PISA-ról egy gyakorló pedagógus tollából
Olvasom napok óta a különböző
értékeléseket, kommenteket és megdöbbentenek. Rácsodálkozom arra, hogy vannak, akiket
meglep az évről-évre gyengébb eredmény. Mindenki másban keresi a hibát. Vannak
szakértői elemzések, vannak laikus vélemények. Megegyeznek abban, hogy a
folyamatos pénzkivonásban, a pedagógusokban, a szabadság hiányában, a rossz
tantervekben, NAT-ban keresik az okokat és leginkább a mindenkori
oktatáspolitikában.
Mindegyikben van igazság és
mégsem. Magam nem ebben látom a problémát és ha végig olvasod ezt az írást,
akkor nem nagyon lesz szép napod…
Hol is kezdjem? Csak nagyon
vázlatosan…
Annak idején, a 80-as évek
közepén írtam első diplomamunkámat a család és iskola kapcsolatáról. A
kiindulási pont dolgozatomban, már akkor is, az ötvenes évek voltak, a
Ratkó-korszak és az azt követő évtizedek. Ebben az időben épültek ugyanis sorba
a gyárak, a nagyvárosok, beindult az ipar, a tömegtermelés – és ezzel egyidőben
megkezdődött a nagycsaládok szétesése. A nagyszülők már külön éltek, többnyire
maradtak falun, gyermekeik a városba szültek és neveltek, éppen ezért, segítség
nélkül gyerekeket. Bölcsőde, óvoda, később az iskola is kénytelen volt átvenni
a családi nevelés feladatainak egy részét, majd egyre nagyobbat. Egyre kevésbé
kapták meg ezek a csemeték nagyszüleik, szüleik természetese tudását,
bölcsességét, életszemléletét és életvitelét. (Mára el is felejtődött mindez,
már a magam korosztálya, az ötvenesek se nagyon tudnak mit kezdeni földdel,
állattal, természettel. A valós világ helyébe egy hamis csillogású virtuális „csoda”
lépett – megtámogatva a médiával, a közösségi hálóval, internettel.) Az iskolák
ekkor még bírták a terhelést: lassabb volt az életritmus, élhetőbb a világ.
Kezelhetőbbek a gyerekek, mert a szocializációs folyamat nagyobbik része még
mindig a családokban zajlott.
Az első igazán nagy csapást a
pedagógusokra az OTP gyerekek korszaka (80-as évek közepe) és az azt követő
rendszerváltás hozta. Előbbi „kitermelte” a nem kívánt gyermekek seregét,
utóbbi másfél millió munkanélküli, reménytelen embert eredményezett – többnyire
az amúgy is hátrányosabb helyzetű, képzetlenebb rétegben. Az OTP gyerekek
korszakára joggal vetheted fel, hogy rendben, de ugyanez történt a
Ratkó-korszakban is. Igen, de akkor a családok még nem szakadtak szét és
ellensúlyozni tudták a folyamatot. Az 1980-as években nem így volt. Szűkebb
hazámban, Kispesten, ekkor dőlnek le a gépek előtt a családi házak, a kertek,
ahonnan kaptuk anyák napjára az orgonát és szedtük a kerítésen kilógó ágakról a
körtét, cseresznyét. Helyükre felépülnek a panel lakótelepek, ahonnan, ne
feledjük, hogy a rendszerváltás alatt, után vagyunk, egyre fáradtabb,
elkeseredettebb apák és anyák loholnak munkába. Gyerek pedig ment bölcsibe,
oviba. Sok gyereket nem akartak, tudom, tanítottam már ekkor, húgom meg
óvónőként élte át mindezt. 32-35 fős osztályokban tanítottunk picében,
padlásom, egykori széntárolóban, úttörőszobában, bérelt lakásban és
konténerekben is.
A szocializációs folyamat ekkor
sérült először, de akkorát, amekkorát már az iskola sem tudott helyrehozni. Már
nem „csak” írni, olvasni, számolni tanítottam a gyerekeket, hanem orrot fújni,
köszönni, evőeszközzel enni stb. Érkeztek a gyerekek számfogalom nélkül,
ceruzafogás nélkül, szókincs nélkül, szövegértés nélkül, hiszen egyre szélesebb
réteg nem foglalkozott vagy nem tudott foglalkozni otthon a gyerekkel. A
munkanélküliek kitermelték az újabb munkanélkülieket – az esély kitörni ebből
az ördögi körből, egyre kisebb lett, egyre reménytelenebb. Mind többen és
többen csúsztak lefelé a lejtőn, mára a középosztály is gyakorlatilag megszűnt,
legalábbis nagyon keskeny sávvá fogyott. Magyarország szétszakadt. Mára
nagyjából három és fél millió, egyesek szerint ennél is több, analfabéta,
funkcionális analfabéta él hazánkban. „Sasnak sas a kölyke” tartja a mondás…
Nem feltétlenül válik azzá az ilyen családokban „felnőtt” gyerek, de az ilyen
ritka, mint a fehér holló. Ahol életben kell maradni, túlélni, ott nem lesz
fontos, hogy tud-e olvasni, írni. Ott mások az életben maradás szempontjai.
A másik nagy csapás, ami ért
minket, az a rendszerváltás utáni hajsza ellenünk, ami a médiában zajlott. Miközben
folyamatosan csúsztunk lefelé – erkölcsi, anyagi megbecsülés – közben mindig ugyanazoktól
a sztereotípiáktól volt hangos a sajtó: három hónap nyári szabadság, henyélő
pedagógusok, állandó bérkövetelés és béremelés stb.
Mindezeknek köszönhetően a pedagógus
szakma is kezdett felhígulni: a rátermettebbek, bátrabbak és sajnos sokszor a
legjobbak elmentek a pályáról. Maradtak a fanatikusok, erre születettek (igen
kevesen), a középszerűek (igen sokan), tisztességes, jó pedagógusok (ez a nagy
átlag) és a pályára alkalmatlanok (szerencsére kevesen). Kísérniük kellene
életük útvesztőjében az egyre rosszabb képességekkel iskolába érkező egyre
problémásabb gyerekeket, miközben maguk is egyre leterheltebbek, egyre fáradtabbak,
egyre kevésbé megfizetettek.
Nem hiszem, hogy az az ország,
amely lakosságának fele már analfabéta, egyre szegényebb, mélyszegénységben él,
hogy talpra tud állni. Évekig, évtizedekig biztos nem. Elmúlt 30 évem alatt,
mit a pályán töltöttem, minden évben azt hallottam, hogy „Most húznunk kell
kicsit a nadrágszíjon, de majd lesz szép új világ!”.
Hát itt a szép, új világ. Hajrá
Magyarország!
