2016. április 27., szerda

Szarháziak

Bár nem így mondta, de így gondolta Ranschburg: "

“A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre.”


És teljesen igaza van. Borzasztó, ami történik ebben az országban és nem csoda, hogy tehetséges fiataljaink menekülnek, míg marad a szerencsétlen, buta, képzetlen milliók tömege, akikkel mindent meg lehet csinálni. Elmennek szavazni azokra némi ételutalványért, akik éjjel hátba lőtték őket, közmunkásként tengetik "boldog tudatlanságban" életüket és szavaznak azokra, akik elvették jövőjüket (oktatás, egészségügy tönkretétele). De az értelmiségnek nevezett és a középrétegből lecsúszott rétegek sem képesek kiállni elveikért. Nem merik felvállalni gondolataikat, erkölcsi normáikat - meghunyászkodva lépnek be minden nap a mókuskerékbe. 
A demokrácia jó - mondja Ranschburg, de ebben nem értek egyet vele. EZ a demokrácia nem jó, mert ez nem demokrácia. Nem lehet az, ha egy autokrata vezető mögött a seggnyalók hatják végre az őrült elképzeléseket, játszadoznak sorsokkal és életekkel.
És nem jó az a szabadosság sem, amit minden nap megtapasztalok a suliban. A gyerekeket úgy nevelik az utóbbi évtizedekben, hogy jogaik vannak, de kötelességeik nincsenek. Ez nem demagógia, ez a valóság. Nincsenek keretek, a családokat a kölykök uralják és irányítják.  
Próbavizsga a suliban, egy hónappal az igazi előtt. A legjobb eredmény sem éri el a ketteshez szükséges 51 %-ot. Miért? Mert hiába mondtuk, éreztettük, sugalltuk, bizonygattuk, hogy munka nélkül nem lehet eredményt elérni! Nem hitték, nem érdekelte őket. A saját sorsuk nem érdekelte őket...
Ők Magyarország jövője. Borzasztó. Közben lányom Svájcban gyerekfelügyelőként 30 évi munkám utáni keresetem kétszeresét keresi - örülök neki, miközben belül háborog a lelkem: ennyire nem érek semmit? A Fidesz seggnyalói között sokan vannak, akik percenként, óránként annyit keresnek, mint én egy hónap alatt. És az az elmebeteg most szavaztatta meg egy havi bérének kétéves keresetemet. Felháborító...
Miben lehet hinni? Miért érdemes élni? Pokolian nehéz kérdések...Eddig azt hittem, hogy tudom, vagy legalábbis remélni véltem, hogy tudom. Most már nem vagyok biztos semmiben. Ez nem az én világom. Lehúzzák rólam az utolsó bőrt is: heti 20 kötelező óra helyett 26-ban tanítok, plusz az átlagos 2 helyettesítés, no meg az összevont órák - így megvan a heti 30 letanított óra szegregált osztályokban enyhe értelmi fogyatékos gyerekekkel. Meddig lehet még bírni?
Egy dolog azért vigasztal: egyetlen szarházi sem volt a tanítványom, nem kell miattuk szégyenkeznem. Semmi közöm hozzájuk, sosem volt és sosem lesz. 

