Majd 10 évvel ezelőtt írtam meg első könyvemet a fogyatékkal élő gyerekekről, iskoláikról, a magyar közoktatásról. Most felkértek, hogy írjam újra, adjuk ki újra. Sokáig gondolkodtam ezen, hiszen ezalatt a 10 év alatt a helyzet még tovább romlott. Sajnos, semmi javulásról, pozitív eseményről nem lehet beszámolni: a helyzet minden szinten és mindenféle szempontból rosszabb lett.
Ma már más címet adnék: Elveszett ország gyermekei.
Elveszett ország gyermekei,
mert az az ország, amely a rendszerváltás óta már a harmadik generációt neveli ki tudás, erkölcs nélkül, amely leépíti a közoktatást, egészségügyet, ahol a szociális háló olyan lukas, hogy még egy bálna sem akadna fenn - nos, az az ország elveszett. Ahonnan az ország reményei külföldre mennek a reménytelenség elöl, ahol a nyugdíjasok nagy része rosszabbul él, mint valaha, nos, az az ország elveszett. Jó időre. Szeretném hinni, hogy csak évtizedekre:
"Magamat láttam tíz év múlva itt
Hallottam ezt a mostani dal hangjait
És attól féltem, nehogy majd ez legyen
Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen
És attól féltem, nehogy majd így legyen
Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen"
És szeretném remélni, hogy nem végleg. De optimizmusra semmi okom - csak hinni szeretném, hogy egyszer gyerekeink visszajönnek... hogy egyszer majd másokat megbecsülnek... hogy egyszer majd újra rászólnak a buszon hangoskodóra... hogy utcáink mindenféle szempontból megtisztulnak és beszakadnak, ha lánckerék tapos rajtuk. El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra - volt a himnuszunk annak idején és arra születtünk, hogy napfénybe kapaszkodjunk... Várom a tavaszt, a fényes szeleket, kapaszkodni és repülni másfelé...
