A pedagógusképzés
Ha szóba kerül a pedagógusképzés, akkor mindig elmondják, hogy csak az megy pedagógusnak, aki túl buta volt ahhoz, hogy jobb főiskolára, egyetemre bekerülhessen, hogy a tehetségtelen senkiháziak vállalják fel a tanári pályát stb.
Persze ez butaság.
Az igazság abban lehet, hogy nem a pályára alkalmasak kerülnek be és végzik el a pedagógusképzést. Kevés az, aki tényleg erre született, akinek hivatása, küldetése lesz ez a csodálatos és piszkosul nehéz élet.
Mit is értek én hivatáson? Legutóbbi könyvemben megpróbáltam megfogalmazni, most csak röviden a magyarázat: mindent elsöprő akarással megtámogatni a gyerekek saját útját, segíteni, hogy egyedül is menjen és tenni mindezt örök lelkesedéssel, folyamatosan fejlődő szakmai tudással, kreativitással, reneszánsz polihisztor módján, stabil erkölcsi normákkal, úgy, mintha semmi más nem létezne a világon. Mert asztalosból, aki széklábakat esztergál sok van, de Michelangelóból nagyon kevés.
A pályára ezek a mesterek, erre született emberek kellenek! És vannak ilyenek, de a képzés általában ezeket az emberkéket söpri ki a főiskolákról, hiszen ritkán kompatibilisek a gyakorlattól többnyire elrugaszkodott elméleti képzők elefántcsont-tornyaiban megszerezhető tudástól. Mert a szakmát meg lehet tanulni, és biztos, hogy 20 év után lesznek a fejekben olyan működő panelek, amelyeket egy hasonló problémánál vagy eltanultunk mástól vagy magunk dolgoztunk ki (okulva a saját árunkon) - ez becsületes iparosmunka, de ez ritkán működik a valós életben.
Tehát: gyakran alkalmatlan emberek, alig használható képzési anyag sok-sok felesleges ismerettel - az alapműveltséget nem az egyetemen kell megszerezni...
Leginkább a tanítóképzés ad használható ismeretet, gyakorlatot az azonnali munkakezdéshez, például azzal, hogy sok-sok módszertant megtanít, hogy megtanítja a tantárgydidaktikákat. Hogyan kerülhet sajátos nevelési igényű gyerekek első osztályába olyan gyógypedagógus, aki az olvasástanítás, írástanítás szakmódszertanával sincsen tisztában (még a betűelemek nevét sem tudják felsorolni)! Hogyan taníthat felső tagozaton olyan irodalom szakos tanár, aki nincs tisztában az olvasástanítás , a szövegértés, szókincs fejlesztésének lépéseivel? Persze nem az ő feladata lenne, de: neki folytatnia kellene az alsó tagozaton megkezdett nevelési-oktatási folyamatot és a mai iskolai helyzetet ismerve és tudva, hogy az ország lakosságának lassan a fele analfabéta vagy funkcionális analfabéta, akkor nem vitatható, hogy neki is feladata lenne! Lenne, de nem tudja!
Mit változtatnék én, ha kompetens lennék ebben a kérdésben?
1. Alaposan megválogatnám a pedagógusjelölteket.
2. Ehhez az kellene, hogy az első évben, függetlenül, hogy milyen iskolai fokon akar valaki tanítani és milyen szakirányon, kellene egy tanítóképzés. Módszerekkel, didaktikákkal és folyamatos mély vízzel, azaz gyakorlattal. A gyakorlat lenne a vízválasztó, ahol képzését, megfigyelését, segítését igazi tyúkanyók támogatnák. Nyugodtan vissza lehetne hívni nyugdíjas kollégákat - isteni pedagógusok vannak közöttük! Az első év végén dőlne el: alkalmatlan és jobb, ha elhagyja a képzést, és eldőlne az is, hogy milyen korú gyerekek között érezte igazán jól magát, kikkel tudott együttdolgozni.
3. A második évtől szakosodnának a hallgatók és erre épülne rá a speciális képzésük.
4. Sokkal több gyakorlatból érkező pedagógusnak kellene tanítania a hallgatókat - legalább azokon a területeken, melyek célja a hallgatók "munkára" felkészítése. Persze az sem ártana, ha a kooperatív technikát, élménypedagógiát, drámapedagógiát stb. a gyakorlatban tanulnák a jelöltek! Azoktól, akik a gyakorlatban alkalmazzák már évtizedek óta!
5. Szükség lenne egy valós értékelő rendszerre (leginkább ilyet Szerbiában láttam, persze, annak is megvannak a hibái), amely a minősítés mellett megerősítés, segítség is lehetne a pedagógus számára. Ma ugyanis nincs senki, aki valóban értékelné a munkánk, megerősítene abban, hogy jó felé haladunk vagy sem. Udvarias megjegyzések néha bemutató órák után (már ha vannak egyáltalán, mert egy ideje erre sem jut idő, mint, ahogy beszélgetni sem a tanítás végén, vagy műhelymunkára - szinte mindenki egyedül küszködik...) és ebben kis is merül a "minősítés". Ráadásul az uram-bátyám viszonyok soha ennyire nem hatották át az iskolákat, különösen vidéken nem, a kiskirályok birodalmában.
6. Kevesebb pedagógus is elég lenne, de ők legyenek a javából és fizessük meg őket! Tapasztalatom szerint a tanított ismeretek harmada teljesen felesleges és ami meg igazán kellene, azt meg csak a bátrak tanítják. Ha csökkenne a tananyag, azzal az óraszám, azzal a pedagógusok száma, és a java között valós béremelésként szét lehetne osztani a távozók bérét. (Egyébként nem reprezentatív kutatási tényként: kollégákkal beszélgetve gyakran kértem, becsüljék meg, hogy iskolájukban mennyi azok aránya, akik "jó" és akik "rossz" pedagógusok. Hihetetlen, de általános adatként elmondható, hogy a tantestületek majd fele mehetne a levesbe...)
Mivel állítom, hogy az iskola minősége, a nevelési-oktatási munka sikeressége a pedagógustól függ, ha valami ilyen folyamat elindulna még ebben az évben, akkor 5-10 év múlva mérhető javulás, szignifikáns javulás útjára léphetnénk.
Addig meg marad, ami most van...
