2016. január 27., szerda

Nagy hűhó...

Józan pedagógusok 15 éve kiabálják legalább, hogy Állj! Nem mehet ez így tovább! - és nem csak kiabáltuk, hanem mentünk utcára, demonstráltunk, megírtuk publikációkban stb. s hittük, hogy kollégáink mellénk állnak, jönnek velünk. Felállnak a kényelmetlen iskolai székükből és együtt megharcolunk gyerekekért, iskoláért, magunkért.
Nem jöttek. Mi mentünk. Egyre lejjebb, egyre messzebb a "normális" iskoláktól, "normális" gyerekektől, mert nem tűrtek bennünket Ők. Számkivetettek lettünk és ez nem önsajnálat, ez tény. Felszívtak minket a reform- és alapítványi iskolák. Otthagytunk biztosat a bizonytalanért...
Most háborog a tenger, de kiönteni megint nem fog. Mert nincs ki utcára vigye a pedagógusokat, magasra emelje a kolompot, ami mögé a "csoport" is beállna -talán.
Ehhez kapcsolatlisták kellenének, de ezzel nem rendelkezik egyikünk sem, legfeljebb a szakszervezetek. Ám ők évtizedek óta nem tesznek semmit, csak látszatharcot vívnak értünk (?)...minek tennék kockára karrierjüket, pozícióikat másokért ? A gyerekekért? A szakmáért?
Háborog a tenger, de majd elcsitulnak hullámai, mint mindig. S a világ forog tovább.

2016. január 12., kedd

Fuss Forrest!

Egyre többen mondtátok, írtátok, hogy hiányzik a morgolódás, a lelkesedés - hát akkor, hajrá!
Tartalmas és nagyon sok munkán vagyok túl: kész a könyvem folytatása, most rendezi a kiadó és ezzel egy időben lett kész a rólam készült portréfilm Nem lehet abbahagyni címmel. Majd felkerül a netre és akkor kicsit jobban megismerhetitek azt az őrültet, aki én vagyok.
Persze nem csak ennyi történt az elmúlt időben: kidolgoztam egy csomó oktatásban (is) használható játék prototípusát - majd felkerülnek ezek is apránként a hálóra és ügyes üzletemberek majd pénzt csinálnak belőle, mint oly sok munkámból. Persze ez nem baj, mert ha eljutnak a gyerekekhez, szülőkhöz, kollégákhoz, akkor megérte a munkát. Kidolgoztam egy csomó kincskeresést, ötleteltem néhány élménypedagógiás kihívást - ja, és emellett dolgoztam ezerrel az iskolában is. Szóval elrohant az idő. 
Jöjjön most egy rövid, elgondolkodtató rész a következő könyvemből (nem reklámnak szánom, talán érdemes agyalni rajta egy kicsit).


