415

415 szombat. Vagy vasárnap. Szóval hétvége.

Mostanában gyakran elgondolkodom, hogy érdemes volt-e „Teréz apu”-ként élni – gyakran a családom rovására? Érdemes volt-e azért a 6-700 emberkéért odaadni amúgy is agyondolgozott életemből több mint egy évet? Érdemes volt-e napi 9-12 órát dolgozni: 30 éve minden nap, hétvégén is?

Azt illene mondani, írni, hogy persze… mert ezt várná el mindenki tőlem. De már nem vagyok benne biztos. Mindig nagyon szerettem volna látni a tengert, legalább egyszer. Ötven éves koromra meg is adatik – családi összefogással, hogy elmenjek oda néhány napra. Nem szomorú ez? 3 gyerekkel végigcsináltunk mindent, mert hittünk: rendszerváltást, mert elhittük, hogy minden szempontból jobb világ jön. Bevállaltuk a gyerekeket, mert akartuk őket, azzal az ígérettel, hogy szebb holnap lesz. Lett is Bokros-csomag, meg privatizálás, meg munkanélküliség, aztán a többi megszorítás, majd a pedagógusok lecsúszása, majd jött a diktatúra, a portfólió, a „papír mindennél fontosabb” és a kapcsolat korszak – nagyobb a protekció, mint az átkosban. És kezdtek a kollégáim semmiben sem hinni, semmit nem tenni, túlélni a mát és nem foglalkozni a holnappal, mert nincs holnap. És most munkát nézünk idegenben, mert az ország élhetetlen.

Voltam elsős tanító bácsi: akkoriban minden osztály majdnem homogén volt. Majdnem egyforma képességekkel, szülői háttérrel, életkorral stb. jöttek a gyereke. Jöttek és nem kellett hajkurászni őket, csatázni szülőkkel, kormányokkal, sokszor kollégákkal. Jó, volt persze egy-két gyengébb képességű csemete, de hamar felzárkóztattam őket és ment minden, mint a karikacsapás. Ma? Nem biztos, hogy szeretnék újra elsős tanító lenni. Mert ezerfelé kellene differenciálni, mert osztályom jelentős része SNI-s „integrált” gyerek lenne (és ha nem lennék gyógypedagógus is, akkor honnan értenék hozzájuk?), mert ott lennék egyedül, segítség nélkül 36 különböző életkorú, eltérő hátterű, nagyon más szociokulturális háttérrel rendelkező kiskölyökkel. Csinálnám persze és bele is halnék…

415 hétvége,

tényleg elgondolkodtam, hogy érdemes volt-e? Helyette, például a Példakép-díjamból, elmehettem volna a tengerhez már 15 éve. Achs barátom sajtokról álmodott, én tengerről szoktam. 50 évesen sem engedhetem meg ezt a „luxust” magamnak. Szomorú és tanulságos. Fiatal kollégák, ti végiggondoltátok ezt?

50 évesen azon gondolkodom, hogy a hátralevő éveket külföldön, normális országban kellene leélni, ahol talán nem csak tescos párizsira futja majd a normális munka eredményeképpen. Ahol jut majd sajtra is, meg tengerre, meg pihenésre, meg színházra és könyvre, és ellopott nyugdíjam miatt sem kellene aggódnom. Ahol a szülő nem ellenségnek tekint (jobb esetben sz..ik a fejemre – no meg a gyermekére is), ahol a kollégák nem eltiporják az embert, hanem ellenkezőleg – elvárják a jobb munkát. Ahol a társadalom megbecsüli a szaktudást, erkölcsileg és anyagilag is. Ahol nem az kap elismerést, akinek jobb protekciója van, jobb kapcsolatai, hanem, aki tényleg jobb...

Sz… dolog ezt így végiggondolni. olyan tanéven vagyok túl, amilyet sosem éltem még meg. A 9 hónap szorgalmi időszak alatt 12-őt dolgoztam le. Pokolian elfáradtam és rájöttem, hogy ezt már nem tudom csinálni, jöjjenek az ifjú titánok.  Úgyis övék a jövő, mert ez már régen nem az enyém.

