Vesszőfutás

Igen, elkezdődött, ezért nem jutottam hozzá, hogy posztoljam a legújabb történéseket. Pedig van mit...

Rendszerszintű hibákkal és problémákkal birkózunk a sulikban, kicsit belehalunk, kicsit megszenvedjük, de egyébként minden rendben, nem változott semmi - jó irányba... Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk...

Miközben mi, pedagógusok, egyre jobbak vagyunk (én Pedagógusokról beszélek, nem botcsinálta gyerekmegőrzőkről), egyre több energiánkat emészti fel, hogy legalább a tavalyi színvonalat hozni tudjuk. 16 évre leszállított tankötelezettség, átalakult szakmaszerkezet - vendéglátó iskola vagyunk, de képezzünk például kőműveseket, mert arra kaptunk tanulókeretet. Vagy számítógépes szakembereket, de képezhetünk szobrászokat, fazekasokat vagy bármit, mert bizonyára megvannak a tanműhelyeink, a szakembereink és persze az igény a kliensek (szülők, gyerekek) részéről. 

Így hatalmas bizonytalanságokkal, de elindult a tanév. Hogy a gyerekek ne szenvedjenek a 8-10-12 tanítási órától, lecsökkentettük az órákat és a szüneteket 5 perccel, Ez bevált, ugyanakkor megvannak a hátulütői: például eddig sem volt szünetünk, de most kifejezetten figyelnem kell arra, hogy ne késsek az óráimról, hiszen ma egy pedagógus nem csak nevel és tanít, hanem ügyeletet lát el például a wc-k környékén, hogy a beste kölke ne dohányozzon dugulást vagy akár tüzet okozva az illemhelyeken, udvaron stb. Ez persze azzal jár, hogy nekünk sincs módunk enni, kávézni, dohányozni, illemhelyre menni. Le is szoktunk róla... 

Ugyanakkor nagyobb baj, hogy évek óta nincs idő esetmegbeszélésekre, szakmai beszélgetésekre, nincs idő a rekreációra, ventillálni... Gyakorlatilag semmire. Tapossuk a mókuskereket, mert ez az életünk - többségünk közben próbál vigyorogni is, hogy Hurrá, ez az életem, a hivatásom! - de a vigyor egyre kényszeresebb, egyre torzabb. 

És mennek el a pályáról. Fiatalok már nem is jönnek, nem is akarnak. Idén is vannak hallgatóim, egy sem akar tanítani... Ha mégis rákényszerülnek, akkor legfeljebb egy év után mennek. Mit mennek! Menekülnek... Egyre kevesebben vagyunk, egyre kevesebben próbáljuk merni a vizet a süllyedő hajóból és ennek megfelelően egyre mélyebbre is süllyedünk. Maradék önbecsülésünk utolsó szikráiba kapaszkodunk, hogy legyen erő felkelni holnap is.

Közben meg csodákat teszünk. Mert minek lehet nevezni azt, amikor közösségi portálokon felnőtt fiatalok képesek lopózni egy erdőben a szarvascsorda után, csendben, nem lóg ki belőlük semmilyen cső (mp3-4-5...) és milyen érdekes! Meg tudnak feledkezni erről a hamis virtuális világról. Minek nevezhető, mikor csoportmunkában maguk oktatóvideókat készítenek az osztályban, aztán tableteken dolgoznak, majd zokszó nélkül végigszámolnak, dolgoznak egy teljes órát... Ezek apró csodák.Hiszem, hogy tele van velük az ország, csak nem ezek kapnak hangsúlyt, figyelmet. Nem ezek jelennek meg a médiában - huh, de nagyon kellene a média segítsége, hogy végre elinduljunk kifelé a gödörből.!  Addig, míg van kivel. Addig, míg lehet. Míg a kritikus tömeget el nem érjük. 

- Mert onnan nem jövünk ki fiam - mondta a dédike egyszerű józan ésszel, évszázados tapasztalattal és neki elhiszem...

Új év

Megkezdődött. Megy már majd két hete. Úgy érzem, mintha az előző sem ért volna véget, már ami a fáradtságot illeti. És persze a gyerekek sem változtak, itt van az új sni-s osztályom. Mindössze 7 gyerek. Ez egy teljesen rossz és elhibázott iskolai, belső oktatáspolitikai folyamat eredménye. 

