2017. április 17., hétfő

Elveszett generáció

Hmmm. Az elveszett gyerekek országa után ki mertem mondani, el kellett ismernem, hogy egy elveszett generáció tagja vagyok. Egy tehetséges, nagy reményekkel életnek nekiugró generáció egyik tagja. Pedagógusok szerint az utolsó "nagy" generáció, akik még fél szavakból is értjük egymást. 
Azok közül egy, akik a rendszerváltáskor kezdték "felnőtt" életüket, azoké, akik akkor még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy valóban beleszóljanak a politikába és túl naivak, mert elhitték, hogy egy jobb kor jön. Demokrácia, egyetértés és haladás. Nekem nem a nyitott határok voltak fontosak, hisz akkor se, és azóta sem volt ahhoz forrásom, hogy beutazzam a világot, noha nagyon vágytam rá. Ha maradt a nyomorúságos és egyre kevesebbet érő fizetésemből valami a három gyerek és az egyre nagyobb megszorítások után, azt a kölykökre, a hivatásomra fordítottam. Éltünk egyik napról a másikra, de boldogan, mert hittük, hogy jó irányba fogunk menni. Ma már ki kell mondanom, hogy rossz az út, és egyre tornyosabb, fekete fellegek lógnak a fejünk fölött. A mindenkori ormányok semmiben nem különböztek az "átkos" puha diktatúrájától - mindegy, hogy mit mondanak. A régiek legalább ismertek határokat a lopásban, csalásban, ezek a szarháziak a jövőt lopták el. És a jelenemet, az életemet. Úgy ment el hasztalan küzdelemmel, mindennapos harcokkal ez a harminc év, hogy észre sem vettem és rabszolga lettem. Persze, mert mindig csak a család és az iskola érdekelt - dehogy akartam én Zöldbéka tanár úr lenni! Csak úgy sodort előre az élet...
Mára az iskola halott. A pedagógusok, mint züllött csavargók, csak túlélni akarnak. Felhígult a szakma, a többség csapnivaló szakbarbár jobb esetben, rosszabb esetben akkora kárt okoz a gyerekekben, hogy el kellene tiltani a pályától, a kölyköktől. És nem magyarázható mindez a fizetésekkel, a nyomorúságos körülményekkel, az egyre kisebb megbecsültséggel. Nem, ez emberség, hit, elhivatottság, szakmai tudás kérdése. Túlterheltek vagyunk: fiatalok már nem jönnek, az idősebbek többsége kiégett - folyamatos az ingyen rabszolgamunka, a helyettesítés, a hiányzók pótlása. Túlóra nincs, csak egyre problémásabb osztályok, egyre nagyobb létszámmal, egyre gyengébb képességekkel. Persze mit lehet várni attól a családtól, akiknek tán munkája sincs - gyereke annál több, akik soha nem meséltek a kölyköknek, nincs otthon egy darab papír, ceruza, könyv, társasjáték. Nem is tudnak mit kezdeni a kölykeikkel, akik aztán úgy jönnek iskolába, hogy a tanító törli az orrát, tanítja meg enni, köszönni stb. De még ez sem lenne baj, ha a "kollégák" elég kreatívak lennének, ha lenne bennük bátorság, hogy eltérjenek az idióta előírásoktól és ténylegesen neveljék a gyereket, Kísérjék az úton, ami a felnőtté, Emberré váláshoz vezethetne. De legtöbbször csak a nihil, a közömbösség, igénytelenség, érdektelenség lesz az eredménye a "munkának". Megölik a gyerekben az Embert. A szerencsés kisebbség, akik "elit"-iskolákba járnak - értsd "normális" iskola: nos, ők mennek el külföldre, mert elegük van ebből a szerencsétlen, kizsarolt, tönkre tett országból, ahol semmi nem működik, ahol egy hivatalos ügy elintézése hónapokig, évekig tart, ahol a jogra hivatkozva naponta törvénytelenségeket követnek el, ahol a közerkölcs mélyen a seggem alatt van... Ahol a szülőket sem érdekli az iskola haldoklása: nem emlékszem egyetlen demonstrációra sem az elmúlt 30 évből, pedig ott voltam majd mindegyiken, ahol a szülők tömegei álltak volna azon kevés pedagógus mellé, akik fontosnak tartották az ő gyerekeiket, az ő gyerekeik jövőjét. De nem jöttek a pedagógusok sem, úgy látszik, nekik sem volt fontos az egész. A teljes magyar társadalom leszerepelt az elmúlt 30 évben. hagyta, hogy egyik zsarnok váltsa a másikat, egyik tolvaj a másik gazembert. "A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik.- írta Széchenyi és igaza volt. Csakhogy nincs már nemzet - sokfelé szakadt. Én látom a nagyobbik részét, a szegényeket, a mélyszegénységben élőket, Már négy, négy és fél millióan vannak. Fél Magyarország - olyan messze a másik felétől hogy mikor mesélek "kollégáknak" képzéseken, személyes találkozókon, el sem hiszik. Pedig én dolgozom velük, köztük élek. Nekik szentelem az életem. Néha megkérdem magamtól, hogy miért? Anyám példája késztet erre? A jellemem, a személyiségem, vagy van olyan, hogy karma? Nem tudom, és a választ sem. 

Vasárnap volt tegnap, Jézus feltámadt, majd hitem szerint látva ezt a rothadó társadalmat, inkább meghalt újra. Felismerte, hogy nem tudta bűneitől megváltani a világot, nyomott a facen egy rövid posztot, majd inkább megfeszíttette ismét magát.