Igen. Magam se szeretek tükörbe nézni. Azt tudomásul vettem, hogy megy az idő, rohan, ez rendben is van. De hogy úgy érezzem magam, és a tanítványaim is úgy viselkedjenek, mintha most járnánk a tanév végén, az nem. Meg vannak veszve, mert leképeződik minden az iskolában, mi dühöng odakinn. Sokaknak még mindig nincs könyve, felszerelés sosem volt, de minek is, hisz a tanulás egyáltalán nem érdekli őket. Közönyösek, unottak, közönségesek, mintha nem örülnénk egymásnak már egy éve.
Későn kaptam őket (ez nem hárítás), későn és akkora hátrányokkal, miket kompenzálni nem leszek képes. Igen, vannak, kikről le kell mondani, kikért meghalni kár - de itt nem egy-egy gyerekről van szó - fájna az is - hanem teljes korosztályokról. Nem tudom megmutatni nekik a boldogulás útját, mert nem fogadják el, hogy van. Helyette "eltart majd a férjem", meg "minek tanuljak, egy jó biznisszel többet fogok keresni, mint a tanár úr"...
Kolléganő rohanva jő a folyosón. Kiderül: egyik fiatalunk a suli előtt verte éppen agyba-főbe feleségét. A fiatalember 16 éves, a párja még annyi se. Óra helyett. A kislány fekve marad egy darabig a földön az utcán - véresre verve. Későn vettük észre egyik emeleti ablakunkból, mert akkor talán közbeléphettünk volna. Annak ellenére, hogy tudjuk, náluk erre joga van a férfinak. De a fiatalember még nem férfi, a kislány meg nem nő -csak biológiailag. És egyébként se érdekel, hogy mi az elfogadott, mi a szokás náluk - emberek közt ez nem szokás.
A lány állandóan szoknyát, földig érő szoknyát hordott (cikizték még a cigányok is a suliban), de ezt is vállalnia kellett. Szülői parancsra, mint mesélte. Apja értelmes nagybajuszú cigányember, beszélek vele, győzködöm, hogy ha jövőt (szakmát) akar a gyereknek, akkor kompromisszumokat kell kötni. Úgy tűnik, érti, megérti. A lány a szoknyát továbbra is hordja, de semmi baj, még nincs gyakorlat, osztályom meg tolerálja, nem bántja, sőt! Aztán eljön az év vége, jönne a szakma, mikor lány bejelenti, hogy "elköltöznek" vidékre. Nem iratkozik be újra, most már a szakmára, hanem eltűnik. Persze nem megy, csak "megszűnik". Marad a nyomorban, marad minden úgy, mint az elmúlt századokban... Közben kissé belehaltam, osztályt ugrattam, hogy legyen esélye, legyen szerető közeg, mi segít neki, mi védi, óvja, szereti. Belehaltam és minek?
Forr az iskola: törnek a drága, tűzbiztos kukák, üvegek, pattanásig feszülnek a gyerekek: nem magyar cigány ellen, cigány megy neki cigánynak. MI, pedagógusok meg mindennap kissé kevésbé vagyunk lelkesek, mert az iskolát túlélők száma egyre kevesebb. Azon esszük magunkat néhányan a még akarók közül, hogyan lehetne együttműködni - értük. Nem értik. Nem értik, hogy nem magunkért, hanem értük és velük - kezünket ők engedik el. Mit is mondhatnánk? Mivel érveljünk, ha mindenre van kész paneljük, ami hamis, de a magyar valóságban olyan igaznak tűnik. Ez az egész katyvasz olyan rendjén valónak látszik, csak az ész, értelem látja át, hogy hamis az egész világ. Kockulok magam is. Einstein írta valahol, hogy fél attól a naptól, amikor a technika fontosabb lesz, mint az ember. Eljött ez a nap már régóta. Zene-infúziókkal táplált emberek mászkálnak zombiként mindenhol, csövek, kábelek lógnak belőlük, butulnak a média előtt és által - ez a való világ! Ez? Kockulok magam is , mert évek óta nem írtam kézzel levelet, képeslapot, barátaimhoz gyakrabban nem kopogtatok be, mint inkább találkozunk a neten. Kicsit vigasztal, hogy számomra még jelent valamit a szarvasagancsok csattanása, az erdő csendje, a szél susogása, a katica csiklandozó menete arcomon. Használom az IKT eszközöket, mert nélkülük nem lehet, de még meg tudjuk hallgatni doga közben Vivaldi Négy évszakát. Következetesen felolvasok, lejátszva színészkirállyal elmondatok egy-egy gyönyörű verset minden egyes osztályfőnöki órán, mert hiszem, hogy van még lelkük - ott benn. Ha nem hinném, akkor mennék. Mindenáron. De tükörbe nézni már nem szeretek, mert látom lassan bevésődő ráncárkaim mélyén a néma kétségbeesést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése