Se ez, se az

Kedves volt kolléganőm hív, előző suliból egymás után menekültünk el, mesél. Hogyan telik ez a nyár? Se pihenés, se munka - mondja.

Tényleg. Ez az első nyár, amikor valahogy nem tudunk pihenni: pénzünk sincs menekülni a forró katlan elől valahova - néha sikerül kimenni a hegyekbe, ott azért néhány fokkal hűvösebb van, meg erőnk se nagyon van. Talán kedvünk se, kissé depressziósak vagyunk. Annyi sz@rságot éltünk meg az elmúlt évtizedekben, ami szerintem elég lenne több generációnak is.

Se munka. Nem megy. Technikailag sem - laptopom figyelmeztet, hogy túl meleg van. Visszatértem hát a papírhoz, ceruzához, de akkor se. Nincs kedvem, nincs erőm. Mire készüljek? Fogalmam nincs, hogy mi vár a suliban augusztus közepén, végén. Csoda, ha lesz még iskolám, munkám. Elegem van, de nagyon. Elegem van a hülyékből, akik ott fenn évtizedek óta cseszik szét az iskolát - igenis visszasírom a régit, az átkost! Elegem van a kollégákból, bár mostani helyemen nem panaszkodhatom, mert gyakorlatilag senkit nem érdekel, hogy mit is csinálok. Megy a szekér és kész. Van még négy kerék és gurul.  Hogy mi van rajta, az egyáltalán nem fontos a többségnek.

Depressziósak vagyunk. Egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést az elismerés, a megbecsülés hiánya, a mindennapi küszködés és egyre reménytelenebb, nehezebb kínlódás után, hogy érdemes-e? Egyre gyakrabban teszem fel én is magamnak: érdemes volt-e? Érdemes volt-e mindent alárendelni az iskolának, a gyerekeknek? Háttérbe toltuk a családot (javítottunk, készültünk, mások gyerekeivel kirándultunk, mentünk táborokba a mieink helyett), háttérbe toltuk a karriert (ugyan milyen karriert futhat be itthon egy pedagógus - még ha kiváló is?), háttérbe toltunk mindent.

51 évesen megkérdem magamtól, hogy így kellett-e?

Álszentek, most jönnek a nemzet napszámosai, a hivatás és egyéb demagóg dumákkal és roppantul elítélnek, hogy ilyesmi megfordul a fejemben. De megfordul. Ha csak a békákra gondolok, arra a 430-450 hétvégére, a beleölt 3-4 millió forintomba... 

Nem sajnálom. Tényleg. Csak hiányzik néha és ahogy rohan az idő, azt hiszem, hogy egyre jobban fog hiányozni. Érdemes volt-e saját álmaimat feladni az ő álmaikért? 

Nem tudom a választ. Mások azt mondanák, azt mondják, hogy "persze". De nincsenek a helyemben. Onnan könnyű...