Mikor ebbe a suliba jöttem 6 éve, akkor még csak 1 ilyen osztály indult, aztán a jó munkánknak és a terjedő híreknek köszönhetően egy évvel később már négy. Aztán mikor az iskola, többszöri hibás döntés után, más iskolába kényszerítette osztályom maradékát, akkor meg az a hír terjedt el, hogy nálunk az sni-s gyerek nem tudja elvégezni a választott szakmát - ami sajnos igaz is. Ennek eredményeképpen idén már csak ez az egy, összesen hét tanulóval. Valószínűleg jövőre egy ilyen osztály sem indul és akkor feladat híján így is-úgy is mennem kell majd. Talán nem is baj, jó lenne a pályát majd befejezni egy iskolában... de pocsék érzés, hogy tudod, hogy már megint menni kell. Igaz, minek panaszkodjak, hiszen 30 év alatt összesen három iskolát fogyasztottam el, ami egész jó eredmény.

Más. Nagy sikerrel bonyolítottuk le az OFOE-vel 30 határontúli magyar kolléga képzését augusztusban: mekkora élmény volt! Érdekelte őket, csillogott a szemük, tudom, hogy már most használják a tanultakat! Nagyon-nagyon jó feltöltődés volt nekem is... Szinte ennek a jó élménynek volt folytatása, hogy némi harc után már a második évet kezdjük "élményhéttel", azaz nem tanítunk, hanem közösséget építünk. Legalábbis azok közülünk, akik értik, hogy mire megy ki a játék. Szerintem érezhető is a hatása, könnyebben kezelhetőek ezek a gyerekek és micsoda eredményeket lehetne elérni, ha folytatódna ez a munka az év további részében is! Mindegy, nem kell elégedetlennek lenni, hat év után már ez is eredmény. Csak azért vagyok cinikus, mert a kollégákban látom a lehetőséget, szokás szerint a vezetésben nem...

Ez persze nem újdonság, de hiszem, hogy iskolánk egy szakmailag megfelelő vezetéssel 2-3 éven belül olyan szinten tudna dolgozni ezekkel a hátrányos, halmozottan hátrányos gyerekekkel, mint az AKG az elitkölykeivel, vagy a Fazekas a zsenikkel. Óriási szükség lenne ránk... Talán...

Dühös vagyok!

Nagyon! Azt hiszem, hogy most lett elegem, mikor olvastam Sulyok Blanka posztjához írt kommenteket, például itt, ahol egyesületi vezetőségi tag is vagyok:

OFOE

Még inkább dühítő volt, amiket a Mandineren olvastam. Felháborító! Végre van egy fiatal kolléga - már az is csoda, hogy van - aki még akar valamit, aki megpróbál kitartani az elvei mellett, aki, úgy látszik, hogy érezve a nem működő magyar iskolákat, innovatív, újítani szeretne, nevelni, tanítani.

És akkor nekiesik egy ország: pedagógusok, szülők és csepülik. Nem a kötelező tagságot, a mocskos etikai kódex újabb változatát emlegetik, vitatkoznak róla, hanem a fiatal kollégát cseszegetik

Hol voltatok, amikor tüntetünk a gyerekeitekért kedves szülők? Mert én ott voltam majdnem mindegyik demonstráción, tüntetésen, megmozduláson, de nem láttalak titeket, pedig a gyerekeitekről volt szó! Nem csak magunkért harcoltunk, hanem az iskoláért, a kölykökért! Nem voltatok ott, nem álltatok mellénk egyetlen ügyben sem az elmúlt 30 évben!!!

És hol voltatok ti, kollégák, akik most gyalázkodtok, trollkodtok? Ti sem voltatok ott: ugyanaz a 2-3 ezer ember harcolt (értetek is) az elmúlt évtizedekben! (nem mellesleg a képzéseken is ugyanez a gárda van ott, ti valahogy oda sem jöttök).

Nem hiszem, hogy értitek, hogy mi zajlik most, mi zajlott le 30 év alatt... De most már szinte mindegy is: hagytátok megölni az iskolákat, elzavarni a pedagógusokat, tönkre tenni generációkat. Magamra nem veszem a felelősséget, de ti hogyan néztek majd tükörbe???

Se ez, se az

Kedves volt kolléganőm hív, előző suliból egymás után menekültünk el, mesél. Hogyan telik ez a nyár? Se pihenés, se munka - mondja.

Tényleg. Ez az első nyár, amikor valahogy nem tudunk pihenni: pénzünk sincs menekülni a forró katlan elől valahova - néha sikerül kimenni a hegyekbe, ott azért néhány fokkal hűvösebb van, meg erőnk se nagyon van. Talán kedvünk se, kissé depressziósak vagyunk. Annyi sz@rságot éltünk meg az elmúlt évtizedekben, ami szerintem elég lenne több generációnak is.

