Erkölcstelen

Erkölcstelen az egész világ. Ez a legnagyobb baj - az iskolában is. Amilyen érzéketlenül megyünk már el a hontalanok mellett, gondosan ügyelve, hogy átlépjük a fekélyes lábat, olyat érzéketlenül közli a kiscsaj a suliban, hogy miből fog élni... Akkor meg minek tanuljon? Utazom a járműveken, kocsira 30 év után sem telik, de sebaj, legalább nem szennyezem a levegőt. Mindegyiken kosz, bűz, mocsok, összefirkálva, szemetes, kétségbeejtő. Gyerekek a suli előtt ugyanilyen könnyedén pöckölik a csikket szanaszét, be a szomszéd kertekbe is mindenféle gondolkodás és lelkiismeret nélkül, ha rászólsz, annak semmi értelme, ha példát mutatsz, a példa nem ragadós. Olyan rondán beszélnek, annyira közönségesen a többség, hogy nem csoda, ha már a szavak nem jutnak el agyukig...Hétvége. Pihenni kellene, együtt lenni a családdal (mely szétesett már évtizedek óta s szerepét a legkevésbé sem tudja betölteni - lassan minek is, hiszen a közben felnőtt generációból ugyanaz a mocsok ömlik.). Helyette van plázázás, meg bevásárlás - most... közben mosolyog a nap az erdő felett -áldás a vénasszonyok nyara...Szerelmesek unott csókja a metrón, kezükben okoska, azzal foglalkoznak, nem egymással - Einsteinnek igaza volt és a félelem teljesen jogos volt. Szegény Nagy László! Mit is üzent az utókornak? Valami ilyesmit, bocs a pontatlan idézetért: "Ha még lesz emberi arcuk, akkor csókoltatom őket!" - emberi arcuk még talán van, de lelkük, mi emberi már rég nem. Teljes érdektelenség és közöny, kétségbeesett kapaszkodás a valónak vélt világba, miközben csak egy álom az egész. Együtt álmodjuk, de érdemes-e? Nem kellene már végre felébredni és odafordulni egymáshoz: - Hol voltál eddig? Persze ehhez szavak kellenének és értő értelem, melyek már rég nincsenek.

Mikor a suliban próbálkozom megértetni a kölykökkel, hogy ez csak egy virtuális világ, akkor nem értik - bekebelezte már őket. Sajnálom. És nem értem. Becsukom az ismert illatú könyvet, zizeg a papír - megvan tableten is, de így jobb és közben gondolkodom az erdő közepén, egy szarvascsapás mellett, min előbb sétált el háremével büszkén egy gyönyörű, inas bika, hogy van-e még értelme bárminek is és tényleg félszavakból megértjük-e egymást?

Kiűzetés a Paradicsomból

30 évet jártam oda. 30 éve, mikor ember még nem nagyon tette be a lábát és így aztán a szabadon élő vadakkal együtt lélegezve töltöttem időm: gondolkodtam, relaxáltam, töltekeztem energiával, mivel kibírható volt a következő hét. Fekdestem a fűben a cserjék árnyékában, közben tőlem alig néhány méterre csodás, inas bika vonult el háremével. Ez volt számomra a paradicsom, ahol elbújhattam az emberi butaság, gonoszság elől. 

Újabban emberállatok bukkannak fel rendszeresen: bicajos képes átmászni a kerítés fölött vállán a kerékpárral csak azért, hogy utána, mint őrült, tekerjen a védett terület keskeny, őzjárta nyomvonalain megriasztva muflont, szarvast, megugrasztva rókát, szarvast, eltaposva cincért, szarvasbogarat. Minap nordikolók vágtattak keresztül, ma "úttörőcsapat", vagy 40 ember tivornyázott a magasles előtti réten. Hangjukat már egy kilométerről hallottam és is. Aztán gombászók csapatai, párjai (nagy a szegénység) - de ők nem tudják, hogy itt nem nagyon van gomba, a som meg leérett vagy két hete, a csipke most jó ugyan, de ezért kár idejönni.Együtt menekültünk a szarvascsordával, kiket vagy két órája követtem már, a bika vezetett az ismerős ösvényeken, távol tőlük. Megszusszantunk egy mélyebb horhosban, halkan kattant a blende... Többet nem jövök ide, megyek messzebb, hátha lesz egy másik paradicsom - bár nem nagyon hiszek benne. Tudomásul veszem, akárcsak a suliban, hogy egy őskövület vagyok letűnt elvekkel, erkölcsi normákkal. Minden megváltozott, s nem akarom, nem tudom elfogadni. Infúziókra kötött fiatalok, csövek lógnak belőlük mindenhol, tv és face előtt bávatag szemmel meredő emberkék, idióta műsorok és reklámözön: fogyassz, fogyassz!

