállapot-változással foglalkoztunk, óra végére eljutottunk az út-sebesség-idő összefüggéseihez, a sebesség számításához. Kaptak leckét is: állati rekordokat számoltak. Motivációként a világ leggyorsabb madarát, szárazföldi és vízi állatát kapták. Mivel órán csoportmunkában dolgoztunk, így mindenkinek a maga csoportjának megfelelő állathoz kapcsolódó gyakorlás jutott. 

Ismétlés, leckeellenőrzés: nagyjából 5 percembe került, és mivel idén érthetetlen okból nem én tanítom a matematikát (persze értem: ezeket a gyerekeket közismereti tárgyakra csak megfelelő gyógypedagógus taníthatná, azaz én. De akkor túlórát kellene fizetni - pénz meg nincs), ezért 2 perc erejéig végig kellett szaladnom egy szöveges feladat megoldási menetének lépéseibe: írtam a táblára, a gyerekek ennek megfelelően pótoltak. 

A kísérlet

Következett az órai páros munka megbeszélése - ki tudja leggyorsabban gurítani a teniszlabdát a folyosón! 

1. Megbeszéltük, hogy csendben dolgozunk, megbeszéltük, hogy mi, mik kellenek ahhoz, hogy sebességet tudjunk számolni. 

2. Időmérés - mondták a kölykök. Hát akkor elő a mobillal, kinek van rajta stopper? Mit mér a stopper, milyen egységet.

3. Távolságmérés. A folyosót linóleumcsíkok burkolják, melyek vízszintesen, csíkokban vannak elhelyezve. Megkérdeztem, hogyan lehetne nagyon gyorsan és egyszerűen lemérni, ahelyett, hogy végighúzkodnánk a mérőszalagot? A gyerekek rájöttek, hogy minden csík egyforma széles, rájöttek, hogy elég egyet mérni és utána annyiszor venni, ahány csík van a rajttól a célig.

4. Párok kialakítása: most tetszőleges volt, lényeg a stopperek megléte volt.

5. Megbeszéltük, hogy milyen jelre induljon a gurítás.

6. Megbeszéltük, hogyan kell gurítani (egy kis tesi óra), mert nem tudtak

7. Megbeszéltük a kísérlet menetét: adott jelre gurít az egyik, a társa méri az időt és beírja társa füzetébe.

Kimentünk a folyosóra és a gyerekek egymást váltogatva nagyon fegyelmezetten, ügyesen és felelősséggel elvégezték a gurításokat, lejegyezték egymás füzetébe. Most tartottunk a 40 perces óra felénél (14 gyerekkel ez nem olyan nehéz)

A terembe visszaérve egy kicsit zsonglőrködtünk a labdákkal, majd begyűjtöttem a zsákba - természetesen mindenki a helyéről próbálta hozzám, a tanári asztalnál tartott zsákba dobni a labdákat. Egész jól ment.

A következtetések, számítások:

ebben segítenem kellett, mert az első számítás (út osztása idővel) még ment a számológépek (telefon) segítségével, de m/sec mértékegységgel nem tudtak mit kezdeni. Nem tudták, milyen gyors. Egyikük kérdezte végül meg, hogy mennyi az km/órában? Így megtanultuk átváltani is, ezzel megszülettek az eredmények. Megállapítottuk (segítségemmel), hogy ötször gyorsabban gurultak a labdák, mint egy gyalogos sebessége, nagyjából akkora sebességgel, ahogy egy bicajos tud menni stb.

5 percem maradt így is! Visszaadtam a labdákat és ritmusjátékkal fejeztük be az órát. Először mindenki "tá"-kat, negyedeket hangoztatott labdapattintással a földön. Nem ment könnyen, a labdák, mint a géppisztoly, kattogtak, de kezdett lassan kialakulni a rend, ahogy az irodalomból tanult idézeteket kezdtük mondani egyszerre (gyakran adok nagyon rövid memoritereket). Aztán az ügyesebbeknek jött a "ti-ti", és a végén összehangoltuk két sorba állva ezeket a ritmusokat. Nem is lett olyan rossz, mint vártam - jókat nevettünk saját bénaságunkon. Következő órára otthonról hoznak majd mindenféle guruló játékot és csoportokban fognak "játszani"(mérni, tanulni és gyakorolni).