Se munka. Nem megy. Technikailag sem - laptopom figyelmeztet, hogy túl meleg van. Visszatértem hát a papírhoz, ceruzához, de akkor se. Nincs kedvem, nincs erőm. Mire készüljek? Fogalmam nincs, hogy mi vár a suliban augusztus közepén, végén. Csoda, ha lesz még iskolám, munkám. Elegem van, de nagyon. Elegem van a hülyékből, akik ott fenn évtizedek óta cseszik szét az iskolát - igenis visszasírom a régit, az átkost! Elegem van a kollégákból, bár mostani helyemen nem panaszkodhatom, mert gyakorlatilag senkit nem érdekel, hogy mit is csinálok. Megy a szekér és kész. Van még négy kerék és gurul.  Hogy mi van rajta, az egyáltalán nem fontos a többségnek.

Depressziósak vagyunk. Egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést az elismerés, a megbecsülés hiánya, a mindennapi küszködés és egyre reménytelenebb, nehezebb kínlódás után, hogy érdemes-e? Egyre gyakrabban teszem fel én is magamnak: érdemes volt-e? Érdemes volt-e mindent alárendelni az iskolának, a gyerekeknek? Háttérbe toltuk a családot (javítottunk, készültünk, mások gyerekeivel kirándultunk, mentünk táborokba a mieink helyett), háttérbe toltuk a karriert (ugyan milyen karriert futhat be itthon egy pedagógus - még ha kiváló is?), háttérbe toltunk mindent.

51 évesen megkérdem magamtól, hogy így kellett-e?

Álszentek, most jönnek a nemzet napszámosai, a hivatás és egyéb demagóg dumákkal és roppantul elítélnek, hogy ilyesmi megfordul a fejemben. De megfordul. Ha csak a békákra gondolok, arra a 430-450 hétvégére, a beleölt 3-4 millió forintomba... 

Nem sajnálom. Tényleg. Csak hiányzik néha és ahogy rohan az idő, azt hiszem, hogy egyre jobban fog hiányozni. Érdemes volt-e saját álmaimat feladni az ő álmaikért? 

Nem tudom a választ. Mások azt mondanák, azt mondják, hogy "persze". De nincsenek a helyemben. Onnan könnyű...

Vissza az énekszót!

Mikor táborba, több napos programra viszek gyerekeket mindig kiderül a tábortűznél, hogy nem tudnak énekelni - semmit! Esetleg még a Tavaszi szél első versszaka megy, de aztán semmi. De ugyanígy nem tudnak hajtogatni egy repülőt, rajzolni élvezettel, vagy  megfaragni egy sípot, kihímezni egy terítőt, felvarrni egy gombot. Tehát nem csak olvasni, számolni, írni, szöveget érteni nem tudnak, de nem tudnak egy mondókát majd a gyereküknek, egy altatódalt estére, egy mesét elalvás előtt, egy rögtönzött játékot kavicsokkal stb. Valami iszonyú nagy baj van, de nem most kezdődött, nem csak most látszik. Látszik ez már 20 éve is, Az akkori gyerekek kölykei vannak most a sulikban.Ilyen "előképzettséggel" és ekkora hátrányokkal. Hogyan pótoljuk be? Vagy be sem kell pótolni? Ezek nem fontosak? 

Nem hiszem. Előttem lebeg a külföldi egyetemek híres és színvonalas sportélete, képzőművészeti hitvallása, az alapműveltség fontossága.

Mert tényleg minden fenn van a neten, de tudás-e az és elég-e az, ha valaki csak megtalálni tudja, de alkalmazni nem? (egyetemi kollégáim mesélnek az "analfabéta" hallgatók tömegeiről - ráadásul műveletlenek is, hiszen már nem olvasnak, nem beszélgetnek, nem gondolkodnak - persze általánosítok, mert a baj akkora)

Vissza az énekszót?

Hogyan? Hogyan lassítsuk le a világot, hogyan ragadjuk ki a kölyköket a média uralta hamis, virtuális térből? Hogyan pótoljuk azokat a hiányokat, amiket a család és a társadalom okozott?

Fogalmam nincs. Látva a folyamatokat évtizedek óta, próbálkozom vele több-kevesebb sikerrel. 