Ki becéz falban megeredt.... nekem még mond valamit, de a suliban  nem érti senki  - nekem szülőhazám... üres szavak csupán számukra...a csend törékeny és üres, a rét határokat keres, de határok már nincsenek.

Buszon hazafelé nyugodtan cigányozik három gimnazista lány - mit mondanak igaz megtörtént, de minek erre hegyezni?...Suliban kínlódok a gyerekkel, újra és újra rá kell jönnöm, hogy nem tudok fát nevelni az el nem ültetett magból...kertész leszek, fát nevelek...trallala..megyek világgá. 

Megyek világgá, mert ez nem az én világom, megkeresem az új paradicsomot, ahova el tudok bújni előletek...

De sza...l nézel ki!

Igen. Magam se szeretek tükörbe nézni. Azt tudomásul vettem, hogy megy az idő, rohan, ez rendben is van. De hogy úgy érezzem magam, és a tanítványaim is úgy viselkedjenek, mintha most járnánk a tanév végén, az nem. Meg vannak veszve, mert leképeződik minden az iskolában, mi dühöng odakinn. Sokaknak még mindig nincs könyve, felszerelés sosem volt, de minek is, hisz a tanulás egyáltalán nem érdekli őket. Közönyösek, unottak, közönségesek, mintha nem örülnénk egymásnak már egy éve. 

Későn kaptam őket (ez nem hárítás), későn és akkora hátrányokkal, miket kompenzálni nem leszek képes. Igen, vannak, kikről le kell mondani, kikért meghalni kár - de itt nem egy-egy gyerekről van szó - fájna az is - hanem teljes korosztályokról. Nem tudom megmutatni nekik a boldogulás útját, mert nem fogadják el, hogy van. Helyette "eltart majd a férjem", meg "minek tanuljak, egy jó biznisszel többet fogok keresni, mint a tanár úr"...

Kolléganő rohanva jő a folyosón. Kiderül: egyik fiatalunk a suli előtt verte éppen agyba-főbe feleségét. A fiatalember 16 éves, a párja még annyi se. Óra helyett. A kislány fekve marad egy darabig a földön az utcán - véresre verve. Későn vettük észre egyik emeleti ablakunkból, mert akkor talán közbeléphettünk volna. Annak ellenére, hogy tudjuk, náluk erre joga van a férfinak. De a fiatalember még nem férfi, a kislány meg nem nő -csak biológiailag. És egyébként se érdekel, hogy mi az elfogadott, mi a szokás náluk - emberek közt ez nem szokás. 

A lány állandóan szoknyát, földig érő szoknyát hordott (cikizték még a cigányok is a suliban), de ezt is vállalnia kellett. Szülői parancsra, mint mesélte. Apja értelmes nagybajuszú cigányember, beszélek vele, győzködöm, hogy ha jövőt (szakmát) akar a gyereknek, akkor kompromisszumokat kell kötni. Úgy tűnik, érti, megérti. A lány a szoknyát továbbra is hordja, de semmi baj, még nincs gyakorlat, osztályom meg tolerálja, nem bántja, sőt! Aztán eljön az év vége, jönne a szakma, mikor lány bejelenti, hogy "elköltöznek" vidékre. Nem iratkozik be újra, most már a szakmára, hanem eltűnik. Persze nem megy, csak "megszűnik". Marad a nyomorban, marad minden úgy, mint az elmúlt századokban... Közben kissé belehaltam, osztályt ugrattam, hogy legyen esélye, legyen szerető közeg, mi segít neki, mi védi, óvja, szereti. Belehaltam és minek?

