Olyannyira bonyolult ez a kérdés, hogy több kötetes könyvet lehetne írni belőle annak, aki időt szánna a kutatásra, elemzésre. Én csak az iskolákban magam megélt 50 év tapasztalata alaján gondolkodom sokat erről. Nem biztos, hogy igazam van, csak én gondolom azt, hogy közel járok az igazsághoz. Hát akkor rajta! Nézzük először azokat az okokat, amelyek nem belülről rohasztják a sulit.
Nagyon messzire kell visszamenni, ha elfogadjuk azt az igazságot, hogy a gyermek fejlődésének irányát elsősorban a család határozza meg, aztán az óvoda, iskola, a barátok, a társadalom stb. Ez ugyebár a szocializáció folyamata, amelynek kulcsszereplője kellene, hogy legyen a család. Mi is történt a családokkal az elmúlt 50-100 évben? Miért merem kijelenteni, hogy a mai családok nem töltik be ezt a szerepet és ezzel meg is van az iskolába kerülő gyerekek hátrányainak egyik fő bűnöse. Ez a hátrány ugyanis a legtöbbször nem hozható be, vagy nagyon nehéz csökkenteni a lemaradást, hiszen a család az ismeretek átadásán túl elsősorban nevel, erkölcsi kategóriákat, normákat tanít meg, írott és íratlan szabályokkal ismerteti meg a gyereket. Ha megteszi. (Ebből írtam 30 éve a diplomamunkám - annyira elkeserítő, hogy az akkori megállapítások, eredmények ma is igazak...)
A 20. század eleje. Az emberek munkalehetőség, a nagyvárosok csábítása miatt otthagyják szülőfaluikat, szüleiket és beköltöznek a városokba. A folyamat szinte megszakítás nélkül tart a II. világháborúig. A mezőgazdaság kezd háttérbe szorulni, dübörög az ipar, amelynek kell a munkaerő, az olcsó munkaerő. Megtelnek a pesti bérházak is és a nők is tömegével állnak be a gyárakba, mennek dolgozni. 1945. Véget ér a háború és elkezdődik egy újabb borzalom, a Rákosi-korszak. A nők pedig büszke traktoros lányok lesznek, meg komlói bányászok, szövőgyári munkások - de messze a családtól. Nincsenek már szülők, nagyszülők, hogy segítsenek, sorra létesülnek tehát a bölcsődék, óvodák, amelyek megpróbálják felvállalni a szülők helyett a gyerekek nevelését. Én innentől számítom a nagycsaládok szétesését, a családi nevelés meggyengülését. Nem mintha a parasztember "nevelte" volna gyermekét, miközben naphosszat kapált a földön, vagy az anya, aki a házikertet, az állatokat gondozta, a háztartást vezette - és mégis! A gyerek belenőtt a mindennapokba úgy, hogy szüleitől eltanulta mindazt, ami az életben maradáshoz szükségeltetett. Ám a technika rohamos fejlődésével ez szükségtelenné vált akkor, mikor már a lakosság harmada-fele a nagyvárosok lakójává vált.
Ennek ellenére a polgári nevelési modellek még működtek, a családok megpróbálták megoldani a problémákat úgy, hogy az egész társadalom nevelt. Gyerekkoromban a villamoson simán rászóltak a "felnőttek" a nem kellő módon viselkedő kölyökre! A suliba a nagymama hozta vissza fülénél fogva az onnan meglógó csemetét, majd elnézést kért tőlen, tacskó kölyöktől, a "tanító bácsitól". A nyolcvan körül járó néni! Képzeljük el ma!
A nyolcvanas évekre mindenki dolgozott, mindenkinek volt munkája, minden gyerek iskolába, óvodába járt és mindenki biztonságban, de egyforma szegényen élt - kivéve egy szűk, gazdag, tolvaj réteget és egy szintén szűk, látens szegénységben élő réteget. Mindenkinek volt munkája, még a cigányságnak is dolgoznia kellett és dolgoztak is. Gyerekeik iskolába jártak, osztálytársaim voltak, de nem volt semmi gond azzal, hogy cigányok. Barátaink voltak és kész.
Aztán a hetvenes-nyolcvanas években jöttek az OTP-gyerekek, én meg ekkor kezdtem a pályám. Innentől indult el a romlás, persze ehhez kellett egy rendszerváltásnak nevezett cirkusz is.
OTP-gyerekek: olyan kölykök, akik nagy része csak azért született meg, mert a szüleik lakáshoz akartak jutni. Nem a gyerek kellett, hanem a lakás. Ekkor épülnek meg a panelrengetegek mindenhol és születnek is a kölykök, akikkel már nem foglalkoztak a szülők. A rendszerváltással meg beérkezik hozzánk a vadkapitalizmus, vele a szabadosság, megkérdőjeleződik az érték fogalma (például megszűnnek a gyerekműsorok, melyek nem hoznak pénzt, bevételt, helyette megjelennek az értéktelen, vacak tucatsorozatok, az akciófilmek, a talkshow-k stb.).
Ekkor még a magyar iskola világhírű -csakúgy, mint a Kodály-módszer, és a finnek meg a többiek még sehol sincsenek, aztán 25 év alatt sikerül a mezőny végére süllyednünk.
A mai családok többsége nem neveli gyerekét (egyes felmérések szerint egy szülő heti 7 aktív percet tölt el gyermekével - természetesen nem a kivételekről, hanem a többségről beszélek), a gyereket az utca, a morálisan is gyenge társadalom neveli, amelynek már látszódnak a következményei. Mi pedagógusok pedig próbáljuk pótolni a szülői nevelést: erkölcsi normákat igyekszünk nevelni a kölykökbe, értékrendet, de mi tanítjuk meg kitörölni a fenekét, enni késsel és villával, köszönni stb. Egy "pici" baj van: ha a szülő annak idején nem társasjátékozott, fogócskázott, bukfencezett a kölykével, nem rajzoltak együtt, nem manipuáltak, nem mondtak kiszámolókat és mondókákat, akkor például a gyerekben nem alakult ki a számfogalom. Azok az idegpályák nem húrozódtak be és nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen bepótolni a mai, teljesítménycentrikus, rohanó iskolában.
Ha tetszik, ha nem, a mai pocsék iskolának egyik oka a család.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése