Bánk bán

Poros, avitt, nehezen emészthető, érthetetlen, élvezhetetlen. Dobjuk ki, mint a Kincskereső kisködmönt vagy Jókai műveit! Cseréljük le a kánont: jöjjön Harry potter és társai, amikkel semmi baj nincsen, de számomra nem képvisel akkora értéket, mint Gárdonyi, Jókai, Móra, Móricz stb.!

Bánk bán. Felcsendül az első taktus és a színház lassan elcsendesedik. Mondani sem kell, tudni sem, de látom, hogy nagyon sok fogyatékos gyerek, fiatal van a nézőtéren. Tanítványaim egyre kérdőbben néznek felém és az összehúzott függönyre - ez így fog maradni végig? 

Soha nem voltak színházban, operában. Egy sem! Ha ötödikes tanuló lenne, akkor annyira nem csodálkoznék, de középiskolás... kollégák, elfogyott a lelkesedés? Értem én! Nincs túlóra pénz érte, macera 15-20 értelmi fogyatékossal átutazni a városon puszta hivatástudatból, szerelemből. Értem én, hogy ne érteném, csak nem értem meg.

Vége a nyitánynak, a függöny szép lassan szétnyílik és elkezdődik a csoda. Avitt, poros nyelven, érthetetlen artikulációval és mégis üt. Nagyokat. Hatalmasakat. Osztályom együtt él a darabbal, együtt lélegzik, érti, hogy mi történik, átérzi, hogy miért panaszkodik Tiborc, miért zokog Bánk,.. 

Persze, készültem rá. Tudták, hogy mi fog történni, s bár olvasni nem tudják a gyorsan változó, kivetített szöveget, de ennek ellenére halálos csendben, tapsolva, szégyenlősen elrejtett könnyekkel ér véget a darab. Három felvonás. 

Termünkben még idegenkedve hallgatták Simándi előadásában Bánk áriáját, most megfogja őket a dallam, a mondanivaló. 

Érdemes volt. Hogy mi marad meg bennünk, mikor egyik napról a másikra sokkal fontosabb dolgokat is elfelejtenek, nem tudom. De kellenek ezek az események: Jónás Tamás a sulinkban, Bánk bán az Erkelben, rendhagyó óra a Csodák Palotájában, foglalkozás a Hadtörténeti múzeumban stb. 

Autistámnak végig reszket a lába, vitustáncot jár - ő így fejezi ki érzelmeit. Mellettem ül, remegek én is. Kérdem utána, míg sétálunk a busz felé: - Mit gondolsz? Hallgat kicsit, gondolkodik, hogy a maga módján "tudálékos" választ adhasson. - Megütött - mondja és mosolyog. Mindig mosolyog.

Régóta mondom - és ellent szeretnék mondani Gyarmathy Évának, akivel egyébként nagyon jó viszonyban vagyunk - hogy nem mások ezek a gyerekek sem. Meglehet, hogy mire a suliba kerülnek, addigra mások lesznek, de alapvetően, ha a család tenné a dolgát, akkor helye lenne a Kincskeresőnek, Az aranyembernek és a Bánk bánnak is. A a család helyett nem a tv, az okostelefon, a tablet "nevelné" a srácokat, hanem a nagyi, a szülők, a család, akkor helyére kerülhetne ismét minden.

Steven Hawking, a világ egyik legnagyobb gondolkodója, azt állítja, hogy nagyjából 100 éve van még az emberiségnek. Nem vagyok ő. Csak egy ember, egy apa, egy gondolkodó pedagógus és állíthatom, hogy ha helyükre kerülnének a dolgok, akkor mai technikai tudásunkkal "örök életűek" lehetnénk és nem a kihalás felé lépdelnénk. Mikor kapunk észbe? Van még út előttünk?   

A népszerű Jocó bácsi

kiakadt. Kiakadt a szülői viselkedésen. A nem nevelésen. Az eltérő és/vagy nem létező erkölcsi normákon. (Miért most - eddig hol élt?)

Hát persze! Mire hívjuk fel a figyelmet folyamatosan, egyre jobban üvöltve a kétségbeeséstől 25 éve? A családok meggyengülésére, a családi nevelés hiányára stb.