Forr az iskola: törnek a drága, tűzbiztos kukák, üvegek, pattanásig feszülnek a gyerekek: nem magyar cigány ellen, cigány megy neki cigánynak. MI, pedagógusok meg mindennap kissé kevésbé vagyunk lelkesek, mert az iskolát túlélők száma egyre kevesebb. Azon esszük magunkat néhányan a még akarók közül, hogyan lehetne együttműködni - értük. Nem értik. Nem értik, hogy nem magunkért, hanem értük és velük - kezünket ők engedik el. Mit is mondhatnánk? Mivel érveljünk, ha mindenre van kész paneljük, ami hamis, de a magyar valóságban olyan igaznak tűnik. Ez az egész katyvasz olyan rendjén valónak látszik, csak az ész, értelem látja át, hogy hamis az egész világ. Kockulok magam is. Einstein írta valahol, hogy fél attól a naptól, amikor a technika fontosabb lesz, mint az ember. Eljött ez a nap már régóta. Zene-infúziókkal táplált emberek mászkálnak zombiként mindenhol, csövek, kábelek lógnak belőlük, butulnak a média előtt és által - ez a való világ! Ez? Kockulok magam is , mert évek óta nem írtam kézzel levelet, képeslapot, barátaimhoz gyakrabban nem kopogtatok be, mint inkább találkozunk a neten. Kicsit vigasztal, hogy számomra még jelent valamit a szarvasagancsok csattanása, az erdő csendje, a szél susogása, a katica csiklandozó menete arcomon. Használom az IKT eszközöket, mert nélkülük nem lehet, de még meg tudjuk hallgatni doga közben Vivaldi Négy évszakát. Következetesen felolvasok, lejátszva színészkirállyal elmondatok egy-egy gyönyörű verset minden egyes osztályfőnöki órán, mert hiszem, hogy van még lelkük - ott benn. Ha nem hinném, akkor mennék. Mindenáron. De tükörbe nézni már nem szeretek, mert látom lassan bevésődő ráncárkaim mélyén a néma kétségbeesést.

Megkaptuk...

Megkaptuk az át és besorolásokat: most lett úrrá a döbbenet a kollégákon. Most próbálnak fogást találni azokon, akik a legkevésbé kompetensek ebben az egész őrületben - mert ugyan miről tehet egy szerencsétlen igazgató? vagy gazdaságis? Igaz, szerződésünkben van egy-két szerintem is aggályosnak minősíthető kitétel, de ez nem is csoda, mert az új törvények, rendeletek roppant ügyesen vannak kitalálva: úgy értelmezik azokat az iskolák és fenntartóik, ahogy akarják, ahogy érdekeik diktálják. a minimumra is állítható pótlékok természetesen azok is, a lehetséges legmagasabb óraszám természetesen a lehető legmagasabb is stb. Aztán, ha valahol mégis kiderülne, hogy nem fog működni a dolog, akkor mi van? Semmi. Módosítják majd, mint az Alkotmányt - annyiszor, ahányszor csak tetszik nekik. Ezek a kiskapuk meg azért kellenek, mert hátha mégis ráébred a pedagógus társadalom, hogy újra szolgát csináltak belőle és esetleg felemeli a fejét. Akkor lehetne menekülni kicsit a másik irányba... de nem hinném, hogy erre sor fog kerülni. Még mindig alszunk...

Magam is kezdem elveszteni a hitemet, hogy mégis tudunk csinálni egy jó iskolát. Egy iskolát, melyben olyan műhelymunka folyik a gyerekeinkért, mely értük van és ezáltal értünk is. Hogyan lehet nap mint nap úgy tanítani, hogy gyerekeink többsége utálja a sulit, utál mindent és semmi nem érdekli - ugyanakkor sorsuk a lehető legrosszabb, mit felnőtt se visel el...tele éhezéssel, nélkülözéssel, fázással, droggal, erőszakos és "leszarokmindent - téged is" szülőkkel. Két osztályom összevont szülői értekezletén - szakmaválasztás előtt és úgy, hogy évente 1-et tartunk, nem rángatjuk be feleslegesen a szülőket - 8 érdeklődő szülő jelent meg. Azzal áltattam utána magam, hogy nem jöttek, minek is, hiszen napi telefonos kapcsolatban vagyok a legtöbbel.

Szóval, utálják az iskolát. Hogyan is szeretnék? Az új törvénynek köszönhetően SNI-s gyerekeink, köztük hiperaktív és autista gyerekek is, kényszerülnek arra, hogy napi 8, akár 9 órában üljenek a suliban, figyeljenek és tanuljanak. Magam nem tudok ennyit végigülni, figyelni még kevésbé. Ki volt az az őrült, aki ezt kitalálta? Szeretettel várom iskolánkba egy napra - diáknak. Vagy akár kipróbálhatja, hogy milyen 7 vagy 8 órát zsinórban (köztük szüneti ügyeletekkel) megtartani értelmi fogyatékkal élő gyerekeinknek! De a legnagyobb baj a kilátástalanság, a közöny. A lány vagdalja a kezét, csuklója tele hegekkel, délutánonként idősebb férfiaknak adja magát ingyér. Mi jövő látszik neki? Ha meg is szerzi szakmáját, nem lesz munkája úgyse. Mit mondjak neki? Hogy lesz majd egyszer egy jobb világ? Magam se hiszem...