A kísérlet

Pályafutásom egyik legnagyobb sikere a Baráti Kör. Kísérletnek indult, dacból, hogy csak azért is megmutatom, hogy lehet jól tanítani, nevelni a suli falain belül és azon kívül is. Hogy a szokásostól eltérő felfogással és hozzáállással sokkal jobb eredményt lehet elérni még fogyatékkal élőknél is. Hogy a gyerekek tényleg jónak születnek, csak mi, felnőttek, elrontjuk őket. Persze a tipikus magyar felfogásnak megfelelően kollégáim óvtak az egésztől, nem azt keresték, hogy hogyan működhet a dolog, hanem azt bizonygatták, hogy miért nem fog működni. Hogy komolyan gondolom-e azt ásványgyűjtéshez kalapácsot hozatok  a gyerekekkel - mert egymást fogják püfölni már a megállóban is?! Hogy hogyan lehet mozgás és értelmi fogyatékos kölykökkel sziklát mászni - fenn fog ragadni és nem fog tudni lejönni?! Hogy hogyan engedhetem el őket egyedül, illetve csapatokban (vezető nélkül) egy tájékozódási versenyen - el fognak tévedni?! És így tovább, tovább, sorolták, hogy mi nem fog működni.

Jelenetem, működött. Igaz, rettentő sok munkával és előkészítéssel és neveléssel, de működik. Már 17. éve és túl vagyunk 420. hétvégi programon. 

Nézzük az eredményeket: tagjaink mindegyike sikerrel tanult tovább, elvégezte iskoláját, szakmát szerzett és ez példátlan ismerve a szakiskolák statisztikáit. Legtöbbjüknek munkát is sikerült szerezni, családot alapítottak, néha-néha visszajárnak és megerősítenek benne, hogy a kisgyermekkorban indított nevelő munka képes lehet a rossz vagy hiányzó családi nevelést ellensúlyozni. Tapasztalatom szerint( persze sok minden függ a gyerek személyiségétől, habitusától stb.) ez nagyjából 12 éves korig, a serdülőkor elejéig működik, utána a rengeteg befektetett munka ellenére a siker alig kimutatható,az idő előrehaladtával egyre jobban csökken.

A nevelésen, a személyiség fejlődésén kívül határozottan mérhető volt a gyerekek ismereteinek a bővülése, világképük pontosabb lett, értelmi fogyatékosként is sokkal jobban értették a világ működését és folyamatait. Jelentősen fejlődtek az önálló életvitelhez szükséges képességek, megtanultak tájékozódni, közlekedni, bankkártyát használni, gombot varrni, főzni, takarítani stb.

 Valahogy így kellene működnie az Iskolának is. Először nevelni kellene, megnyerni a gyerekeket, nem "bratyizni" velük, mert úgy közel lehet kerülni ugyan hozzájuk - bár szerintem ez is csak látszat, úgy, mint a közösségi oldalak szerepe az ismeretségek szerzésében - de nem kerülhetünk igazi közelségbe. Ha ez megvan, akkor kezdődhet a tanítás is.

Nagyjából erről szólt a kísérlet és már rég nem az. Tart hosszú évek óta és egy cseppet sem örülök, hogy igazam lett, mert közben gyerekek és iskolák mentek tönkre ... tették tönkre azok, akik szerint ez így nem működhet. A baj, hogy ők azok, akik ott ülnek fenn, ahol bűzlik a hal és döntenek. Róluk, rólam, rólunk...

A tanév utolsó napja

lesz holnap. Már jó ideje számvetéseket készítek, próbálom értékelni az évet, az elvégzett munkát. Pokoli év volt. 28 tanítási óra. Aki tanított már fogyatékkal élőket, értelmi fogyatékosokat az tudhatja, hogy 3-4 óra koncentrálás, megtervezett munka is hatalmas erőfeszítést kíván a pedagógustól.  Ennek a duplája értelmetlen és romboló. fizikailag és szellemileg egyaránt -  a gyereknek meg elviselhetetlen. Hát ezt hozta ez a tanév: négy hét helyett ötheti munkát és ennek megfelelően sokkal több készülést. Ez napi 10-12 órát jelentett, még a hétvége is ezzel telt el. A tanítási órák közi szünetek pedig megteltek ügyeletességgel, ami miatt se pihenni, se enni, se mosdóba menni nem nagyon volt lehetőség, ráadásul könnyen belátható, hogy egy hétfő reggel fél 8-kor felvett és szerda délben leadott wc ügyelettel mekkora felesleges energia pazarlás történt, különösen akkor,ha tudjuk,hogy az ügyeletek 2 óráig tartanak minden szünetben megállás nélkül.