Hát, valahogy így mennek nálam az órák. :)

Félúton a győzelem felé?

Ma volt a komplex visszamérés az osztályomban az általam tanított műveltségi területek anyagából, összefüggéseiből. Természetesen játékosan, mert máshogy nem is menne, ráadásul így élvezték a gyerekek és jómagam is. 

A szeptemberi bemeneti mérések eredményei mind mínusz értékek voltak, nagyon nagy mínuszok. El kellett volna keserednem, hogy egy útnak nagyjából a végén, ahol a kezem alá kerülnek a srácok, így kapok gyerekeket (a szokásos: se olvasni, se írni, se számolni, se beszélni stb.). - Mit kezdjek "így" velük?

Persze, nem tettem. Helyette dolgoztunk a kölykökkel - rettentő sokat. Ők játéknak érezték, nekem a 15 kölyök napi 10 óra munkát jelentett legalább.

Mit is csináltunk?

Össze-vissza, ami éppen eszembe jut: 

- elkészítették csoportmunkában Rómeó és Júlia face profilját a neten, megírták az erkélyjelenet mai változatát

- diafilmet készítettek, rajzoltak, narráltak

- A lerningapps oldalon mindenkinek elkészült egyéni munkában a saját játéka

- Befejezték a projektjeiket, megvolt a projektbemutató

- Külsős programokon tanultuk a természetet (cseppkőbarlang, Budai-hegyek stb.)

- élménypedagógiás játékokkal alakult ki a közösség - a mutista kislány beszél, néha egész mondatokban. Amíg nem tette, addig digitális táblán felelt neki készített játékokban

-  elkészültek a természetismeret plakátok a megújuló és nem megújuló energiaforrásokról

- Megnéztük aés megbeszéltük a különböző műv. területekhez kapcsolódva a következő filmeket: Zeffirelli - Romeo és Julia, Otthonunk, A hülyeség kora, Powder, Hair, Baraka stb.

- végigjátszottunk 9 QR-kódos játékot (az utolsóban például az ige kapcsán helyesírás, szókincsbővítés, az igékről tanultak ismétlése - mindez a tanult versrészletek felidézésével 

 - meghajtogattunk   egyre bonyolultabb, fejlettebb finommotorikát igénylő figurát, az utolsót egyéni munkában algoritmus alapján, segítség nélkül

- rengeteg szerepjátékot, kommunikációs gyakorlatot vettünk (3 majom, történelemhez kapcsolódva a Ki vagyok én stb.)

- Szendvicseket készítettünk a hontalanoknak, amit a bike-maffia vitt el péntekenként, termet takarítunk heti/napi rendszerességgel

...

és mellesleg tanultunk is, mert a visszamérés több mint 170%-os haladást, pótlást, fejlődést mutatott.

Na és, ugyan kit érdekel? Gyerek nem érti, hogy mi történik.. hisz játszik velem egész nap (ja, hogy közben tanul helyesen írni, igéket felismerni a tanult idézetekből, memoriterekből - így épülnek egymásra, egymásba a panelek - még mindig gyakran kérdezik, hogy most milyen óra van, jön). Szülőt nem is érdekli, de lévén, hogy többségük szintén sérült, nem is értené. Kollégákat nem érdekli, szakma nem tud róla, bár módszereimet publikáltam ezerfelé.

Szóval csukódik a teremajtó és ha hiszed, ha nem kedves Géza, csodák történnek minden nap. 

Vannak a gyerekek és vagyok én. Kis lépés félúton a győzelem felé. Fordítsuk meg Armstrong mondatát: Kis lépés az emberiségnek, de hatalmas ugrás az embernek. A gyerekeimnek :)