Volt egyszer egy rendszerváltásnak nevezett valami. Rendszert nem váltottunk, csak többek között erkölcsi normákat. Oka: a gazdasági változások (kőkemény kapitalizmus - ezt akartuk emberek?) és az azokat erősítő, megalapozó, előkészítő média. Oka az a másfél millió munkanélküli, akik egyik napról a másikra váltak azzá, és a velük hasonló ütemben elszegényedő, megszorításoktól szenvedő sok milliós réteg. Köztük a rendszerváltáskor is szegények és egyre több egykor még középosztálybeli. A munkanélküliek és elszegényedők tartósan azok is maradtak és kitermelték az őket követő generációkat, akik ebből a közegből épp annyira reménytelenül akartak kitörni, mint szüleik, nagyszüleik. Mára eljutottunk oda, hogy nem is akarnak: beletörődtek, megszokták, ezzel élnek kisgyermekkoruk óta. Egész régiók váltak a szegénység mélyszegénység szimbólumává és mára talán le is fedik az ország nagy részét. Persze nem kell Borsodba, Hajdú-Biharba vagy Szabolcsba menni, elég a fővárost megnézni. 

Ugyanúgy szakadt szét Budapest, mint az ország. Az ezeken a területeken élők legnagyobb gondja a legösztönösebb: életben maradni minden körülmények között. Ugyanakkor ezeken a területeken születnek nagyobb számban gyerekek: nem a budai elit környéken élnek nagycsaládosok, hanem itt, a legszegényebb részeken. A mindennapi harcok mellett - nem felmentve a szülőket - nem jut idő, energia a gyerekek nevelésére, a szocializációs folyamat elindítására és végigvitelére. Nem jut erre tán energia, szándék sem. 

Ezek a gyerekek a legelemibb erkölcsi normákkal sem rendelkeznek, de nem képesek cipőt kötni, nem fogtak ceruzát sosem, nem hallgattak meséket, nincs szókincsük stb. Teljességgel alkalmatlanok az iskolai munkára, képzésre. ( Mindig elsős tanító néni idegösszeroppanással fekszik egy elmegyógyintézetben, mert képtelen feldolgozni, hogy akármilyen módszert használ, akkor sem tudja kis elsőseit megtanítani írni-olvasni, miközben a megye egyik elismert szakembere volt. Azt hiszem, nem fog már sosem tanítani - így öld meg egy pedagógus lelkét!)

Hát ezért küszködünk már jó két évtizede! Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy egy összeomló félben levő társadalom összes problémájával mi vegyük fel a harcot az iskola keretein belül. Nem vagyunk rá képesek és nem is a mi feladatunk! Aljas dolog elvárni és mocskos dolog a végkimerülésbe kergetni a pedagógusokat - természetesen megfizetetlenül, agyonhajszolva. Senkinek nem lenne szabad 20 óránál többet tanítania! Akkora lelki, fizikai megterhelés, amit nem lehet tartósan elviselni. Minden pedagógus legalább 15 órával többet dolgozik a 40 órás munkahétnél. A mindenkori kormányok pedig aljas módon elvárják - akárcsak a szülők, hogy mi tegyük helyére, amit ők elmulasztottak vagy elrontottak. Hát, nem! Nem vagyunk képesek rá!

Jocó bácsi kiakadt most, mert még fiatal. A magam korabeli vén róka, aki megélte a magyar oktatás dicsőségét, világelsőségét és fokozatos haldoklását, látta mindezt előre és kiabálta világgá. Hiába. Most itt van az összeomlás és nagyon sok mindent kellene tenni, hogy az ország megmaradjon. De ha nem lesz erre össztársadalmi akarat,  pénz, paripa, fegyver, akkor senki nem fogja 10 éven belül érteni Attilát, szegény József Attilát. 

"Nincs itt semmi szép, mert nincs igazság,

  Kenyér-anyót veri az alkohol.

  Elvonult a szép lélek-magasság 

  S ifjú apácaszívként haldokol.

  Don Quijottként girhes koronánkon

  Okos Panzákkal harcolunk s bután. 

  Nincsen illat sehol a világon,

  Hullák rothadnak Volgán és Dunán.

  Ó az Ember!! - hagyja karosulni

  Az eszmét a butaság szöllején.

  S mint ki vágy Krisztus sebébe nyúlni,

  Ugy undorodok magamtól is én.

  Aromaként öleli itt minden

  Magába át a gyűlölet-ködöt.

  Nagyon útálkozhatott az Isten,

  Hogy ilyen csúnya planétát köpött!"