Az óriási munka ellenére nem tudom egyértelműen sikeresnek értékelni az évet - számomra sokkal inkább kudarcokkal teli év volt. Éreztem, hogy a folyamatos ólmos fáradtság miatt  hogyan csúsznak ki irányításom alól néha az amúgy is problémás gyerekek. Elvesztettem osztályaimból (mert kettőnek voltam osztályfőnöke a vele járó hatalmas adminisztrációval és egyéb pedagógiai feladatokkal) 4 gyereket és megmentettem 22-őt. Lehetnék boldog, de nem tudok az lenni. Sajnálom azt a 4-et. 

Az első a kislány, akiről már írtam, aki 16 éves, túl van 2 abortuszon és most a harmadik terhességét meg fogja tartani: párja, aki "el fogja tartani", osztálytárs, szintén értelmi fogyatékos és legjobb esetben konyhai kisegítő lesz. Abból  egyedül se könnyű megélni, nemhogy gyerekkel, feleséggel. De ők még ezt nem tudják, a jószándékú példabeszédeket, tanmeséket nem értik, vagy nem akarják érteni. A lányka, ha megszül, nem hiszem, hogy visszajönne a suliba, így nem lesz szakmája, ott végzi ő is a metróbejárat előtt - árulva a kétes úton megszerzett paprikát, édességet, virágot - szaporítva tovább az alulképzett, iskolázatlan, gyakorlatilag analfabéta emberek számát. Vajon, milyen lesz a gyerekük? a válasz tudható....

A második hasonlóan szerencsétlen sorsú: elvesztett anya után (bár nem gondolom, hogy csakis ez az oka) teljes közöny, leszarom a világot és mindent. Pedig jó képességű, az összes tanulómból talán a legjobb. 19 éves. Most a rengeteg hiányzása, lógása miatt évett kell ismételnie, de nem fogja megtenni. Nem fog már tanulni. Elveszett.

A harmadik: nagy szegénységben. Azt mondja, hogy nem tud suliba jönni, mert nem telik útiköltségre. Mondom: kifizetem én minden hónapban, csak jöjjön. Nem jön.  Aztán kiderül, mert felhívom a helyi gyermekvédelmet, hogy ők kifizetik minden hónapban a bemutatott bérletet. A gyerek továbbra sem jön: gyanítom, hogy elkérik valaki bérletét és az érte kapott pénzt felélik. Most ő is évet fog ismételni, ha fog - de ő még tanköteles - mert hiányzása majd 650 óra. Mind leigazolva. Azért kíváncsi lennék a gyerekorvosokra is, mert ezek a kölykök akkor hoznak igazi igazolást, amikor akarnak. Persze, miért éppen az egészségügy működne? - mi meg fizetjük adónkkkal, adónkból...

A negyedik: szintén írtam róla, a fiú, aki házasodna, de a lány szülei 1 milliót kérnek a lányért, másik egyet az esküvőért. Mivel nem tudnak fizetni, a gyerek vidéken csicskázik  "rabként", "zálogban"- hogy mi lesz a kimenet? Fogalmam nincs, az biztos, hogy nem fog már visszajönni tanulni. Ment a farka után és ez lett a vége...

Nem értem. A gyerekeket még csak igen: értelmi fogyatékosok, ha arra nevelem őket, hogy az ég piros, és elég kitartó vagyok, akkor egy év múlva az ég piros lesz. De a "szülőket" nem értem! Hogyan tehetik ezt a gyerekeikkel? Számomra, szülőként és pedagógusként, ez elfogadhatatlan! Borzasztó! Fel kellene jelenteni őket a gyerekeik ellen elkövetett bűneikért, de ez senkit nem érdekel ebben az országban. Vannak, akikkel 2 év alatt egyszer sem találkoztam: nem jöttek, nem hívtak, elérhetetlenek. Kiküldött kérésemre,  hogy meglátogatnám őket, beszélnénk a gyerekeikről, nem is reagáltak, vagy elutasítottak. Mit várnak? Ha őket nem érdekli a gyerekük, akkor minket miért? Miért okoznak álmatlan éjszakákat ezek az emberek?

