2016. július 15., péntek

Egyszerű?

Egyre többen kérdezik tőlem, hogy miért nem folytatom a Baráti Körrel, hiszen úgyis megyek? Mennyiből tartana "felvenni" a kölyköket és elvinni őket is?
Micsoda laikus kérdés? - még szakmabeliek, pedagógusok is megkérdezték tőlem.
Egyszerűen nem értem. Persze. Én eldöntöm, hogy megyek, felkapom az állandóan összekészített kis hátizsákomat és megyek. Mert megtehetem, ha csak magam vagyok. De gyerekekkel? Ha jönnének ők is, akkor:
1. sokkal nagyobb felszerelést kell vinnem, hiszen annyi váratlan dolog történhet. Rövid összefoglaló arról, hogy miket hurcoltam én minden programon: szigetelőszalag, elsősegély dobozka, pillanatragasztó, kullancsriasztók, nagy méretű szemeteszsákok esőkabátnak, játékok, sportszerek, élménypedagógiás eszközök, tartalék ruhák, zoknik, varrókészlet,zsinórok stb.
2. pontosan meg kell szerveznem a programot, pontos indulás és érkezési időponttal és ehhez tartanom is kell magam. Ki kell számolni a menettempót, a pihenőidőket stb. Nem lehet, hogy szülők várják a kölykeiket órákon át. A 440 programból kétszer késtünk: egyszer Tatánál ellopták a vonatpálya valamilyen vezetékét, ott álltunk jó két órát, egyszer meg a Gerecsében számoltam el magam. Egyik béka nem bírta a tervezett tempót (eljött annak ellenére, hogy nem neki készült az a program) és Tardoson lekéstük a buszunkat. Másfél órás késés lett belőle... Inkább én vártam a kedves szülőkre - félórát, órát, hogy hazavigye gyermekét. Aztán egyszerűbb volt rendre nekem hazavinnem a gyereket.
3. A tempó. Ha kölykökkel vagyok, akkor ők szabják meg, ha egyedül vagyok, akkor úgy megyek és annyit, amennyit akarok. Ha még mennék egy tízest (10 km-t), akkor megyek. Ha emiatt később érek haza, nem gond.
4. Közlekedés. Nagyon meg kellett szerveznem: ilyen-olyan kedvezmények, jegyek előzetes megvétele napokkal előbb, persze ezekre elő is kellett teremtenem a pénzt, hiszen valamennyi programunk ingyenes volt.
5. Bejárni előzetesen az utat, hogy kiküszöböljem a baleseteket, a veszélyes helyzeteket, hogy megtaláljam a tervezett játékhoz, gyakorlathoz a legoptimálisabb helyet. 440 programon egyetlen baleset sem történt...
Nem folytatnám, szerintem ennyi is elég. Ez egyfajta tudás, gyakorlat... Ezért sem tudom folytatni, de tapasztalataimat szívesen megosztanám azzal, akit ez érdekel. Ha érdekel...  

2016. július 6., szerda

Véget ért

ez a tanév is. Bár hetekkel később, mint a többi iskola, de végre bezártuk az évet - és a sulit is. Hogy folytatom-e? Ez kizárólag a fenntartómon, gyanítom, hogy inkább iskolám vezetésén múlik.
Harmadik éve tanítok értelmi fogyatékosokat heti 26 órában (plusz helyettesítések), szemben a KT előírásaival. Ez azt jelenti, hogy a három év alatt letanítottam óraszámban egy negyedik tanévet is - természetesen úgy, hogy akár egy túlórát is kifizetett volna a suli a nagyjából 850-900 túlórából. Persze ez a része, az anyagi, sosem érdekelt és most sem. Azonban ezt fizikailag és lelkileg sem lehet bírni ilyen hosszú távon. Hogy akkor miért? Mert egyik osztályom ballagó, vizsgázó osztály volt, a másikat fel kellett készítenem, zárkóztatnom a szakma megszerzésére, önálló életvitelükre. 
Azt hiszem, hogy kiválóan sikerült. A vizsgázó osztályom szín ötösre teljesített, előkészítős osztályom megőriztem, megerősítettem, a lehető legtöbbet tettem azért, hogy boldog emberkék legyenek. 
Azonban nem megy tovább. Ezt próbáltam finoman igazgatómmal is közölni és tulajdonképpen válaszút elé állítottam az iskolámat: ha meg akarnak őrizni, akkor tartsák be a KT előírásait. Attól tartok, hogy ezt nem azért nem fogják megtenni, mert szívesen elengednek, hanem azért, mert akkor belátnák a "tévedésüket" és attól tartanak, hogy követelni fogom azt a több mint kétmillió forintot, amivel többet dolgoztam minden Magyarországon szegregált, speciális szakiskolában dolgozó kollégámnál. 
Szóval most kiderül, hogy meg akarják-e tartani a legjobb húzóemberüket... és pontosan tudom azt is, hogy szakmailag kevesen kelhetnének versenyre velem. Kerestek eddig is más intézményekből, menjek hozzájuk dolgozni, de mindig tisztelettel elhárítottam. Most úgy tűnik, hogy indulhat a licit: akinek kellek, vihet.
(Úgy tervezem, hogy ez lesz az utolsó munkahelyem, bár még rettentő sok időm van a nem létező nyugdíjamig és ez elkeserít. No nem  a tanítás, hiszen azt imádom, hanem a várható jövőm. Pont úgy, mint a diákjaimat. Nem jó ma itthon élni. Elkeserítő a butaság, a közöny, a szakmaiatlanság minden téren, a műveletlenség, az embertelenség és lehetne sorolni még sokáig. )
Szóval: Kedves iskola igazgatók! Ha szükségetek van egy tanító-gyógypedagógusra 30 éves tapasztalattal és jó néhány országos elismeréssel (bár ennél fontosabbak a könyvespolcaimon álló serlegek, kupák, oklevelek a tanítványaimtól és szüleiktől), akkor valószínűleg szabadon elvihető leszek. Értek hozzá és használom a koooperatív technikákat, a szabad tanulást, az élmény- és drámapedagógiát, játszom tucat hangszeren, ismerem és tudom a legtöbb kézműves technikát, digitális tananyagokat fejlesztettem, könyveket írtam, módszertani cikkeim megjelentek valamennyi szakfolyóiratban stb. Szívesen dolgoznék végre egy igazi műhelyben, igazi pedagógusokkal és kizárólag a gyerekekért.
Hajrá!