1. Munka
Mindig azt hittem, hogy a becsületes, jó munka önmagáért beszél. És egy normális korban ez így is lenne, nem kellene bizonygatni. Egy jó asztalosnak nem kellett bizonygatnia, hogy bútora csodálatos, megítélte mindenki, aki látta, használta. Rubik Ernő kockáját kézbe lehetett venni, kipróbálni és könnyedén megállapíthatta mindenki, hogy remek találmány. De ezek más korok voltak. Azóta sikerült elszakadnunk majd mindentől, mi emberi. Virtuális korban élünk, amikor kis túlzással, de valóságnak fogadjuk el a falra kivetített tájat, miközben se íze, se bűze.
Az igazi kérdés az, hogy ennek tényleg így kell-e lennie? Hogyan bizonyítható be egy pedagógus munkájának értékessége, haszna? Az, hogy milyen eredménnyel nevelt és oktatott? Hogy milyen emberkék kerültek ki a keze alól? Egyfelől könnyedén, hiszen a gyerekek többet töltenek az iskolában, mint otthon. Ezért aztán mondható, hogy elsősorban a pedagógus keze nyomát viselik.
Ugyanakkor ez így túl egyszerű lenne. Az első három-hat év meghatározó a gyerek életében. Ekkor hagy örök nyomot a család. Vagy jót, vagy rosszat. Magam azt gondolom, hogy sasnak sas a kölyke… A pedagógus a kertész, aki a facsemetéből vagy büszke, erős fát képes nevelni, vagy szinte tehetetlenné válik a fának alkalmatlan, satnya magonctól. És a tehetetlenség dühöt szül, dühöt a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, a megbecsülés hiánya miatt. Így íródott az első könyvem: dühből, tehetetlenségből, keserűségből. A helyzet azóta sem lett jobb, sőt, egyre inkább elveszik belőlünk, ami emberi. Idióta kor!
Munka? Mi is jelent ez a kifejezés? Igazából nem tudom. Nekem a tanítás hivatás, az Út, amire ráállított valaki vagy valami, és azóta is rajta kell mennem. Számomra a munka a vagonrakodás volt éjjelente, meg a vonattakarítás meg a többi hasonló tevékenység, amelyeket kényszerből végeztem gimnazistaként, de élveztem azt is. Nagyon szerettem az izzó vas melegét a kovácsműhelyben, ahol segédmunkásként dolgoztam éjszakánként. Gyönyörű munka, hivatás! Kevés van, mi csodálatosabb a felizzó vas fényénél – mint megannyi kis tűz a lelkekben, a szivárvány minden színének forrongása, a kemence jóleső melege. És a próba: Ember vagy-e? Egymásra rakott nagy, kör alakú, de nagyon vékony vaslapok, melyek vörösesen izzottak és engem vártak. A szándékosan adott rövid síró, mellyel ki kellett húznom őket, így, vörösen, a kemencéből. Szándékosan rövid, hogy közel kelljen menni, érezni a hatalmas, áradó energiát, hogy leégjen a szemöldök, felhólyagosodjon a vékony bőr az arcon, a kézfejen. Vajon jössz-e holnap is? Mert, ha jössz, akkor Ember vagy és közénk tartozol, ha nem, akkor jobb, ha be sem jössz már! Leégett szempillám nélkül, hólyagos arccal mentem másnap a suliba – nem emlékszem, hogy szóvá tette-e bárki is, vagy tett-e megjegyzést rám – de ott voltam újra este tízkor. És ment a munka reggelig. Hatkor letettem a műszakot, a kollégák kezet ráztak velem – és ott ragadtam. Ember vagy! Ez az igazi munka!
Bár lehetett volna a kovácsmesterség is hivatás, de ma már arra sincs szükség. Egyszerűbb megvenni az olcsó tucatot, mint megfizetni a verejtéket, a tudást, a kitartást, az ügyességet. Egyszerűbb a gyári tucatot, mint az egyedit. Nem kell az egyedi kovácsoltvas kerítés, jó lesz a tucat, az átlagos. Nem a minőség, a szépség, nem az esztétikum a fontos, hanem az ár. A tanítás alkotási folyamat, nem munka. Néha kényszernek érzem, különösen akkor, amikor tehetetlen vagyok egy-egy probléma láttán. Ezek többnyire nem az én kompetenciámba tartoznak, de alapvetően befolyásolják az én tevékenységemet is, ezért meg kellene oldani őket. Ha a gyerek éhes az iskolában és csak korgó gyomrára, a mardosó éhségre képes figyelni, akkor milyen módon végezhetnék jó munkát? Ilyenkor megetetjük persze, de ugye ez nem normális? Nekem a munka megoldandó feladat, rejtvény, amit az ember azért fejt élvezettel, mert a megoldása örömérzettel tölti el. Valami ilyesmit érzek én is, mikor sikerült egy jó órát tartani, együtt dolgozni a gyerekekkel és elérni oda, ahova szerettem volna. Persze az sem baj, ha a gyermeki kíváncsiság másfelé kanyarítja az óra menetét. A hallgatóimnak éppen ezt olyan nehéz elfogadni és magukévá tenni gyakorlatuk során. Hogy elég felkelteni a tanulók érdeklődését, elég a motiváció kialakítása és a gyerekek szívesen fognak együttműködni velük. Hogy ezt milyen módon és hogyan érik el, no, az a művészet.