Lánykám már keresi nekem a munkát egy idegen országban, ahol még ott lehet hagyni a kerékpárt a kerítés nélküli kertben, mert senki nem lopja el, ahol nem mocsokkal vannak tele az utcák, erdők, városok, ahol még érték a hitelesség, a becsület, az adott szó stb. Mert azt hiszem, hogy innen menni kell az olyan őskövületeknek, mint én. Munkám hiábavaló, tanítványaim többsége le lesz százalékolva munka nélkül, vagy munkanélküli lesz, vagy feketemunkákból fog élni stb. Képtelenség ép lélekkel a szemükbe nézni minden nap. Sajnálom őket, de ez az ő országuk lesz, lett. A fiatalok színe-java külföldre megy, mert itt nem lehet boldogulni, marad aki marad. Nem minősíteném. De sajnálkozni még szabad, ha őszintén beszélni nem is. A diktatúra országa lettünk négymillió képzetlen analfabétával. Hajrá Magyarország!

Dilemma

Már akkor elgondolkodtam, hogy érdemes-e harcolni hagyományok, életfelfogás, beidegződések ellen, mikor sikerült nehéz és hosszú küzdelem után elvinni a cigánylányt a szakmáig, majd kútbaesett az egész. Pedig a szülőkkel lehetett kommunikálni, kerestem őket, ők kerestek engem és mindent megtettünk a kislány jövőjéért. Legalábbis én így hittem. A kislány a hagyományaiknak megfelelően hosszú, bokát is takaró szoknyát hordott - gúnyolták is eleget úton-útfélen valahányszor vittem őket a városban ide-oda, de mogorva nézésemre mindig abbamaradt a cirkusz. Aztán jött volna a szakmára beiratkozás. Előtte szülőkkel megbeszéltük, hogy muszáj balesetvédelmi és tűzvédelmi szabályok miatt a szoknyát lecserélni a szakácsruhára. Úgy tünt, hogy megértették. Aztán beiskolázás előtt egy-két nappal a kislány közölte velem, hogy elköltöznek vidékre és továbbra nem a mi iskolánkba fog járni. Sajnáltam, mert szívesen táncoltam volna vele a szalagavatóján. Elköszöntünk, volt sírás-rívás, majd jött a szeptember és egyszer csak belefutottam a lányba az utcán. Kiderült, nem költöztek sehova, csak neki ennyi adatott. Hiába, a hagyományok...

 

Ma hív szülő sírva, cigányfiú nem fog jönnni egy darabig. Meséli, hogy a vidéki lány, kinek már egy ideje udvarolt kiskorú fia, hozzájuk költözött pár napja, majd megjelent a családja is tegnap. 1 milliót kértek a lányért és újabb egyet az esküvőre. Az óvodában dolgozó anyuka persze nem tudta letenni a két milliót, ezért vitték a fiút.Le vidékre. Hogy minek? Fogalmam nincs. Anyuka sírt és meg mit tehettem volna? Mondtam, értesítse a rendőrséget, mert a gyerek még kiskorú, meg egyébként is ez Magyarország a 21. században Európa közepén.

Bár ebben már nem vagyok biztos. Elnézve a hazai helyzetet, azt hiszem, hogy jó másfél évszázadot zuhantunk vissza röpke 20 év alatt. Van ennél lejjebb???

 

Most az lenne az elvárható, ha demagóg dumaként bizonygatnám, hogy érdemes felfeszülni a keresztre minden nap, de egyre kevésbé vagyok benne biztos, ha igazán magamba nézek. Jön majd beiratkozás hamarosan, lesznek bőven szülők, kik helyett ki kell töltenem a jelentkezési lapot, mert se ők, se gyerekeik nem tudnak írni és olvasni. Hogyan rángassam ki őket ebből, ha maguk nem akarják?

 

A 16 éves kislány harmadszor terhes másfél év alatt. Ezt meg is akarja tartani a két abortusz után. Kínlódtam vele is, de minek? Párja szintén osztályom értelmi fogyatékos tanulója, de a lányka szerint, majd a fiú eltartja, ezért nem is érdekes, hogy 16 évesen be fogja fejezni a tanulást. Most már meg is teheti, hála a kormánynak. Ez volt a cél. Sikerült. Már majd négy milllióan vannnak a felmérések szerint. Van még kifelé a gödörből?