2016. október 18., kedd

Napló iskolámból 7.

Hűha, de elszaladt az idő! Annyi minden történt, hogy sosem érném utol magam, így meg sem próbálom. Az osztályban zajlik a munka: olvasni, írni, beszélni tanulunk. Megpróbáljuk megérteni a világot, annak működését. Kézműveskedünk, hogy egy gomb felvarrása ne legyen majd probléma, "okosodunk", hogy tudjanak tájékozódni, bankkártyát használni stb. Voltunk múzeumban, kirándulni, sziklát mászni stb. Faragtunk tököt, készítettünk barlangrajzot és agyaltunk azon, hogy mi a különbség az ember és az állat között. Készítettünk oktatóvideót az emberi test működéséről, kísérleteztünk, mesét írtunk, tableteken dolgoztunk, használjuk a digitális táblát és még egy csomó csoda történt.
Minden gyermekem bejár rendesen, örömmel dolgozik - ő azt hiszi, hogy játszik. Én meg dolgozom. Elhatározásommal ellentétben továbbra is két végén égetem a gyertyát: napi 10-12 óra munka: készülés, tananyag összefésülése (NAT és kerettanterv elment a f...-be),  eszközök készítése, projektek kitalálása stb. Napi 10-12 óra, hétvégén is...
Hallgatom ma a "sokat" kereső magyarokról a riportot és felforr a vérem. De én vagyok a hülye, hogy erre születtem, ez a hivatásom, ez mindenem! Számításaim szerint kevesebb mint nettó 800 Ft-ért. Meg kellene kérnem az árát. Pontosan tisztában vagyok az értékemmel és felháborít, hogy gyáva kollégáim még mindig ülnek, csak ülnek, csak ülnek. Akkor is, mikor szabadságuk rég oda (én legalább becsukom az ajtót és teszem a dolgom), akkor is, mikor gyerekeket nyomorítanak meg, akkor is, mikor megbecsülésünk évtizedek óta elveszett. Felháborít, hogy miattuk kihasználhat ez az ország, hogy úgy fizetek nem kevés adót, nyugdíjat és hozzájárulásnak álcázott újabb adókat, hogy közben tudható, hogy nyugdíjam nem lesz. Hogy egy gyerekem már más országban dolgozik és menni fog a többi is, mert nem olyan hülyék, mint az apjuk. Magyarnak neveltem őket és sajog a szívük, de alamizsnáért nem fognak maradni, reménytelennek, hülye pedagógusnak. 
Szóval csodák történnek minden nap: gyereklelkek nyílnak meg, bontakoznak ki. Csapatként dolgoznak most már, tudnak segítséget kérni és adni. Kedvesek, nyílt szívűek. Talán vissza tudom hozni őket a szakadék széléről, egy elrontott oktatási rendszer Taigetoszáról. Csak legyen még erő sokáig...