Reménytelennek látom a dolgot rövid 10-20 éves távon, hosszabbra én meg már nem tervezek.

Nyílt levél az elmentekhez

Drága Lányom!

Most is több ezer kilométerre vagy tőlünk, mikor ezt a bűnbánó levelet írom. Majd egyszer elolvasod és megérted, hogy miért vagyok sokszor elkeseredett. 

Nem csak azért, mert nem így képzeltük az életünket, nem ilyen álmok, tervek jártak a fejünkben, mikor a gimi ajtaja becsukódott mögöttünk, de halkan még szólt a lelkünkben az osztály himnusza: el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra... Nem vezényszóra, de megváltoztunk. Egy vesztes generáció tagjai vagyunk, akik még a régi eszmények szerint nőttek bele a világba (például mi még átadjuk a helyünket a rászorulóknak, és nem vágunk fapofát továbbülve a helyünkön, fülünkben mindenféle vezetékkel, miközben a terhes kismama meg ott áll mellettünk) de ezek a régi eszmények mind odalettek. Tisztelet, becsület, adott szó, kitartás, gerincesség, szolidaritás, emberség - már régen ismeretlen fogalom ebben a nagyon "modern" világban.  Most futunk magunk után és kiröhögjük, arcon csapjuk magunkat, amiért ilyen maradiak vagyunk. Pedig büszkének kellene lenni:akkor neveltünk fel titeket, mikor minden kormány csak húzott a nadrágszíjon - nyomorogtunk (igaz, nem éheztünk), és sosem vittük semmire. Bokros csomag, egyre kedvezőtlenebb adózás, egyre magasabb árak, infláció stb. Ennek ellenére felnőttetek. Úgy, hogy nem volt babakötvény, nem volt családi adózás, nem volt normális családi pótlék, és a fizetésünk is egyre kevesebbet ért - talán most keresek annyit reálértéken, mint a pályám elején. De ez nem is érdekes, csak akartam, hogy tudd, miért nézünk meg a mai napig minden fillért, miért nem tudunk lazítani, elengedni magunkat. És ezért gondolunk rettegve a jövőre, mert ha meg is éljük az egyre magasabb nyugdíjkort, nyugdíjunk akkor sem lesz...

De ez tényleg nem fontos, ez a körítés. Elmentetek. Külföldre, mert ott még működnek valahogyan a társadalmak, ámbár nekem erről is megvan a véleményem. Az emberiség hanyatlik, a média unalmas, hiteltelen, a valóságot nélkülöző világa mindent ural - az embereket is. A technika jó dolog, de mármost meghaladta az emberiséget - Einsteinnek igaza volt, hogy rettegett ettől.

Elmentetek és bár te, két hosszú év után, fél év múlva hazajössz, biztos, hogy megint el fogsz menni. Okkos vagy, művelt, nyelveket beszélsz, barátaid vannak a világ minden tájáról - miért ne tennéd? Még akkor is, ha szíved idehúz, mert magyarnak neveltelek, mert idekötöttelek ezer szállal. De ha itt nem lehet élni, akkor menni kell. És menni fogsz megint. De kérlek, hogy gyere majd haza. Húzzátok ki a szarból ezt a kis országot. Kergessétek el a szart a parlamentből - Ranschburg fogalmazta így és igaza volt! Minél jobban kavarjuk, annál több úszik a felszínre és ez rettenetes. Az összes politikust, akik csak hasznot húztak az elmúlt évtizedekből - különösen a rendszerváltásnak nevezett cirkusz után (tudod, kenyeret és cirkuszt a népnek - milyen igaz!) kergessétek el a fenébe! Nem lesz könnyű dolgotok, mert elcsesztük. Magam nem vállalom, de sajnos részese voltam, benne éltem, megéltem, bár nem akartam, tiltakoztam, eltapostak... Meg is lett az eredménye. (A békákkal olyan eredményeket produkáltunk, mit senki, soha ebben az országban. Büszke vagyok rá. De mivel a mai korban, ha nem vagy ügyes a média világában, akkor senki vagy, így ezek az eredmények sem fontosak.) A karrierem egyre lejjebb ívelt, miközben a munkám egyre nehezebb lett, úgy süllyedtem egyre mélyebbre. Most már mindegy. Szóval nektek kell helyretenni a dolgot, vagy vége és senki nem fogja tudni 20 év múlva, hogy ki volt Pilinszky (már most se sokan)... Nem lesz könnyű, mert már a ti generációtok harmadát is buta, műveletlen, képzetlen, analfabéta embernek nevelte ez a társadalom - leginkább a család és a média, de a mi kezünk, pedagógusoké is vastagon benne van. Másik harmada már elment és nem is fog visszajönni - gyerekeitek kintre születnek, nem jöttök már vissza. Nektek, kicsiny embercsoportnak kell itt rendet tenni! Ne adjátok fel! 

