Vesszőfutás

Igen, elkezdődött, ezért nem jutottam hozzá, hogy posztoljam a legújabb történéseket. Pedig van mit...

Rendszerszintű hibákkal és problémákkal birkózunk a sulikban, kicsit belehalunk, kicsit megszenvedjük, de egyébként minden rendben, nem változott semmi - jó irányba... Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk...

Miközben mi, pedagógusok, egyre jobbak vagyunk (én Pedagógusokról beszélek, nem botcsinálta gyerekmegőrzőkről), egyre több energiánkat emészti fel, hogy legalább a tavalyi színvonalat hozni tudjuk. 16 évre leszállított tankötelezettség, átalakult szakmaszerkezet - vendéglátó iskola vagyunk, de képezzünk például kőműveseket, mert arra kaptunk tanulókeretet. Vagy számítógépes szakembereket, de képezhetünk szobrászokat, fazekasokat vagy bármit, mert bizonyára megvannak a tanműhelyeink, a szakembereink és persze az igény a kliensek (szülők, gyerekek) részéről. 

Így hatalmas bizonytalanságokkal, de elindult a tanév. Hogy a gyerekek ne szenvedjenek a 8-10-12 tanítási órától, lecsökkentettük az órákat és a szüneteket 5 perccel, Ez bevált, ugyanakkor megvannak a hátulütői: például eddig sem volt szünetünk, de most kifejezetten figyelnem kell arra, hogy ne késsek az óráimról, hiszen ma egy pedagógus nem csak nevel és tanít, hanem ügyeletet lát el például a wc-k környékén, hogy a beste kölke ne dohányozzon dugulást vagy akár tüzet okozva az illemhelyeken, udvaron stb. Ez persze azzal jár, hogy nekünk sincs módunk enni, kávézni, dohányozni, illemhelyre menni. Le is szoktunk róla... 

Ugyanakkor nagyobb baj, hogy évek óta nincs idő esetmegbeszélésekre, szakmai beszélgetésekre, nincs idő a rekreációra, ventillálni... Gyakorlatilag semmire. Tapossuk a mókuskereket, mert ez az életünk - többségünk közben próbál vigyorogni is, hogy Hurrá, ez az életem, a hivatásom! - de a vigyor egyre kényszeresebb, egyre torzabb. 

És mennek el a pályáról. Fiatalok már nem is jönnek, nem is akarnak. Idén is vannak hallgatóim, egy sem akar tanítani... Ha mégis rákényszerülnek, akkor legfeljebb egy év után mennek. Mit mennek! Menekülnek... Egyre kevesebben vagyunk, egyre kevesebben próbáljuk merni a vizet a süllyedő hajóból és ennek megfelelően egyre mélyebbre is süllyedünk. Maradék önbecsülésünk utolsó szikráiba kapaszkodunk, hogy legyen erő felkelni holnap is.

Közben meg csodákat teszünk. Mert minek lehet nevezni azt, amikor közösségi portálokon felnőtt fiatalok képesek lopózni egy erdőben a szarvascsorda után, csendben, nem lóg ki belőlük semmilyen cső (mp3-4-5...) és milyen érdekes! Meg tudnak feledkezni erről a hamis virtuális világról. Minek nevezhető, mikor csoportmunkában maguk oktatóvideókat készítenek az osztályban, aztán tableteken dolgoznak, majd zokszó nélkül végigszámolnak, dolgoznak egy teljes órát... Ezek apró csodák.Hiszem, hogy tele van velük az ország, csak nem ezek kapnak hangsúlyt, figyelmet. Nem ezek jelennek meg a médiában - huh, de nagyon kellene a média segítsége, hogy végre elinduljunk kifelé a gödörből.!  Addig, míg van kivel. Addig, míg lehet. Míg a kritikus tömeget el nem érjük. 

- Mert onnan nem jövünk ki fiam - mondta a dédike egyszerű józan ésszel, évszázados tapasztalattal és neki elhiszem...