Lupus et homo homini

Mennyire igaz... Eltelt tíz év, mióta elüldöztetünk régi és szeretett iskolánkból. Kik meghasonlottak és állásukért tudtak se... nyalni, azok üldöztek el minket. Tudtuk, hogy így lesz, vártuk is. Vártuk, hogy az "értelmiség" meddig tud elmenni - képes-e gyilkolni?, ha fél az igazságtól és tart a jövőtől, melyet az uralmon levők tönkretehetnek. Képesek voltak. (Stanley Milgram 1961-62). Azóta elment mindenki, csak a klikk maradt és a minden évben ujonnan érkező és év végén elmenekülő pedagógusok.

A háttérben az iskola átköltöztetése volt fogyatékkal élő gyerekeink számára méltatlan, mocskos, alkalmatlan helyre (ablaktalan folyosó, alig néhány terem, egy mosdó-wc stb). Tiltakoztunk a szülőkkel együtt néhanyan pedagógusok -  a fenyegető email-ek, a nyílt zsarolások, piszkálódások ellenére is - noha tudtuk, hogy széllel szemben....

Most így tíz év elteltével akkori igazgatónk közölte a megmaradtakkal, hogy minden erejével egy nagyobb, alkalmasabb iskoláért fog harcolni. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy belássa: nekünk volt igazunk. Hogy most vigasztal-e minket ez a kijelentés? Elégtétellel szolgálhat-e az azóta kialakult magasvérnyomásért, cukorbetegségért, rákbetegségért a kollégáimnak? Vigasztalja-e bármelyikünket az elvesztett megbecsülésünkért, tiszteletünkért, a 15 ott töltött év alatt belefektetett tömérdek munka elvesztéséért, az elmaradt elismerésekért, jutalmakért, díjakért stb? Mindent előlről kellett kezdeni és valahogyan egyikünknek sem sikerült. Magamról nem, de kollégáimról állíthatom, hogy kevés ilyen jó pedagógus van ma ebben az országban - méltatlan helyeken méltatlan körülmények között dolgozunk és vándorlunk egyik-helyről a másikra, mert Iskolát keresünk és nem gyerekmegőrzőt. Utolsó bölények a prérin - kihalunk lassan és nyomunkat elviszi a szél.

Egy kérdés foglalkoztat egyre sűrűbben: megérte?

Egy utazás tanulságai

Róma a Vatikánnal, Pisa és Firenze. A család és a barátok leptek meg minket a feleségemmel ezzel a 6 napos utazással. Összeadták a költségek egy részét, hogy 50 évesen meglássam a tengert, hogy ha nem is először (2 nap Prága a KISZ-szel, 1 nap Szabadka előadóként a nyári akadémián, 1 nap Bécs), de eljussak végre külföldre, egy másik országba, megérezhessek egy másik kultúrát, életfelfogást.

Kicsit szomorú, hogy ilyen idősen jutok el nyaralni - 20 éve nem voltunk sehol, egész egyszerűen a pedagógus bérből, három gyerekkel, nem lehetett még gondolni sem rá. Akkor is barátainktól úgy kaptunk egy házat egy hétre a Balatonon... Azt hittem, úgy éreztem, hogy nem is hiányzik, szeretem Magyarországot (az embereket nem), gyönyörű hely ... soha nem kívánkoznék el innen, ez a hazám, csak itt tudok élni....

Hát nem. Olaszország csodálatos, az emberek kedvesek, lazák, bár kissé hangosak. Tudnék ott élni. Szeretnék nem görcsölni naponta, hogy mi lesz holnap és holnapután, szeretnék nem keserű, kiégett emberekkel együtt élni, szóval, mennék... de Svájc is vonz, ahol a lányom dolgozik és valószínűleg minden ország, ahol nem ilyen rezsim van, ahol a becsületes és kemény munkáért nem éhbér jár.

De már késő: 30 év munka úgy röppent el, mint egy pillanat. Jött egyik osztály a másik után, futószalagon, jöttek velük a feladatok, a kihívások, amelyeknek meg kellett felelni, jöttek az elesett emberkék, beindult a Baráti Kör stb. És elmentek az évek. Sajnálom is,meg nem is. Nem bántam meg semmit, de ezután állandó hiányérzetem lesz egy másik lét után. Úgy vagyok most, mint a kutya, melyet láncra kötöttek egész életében és csak azt a kertet ismerte meg, ahol, bár keveset, de enni kapott, sőt, néha még meg is simogatták. Aztán egy nap elpattan a lánc egy kis időre és kijut a szabadba, a mezőre, melyek tele vannak virággal, ahol más kutyákkal játszhat boldogan, míg meg nem jelenik a gazda, hogy visszakösse a hosszúnak látszó láncra.

Ez a lánc egyre rövidebb és egyre kevesebb van hátra. Fáj nagyon.

Augusztus végén megint kezdődik az őrület elölről, beindul a mókuskerék és akkor majd nem lesz se időm, se erőm ilyesmikre gondolni. De most fáj, nagyon fáj.