Még mindig a rajtunk kívül álló okokról, igaz, a mai gondolatoknak igencsak közük van hozzánk. Ma az oktatáspolitikai változásokra szeretnék kicsit kitérni. Nem akarom részletezni, tudományoskodni, adatokkal igazolni, minden fenn van a neten, keressétek meg!
A rendszerváltás előtt egy mindenféle szempontból központosított oktatási rendszer működött. Az állam előírta, hogy mit, mikor és sokszor azt is, hogy hogyan tanítsunk, de mindenki tudta, hogy az igazi pedagógusok a becsukott ajtók mögötti tantermekben igazi nevelő-oktató munkát végeznek. Mi például a sarlót és a kalapácsot is "kitettük az ablakba" még a rendszerváltás előtt és haladó szellemű iskolánk nem tett semmilyen negatív lépést ellenünk, hacsak nem veszem annak azt, hogy meg kellett valami pokolian hosszú szovjet filmet néznünk november hetedikén. Valamennyien, ezekből a korosztályokból, emlékszünk egy-egy igazi pedagógusra iskoláinkból. Anyagilag nem becsülték akkor se jobban a tanárokat, bár, ha összehasonlítom a mai bérekkel az akkorit, akkor elmondható, hogy az akkori stabilabb megélhetést jelentett. Nem vagyok gazdasági szakember, de reálértéken bizonyára magasabb volt a bérünk 30 éve, mint ma. A tiszteletünk, elismertségünk, megbecsülésünk pedig biztosan.
A rendszerváltás után átpasszolták az önkormányzatoknak a sulikat, hozzá nem értő emberek kezébe került az oktatás és megkezdődött az ámokfutás: nagyon gyorsan akarták eltüntetni a régi oktatási rendszert és bevezettek egy át nem gondoltat: évente átírt tantervek, évente újra írt tanmenetek, mert szinte nem volt egymás után két év, amikor valami ne változott volna. Bizonytalanság minden fronton. A napjainkban folyó diktatórikus változásokról meg már ne is beszéljünk, mert ezzel a hülye, birka népséggel, amely már régen nem nevezhető értelmiségnek sem, mindent meg lehet és meg lehetett csinálni.
Ma már tényleg csak a nagyon elhivatott és a nagyon tehetségtelen megy pedagógusnak, a szakma folyamatosan hígul és olyanná válik, mint az egyre jobban vizezett limonádé. Ízetlenné, se íze, se bűze. Nagyon sok rossz pedagógus van a pályán és ami a tragikus: többnyire ők vannak pozíciókban - vezetnek iskolákat, munkaközösségeket, team-eket. A jobbak pedig már vagy elhagyták a pályát, vagy haldokolnak egy olyan iskolában, amely megtűri őket, a különcöket. Ritkábban: a helyükön vannak és csodákat tesznek - együtt, az egész közösség.
Ebben az évben 16 hallgatóm volt, közülük csak egy akar tanítani, a többiek nem. Viszont lesz diplomájuk, beszélnek legalább egy nyelvet jól - irány tehát külföld! És pedagógusok mosogatnak, hordanak ki pizzát, dolgoznak szalag mellett egy gyárban - de ötszörös, tízszeres bérét és feleannyi munkáért. Nekik nem kell aggódni, hogy miből fognak megélni 5-10 év múlva, hogy lehet-e gyereket vállalni stb.Nem fognak leamortizálódni, mert pedagógusnak lenni hatalmas lelki, szellemi és fizikai munka. (Vajon miért van többszörös túljelentkezés a skandináv országokban erre a hivatásra? Talán csak nem a megbecsülésért, az anyagi elismerésért? )
Manapság magam is egyre jobban aggódom, hogy mi lesz a jövőben. Miből fogok megélni, mert az teljesen világos, hogy hosszabb távon ezt a napi 10-12 óra munkát már nem bírom. Tettem 30 évig, de az idő elment. Rákényszerítenek, hogy váltsak, amíg megtehetem. Már néztem és találtam munkát külföldön, de még van néhány hónap a tanév végéig, hogy meghozzam a döntést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése