2017. december 29., péntek

Madárkáim

Madárkáim. Csak addig időznek nálam, míg meggyógyítom őket - ha sikerül. Ha nem akkora a seb, amit már reménytelen. Akkor megpróbálom szebbé tenni napjaikat, míg velem vannak. 
Ez járt fejemben, míg ültünk a kórház rendelőjében egy szimpatikus, fiatal doktornővel, aki szabadságát áldozta arra, hogy megpróbálja rendbe tenni szegény madárkám egészségét. Soron kívül, protekcióval kerültünk be, soron kívüli vizsgálatokra - szeretetből - sajnálatból? Mindegy is, lényeg, hogy a kislány rendben legyen. Hogy újra tudjon enni, nevetni, élni. A lelkét majd rendbe teszem én...
Madárka. Tudna repülni, csak ez egy idióta ország. Bár szeretem, de erkölcstelenségét, butaságát egyre nehezebben viselem. Ők isszák meg a levét. A madárkák, akik nem tehetnek róla, de ők viselik a következményeket.
Én meg gyógyítgatom őket, míg tehetem. És boldog vagyok, azt hiszem, amikor szárnyra kapnak és itt hagynak. Remélem, hogy ős is tud majd még repülni.

2017. december 20., szerda

Szünet?

Azt hiszem, hogy egy pedagógusnak sosincs szünete. Legalábbis nekem nincs. Már harmadik napja nincs tanítás, de napjaim zöme a tanítványaimmal telik. Különösen azzal a kettővel, akikről legutóbb írtam. Köszönhetően a nyilvánosságnak összejött akkora összeg, hogy ne kelljen a szünetben dolgoznia. megkezdtük a tartós élelmiszerek gyűjtését is, januárra reményeim szerint összejön egy nagyobb mennyiség, aminek kiszállítását is sikerült más elintézni. Sikerült orvost szereznem, aki meggyorsítaná a vizsgálatokat, a lány ugyanis már képtelen enni. Amit megeszik, az vissza is jön egy idő múlva. Azt hiszem, hogy komoly emésztési problémái vannak, amit mihamarabb orvosolni kell. Megvan az orvos, még kell majd a sulidokitól a beutaló és akkor januárban el is kezdődhet a kivizsgálás. Sikerült neki jobb munkát is szereznem: hamarabb fog végezni és talán többet is fog keresni. Hát, nagyjából ennyi minden történt vele.
A másik lányt megtaláltam egy vidéki kisvárosunk nevelő intézetében. Mivel még nincs gyámja sem, így nem könnyű bármit is intézni ügyében. Tegnap megjártam ezt a kisvárost, meglátogattam és ha már ott voltam, akkor kicsit bele is kóstolhattam egy nevelőtanár feladataiba. Történt ugyanis, hogy mivel ők is kevesebben vannak, mint kéne, az ott levő nevelőnek el kellett mennie az iskolákba a többi gyerekért, de nem volt ki leváltsa. Kérdezte: elvállalnám-e? Hát persze. Ő ment és meg maradtam a srácokkal - játszottunk egy jót, miközben a kis down-szindrómás kislány folyamatosan puszilgatott. 
Sikerült meggyőznöm a nevelőt, hogy saját felelősségemre hadd jöjjön osztályával tanítványom csütörtökön egy jótékonysági ebédre. Utána beviszem a kölyköket a Bazilikába, meg a karácsonyi vásárba. Persze csak úgy lehet, ha reggel lemegyek és felhozom, majd este ugyanez. Szóval vonatozgatok egy kicsit, de semmi baj: legalább viszek az intézetbe egy kis gyümölcsöt, teát stb. És akkor talán pénteken nekem is elkezdődhet a szünet.

2017. december 17., vasárnap

Mikor megszakad a szív

Lassan, tőlem függetlenül, szét fog esni az osztályom. Nem a belefektetett rengeteg munkát sajnálom, hanem a kölyköket. Csak egy-két eset, ízelítőnek, hogy mitől fáj...

A család Pesten élt, míg az anya embóliát nem kapott és le nem esett a lábáról. Képtelen volt dolgozni, csoda, hogy életben maradt. Az apa ugyan dolgozik, de mint mi annyian, az éhenhaláshoz sok, a normális, emberi élethez kevés. Magam is tartok attól a naptól, amikor nem tudok majd dolgozni: mi lesz velük?
Eladták hát a pesti lakást, mentek az agglomerációba, annak is végibe, falunak határába. Másfél kilométer a vasúttól, busztól, ha jár egyáltalán még arrafelé. Ez történt tavaly. Mikor a lány megértette, hogy a család el fog süllyedni, egyre lejjebb, ahonnan nem lesz már visszaút, elment dolgozni. Mocskos multihoz, minimálbér alá, kizsákmányolva. Többször is műtött gerincével napi nyolc órákat húz le, hét napból hatszor, taníts után. Mert az iskola szent - erre neveltem. Keres annyit, amennyi kell az életben maradáshoz. Mit ad érte cserébe? Este tizenegykor végez, vonata ritkán jár, egy felé hazakeveredik, aztán irány a téli süvítő szélben, mínuszban a falu vége. Fél kettő, mire belép az ajtón. Lezuhanyzik, eszik, ha éhes, aztán alvás, mert fél ötkor kelnie kell. És irány a suli....
Két óra alvás, nettó 57-60 ezer Ft - ennyi ma egy fiatal élete?
Most daganatot találtak gerince mellett: szegény magyar egészségügy  szerintem hónapok múlva tudni fogjuk az ítéletet, Addig meg izgulok (őt nyugtatom) és közben darabokra hasad szívem. Sosem volt könnyű megélni a sorsokat, de azt hiszen, megöregedtem. Sok már a fájdalom.

Másik: maga ment be a családsegítőbe és vetette védelembe magát. Elhamarkodta a lépést, tudja ő is, de hiába tanítottam, ezt a konfliktuskezelési technikát nem tanulta meg. A gyermekvédelem, ami alig moccantja más estekben a seggét, most valamiért ugrott. A lány eltűnt mindenki szeme elől - se iskolába nem jött, se megtalálni nem volt könnyű. De sikerült és kiderült, hogy alig egy héttel ezután már egyik vidéki, de Pest közeli városkánk nevelőintézetébe vitték. Megszökött onnan, jött suliba, hívtuk a nevelőjét, nálunk a lány, megy haza suli után. "Megegyeztünk" ebben és ennek ellenére alig egy óra múlva már kopogtattak is a rend őrei. Velük tényleg sikerült egyetérteni: empatikusabbak voltak, mint a gyerek nevelői, hivatásból ezzel foglalkozó "szakemberek". Maradt a lány a tanítás végéig majd visszament az intézetbe. Azóta nem láttuk, nem jöhetett osztálykarácsonyra, Titanic kiállításra, karácsonyi vásárba.... megyek hát holnap én hozzá. Kihozni intézetből, ünnepelni a szeretet ünnepén - még akkor is, ha ellenünk az egész világ.

Mert ellenünk az egész világ... és megszakad a szív
2017. Magyarország