2016. április 24., vasárnap

Visszhang

Hát visszhang az nincs... pedig ezért volt az egész cirkusz: könyv, könyvbemutatók, dokumentumfilm stb. Talán egy-egy komment, megosztás, de meg se borzolta a felszínt. Persze az várható volt, hogy oda fentre nem jut el. De, ha el is jutott volna a törvényhozókig, politikusokig, akkor se történt volna semmi. Ezt tudtam, hiszen futottam már egy nagy kört előző könyvemmel is - még az ombudsmanig is eljutottam, de értelme nem volt.
Hiába panasz, segélykiáltás ezért a szerencsétlen és nyomorult rétegért - a mai magyar társadalom ingerküszöbét nem tudtam megérinteni. Az értelmi fogyatékosok a legelveszettebb réteg. Nyomorultabb a mélyszegénységben élőnél, a cigánynál, a vaknál, a mozgássérültnél, az utcai hontalanoknál. Szerencsétlenebb mindegyiknél, mert intellektusuk sérült és egész életükben segítségre szorulnak. De segítség nincs.
Megtettem, amit lehetett, nincs miért szégyenkeznem. Azt ugyan bánom, hogy egyik könyvemből sem profitáltam semmit, hiszen nyomdai költség árban mentek, mennek, mert a békáknak minden forint jól jön...
Ugyanezt élem nap mint nap a suliban. Hiszem, hogy csodákat művelünk a gyerekekkel és tudom, hogy messze meghaladtam a mai magyar pedagógiát. De hiba az élménypedagógia, a projekt, a drámapedagógia, a tapasztalati tanulás. Hiába a diafilm készítés, a kísérletek tömege, a saját film készítése, a hangjáték, a virtuális időszalag, a kártyás-dominós-kockás matek óra, a gamifikáció, a tabletekkel és okostelefonokkal való tanulás, a szabad tanulás eljárása stb, mert meg se érintette a magyar pedagógia elefántcsont-tornyát. Aki nem nyal segget, az nem jut előre. Persze nem azért akartam "előbbre jutni", mert nekem lett volna fontos, hogy 30 év gyakorlati nevelés-oktatás után átadjam a mögöttem jövőknek az összeszedett, kitalált, adaptált technikákat, hanem a gyerekeknek, a jövőnek. Hogy ne kelljen megint valakinek elölről kezdeni az utat, egyedül törni, egyedül kínlódni. De ez sem így történt... jelenleg az ország egyik, iskolának aligha nevezhető, intézményében művelem a csodát a gyerekeknek és magamnak.
Igaz, ha hátranézek, akkor nem látok senkit sem. Mert fiatalok nincsenek. Ha mi megéljük a nyugdíjat és elmegyünk, nem lesz senki mögöttünk, ki odalép és folytatja...lehet, nem is baj. Mert a magyar iskola beteg és meglehet, hogy belehal. Nem vagyok optimista, mert nem lehetek az.Mert nincs miért annak lenni.

2016. április 11., hétfő

Könyvbemutatók, műhelyek, rádió

Mindegyikben volt részem az elmúlt hetekben... Jóleső figyelem mellett próbálhattam meg felhívni a figyelmet a problé"más" gyerekekre, elsősorban az értelmi fogyatékkal élőkre. Nem mintha elhinném, hogy ettől bármi is változik, de hiszek abban, hogy a problémák megoldását nem lehet felülről várni, hiszen a társadalomnak ezek az emberkék csak kiadásokat, problémákat jelentenek. Sírhatunk, hogy nem futja a sulinak krétára, de ettől még a táblára ugyanúgy nem tudunk majd írni - sokkal egyszerűbb bemenni a boltba és venni egy dobozzal. Persze irritálja az embert, hogy ott "fenn" éppen erre játszanak rá, éppen ezt várják el, de így volt ez mindig is a pedagógusokkal szemben. Mélyen az átlag alatt keresünk évtizedek óta és megbecsülésünk is úgy eltűnt, mintha sose lett volna és az igazi pedagógus (hivatástudattal, kellő szakmaisággal) halálra dolgozza magát. Mintha Déva várát építenénk, de emberi áldozatok nélkül - le is dől nagy része másnapra. 
Nem nevel a család, nem nevel a társadalom vagy nevel, de nem jóra.Most már négy millió szegény ember termeli ki egyre gyorsabban a képzetlen, munkanélküli,  műveletlen, analfabéta vagy majdnem az tömeg utánpótlását. Mi meg megpróbálunk az iskolákban, oly kevesen maradtunk!, menni a szél ellen. Erről is szól a legújabb könyvem, de vajon vannak-e még elegen, akik el tudják olvasni és meg is értik?

Bézs rádió- beszélgetés Gáspár Sárival:  Gubancaink

Élveztem, nagyon jó beszélgetés volt!