Azt hiszem, bár senki nem tudja, de sejtem, hogy merre kellene az iskolának tartania. Teszem ennek tudatában a dolgom és azt gondolom, hogy igazam van. Igazunk van, mert vagyunk ám még páran. Ám a többség nem így látja, nem így gondolja és nem érdekli őket a kisebbség. Mindig is el akartak taposni és ez vár rátok is, de tartsatok ki! Ez a kilenc millió ember nem olyan sok, éljetek úgy, mint egy normálisan működő család és akkor menni fog. Lassan, szerényen kezdetben, de talán elindultok felfelé.

Csak ennyit akartam mondani, hogy értsd, mi zajlik bennem (meg hiányzol is nekünk)

Szeretettel Svájcba a lánykámnak

akáció

Mától vakáció van végre! Azaz, csak akáció, mint már 30 éve, amióta a pályán vagyok. Az utolsó igazi vakációs nyár a gimi utolsó évét követő nyár volt, amikor lementünk a barátokkal a holt Tiszára és két hétig vadkempingeztünk. Aztán jött a főiskola, mellette a tesók életének alakítgatása, egy beteg anya ápolása, elsősorban lelki szempontból. Évekig jártunk Pesthidegkútra és leheltük az életet tönkre tett anyánkba. Mivel a főorvost nem tudtuk megfizetni, enni is alig volt mit, egy kezdő műtötte Édest és sikerült is műhibát elkövetnie. Egy tanító néninél végzetes "baki" a hangképző szerveket tönkre tenni egy egyszerű pajzsmirigy műtétnél. Neki sikerült, így anyánk évekig nem tudott dolgozni, szanatóriumról szanatóriumra ment, mi meg ott maradtunk egyedül, hisz apánk elvált már régen tőlünk. No mindegy. Szóval jött  főiskola nappal, éjjel a kovácsműhely, délutánonként magántanítványok - így el is ment viharosan a négy év. Aztán nősülés, majd a gyerekek, a bokros csomag, a megszorítások, az elvonások stb. A kereset mindig a hónap közepéig volt elég, aztán 15 év elteltével huszadikáig, 30 év után a hónap végéig. 

Nyaralásra sosem jutott. Persze a gyerekeknek mindig kifizettük a táborokat, nyelvi táborokat, mert azokat muszáj volt, de együtt a család utoljára nagyjából 25 éve volt együtt. Kölcsönkaptuk egyik barátunk balatoni nyaralóját egy hétre... azt hiszem, csodás volt. Aztán többet se. Tavaly ugyan a család, a barátok összeadták egy olasz út öt napjának nagy részét, sőt, lejutottunk a Balcsihoz is egy hétre (a szállásért ott sem kellett fizetnünk), de ott sem a teljes család. A vakáció mindig csak akáció lett, ahogyan a minőségi élelmiszer helyett is sz@rt eszünk az olcsó tömegárukból a szupermarketekből, cipő a kínaiból stb. Persze, ez nem panasz akar lenni, csak ha így végiggondolom, akkor már értem, hogy mit nem értettek lánykám svájci munkaadói: hogyan lehet, hogy a náluk 2 milliót kereső pedagógusi bérből nem telik semmire...

Nem  baj. Ha ennyire becsül minket ez a társadalom,akkor ennyire. Szóval lesz a nyáron olvasás - végre, mert mióta nem látok olyan jól félhomályban, nehéz a buszon a táskákkal, könyvvel, szemüveggel olvasni. Lesz kirándulás, most békák nélkül - legutóbb egy hete a Nagyszénáson havasi cincérekkel töltöttem a napot és fantasztikusan jó volt. Több iromány is félkész, most lesz időm folytatni, talán be is fejezni őket. Lesz papírhajtogatás, keresztrejtvény és hideg sör, ami hetek óta ott áll a hűtőben, mert nem volt se időm, se kedvem meginni. És készülök majd a következő évre is, mert a mókuskerék pörög tovább... 

akáció!

Közben meg imádkozom, hogy ne zárjon be az iskolám az új szakmai törvények miatt. Nem hiszem, hogy keresek újat, elég volt...

akáció!!!