Levél a békáknak

Búcsúzik a Baráti Kör

Kedves Békák, eljött az idő! Az utolsó program következik. A 440. szombat vagy vasárnap.

Sok mindenen elgondolkodtam az utóbbi időben. Hat évvel ezelőtt volt igazgatóm eltiltotta a gyerekeket a társaságunktól, pontosabban engem tiltott el tőletek. Hogy miért? Ne kérdezzétek- én sem értem! Ezzel megölte azt a célt, amiért a Baráti Kör létrejött: apróságoknak, sérüléssel élőknek segítsen iskoláik elvégzésében, szakma és munka megszerzésében, segítsen nektek megtalálni saját magatokat, eligazodni a világban.

Két választásom volt: vagy meghirdetem programjainkat a teljes nyilvánosságot használva vagy a Baráti Kör szép lassan véget fog érni, hiszen már nem lesznek kicsik, akik mellettünk nőnek fel… Ez utóbbit választottam, mert emlékeztek Ócsára, ahol 52-en voltunk, Gödöllőre, ahol meghaladtuk a 40 résztvevőt, a Gerecsére, ahol több mint 30-an. Ez egyedül akkora felelősség és munka volt, amit nem lehetett tartósan felvállalni. Segítséget meg nem találtam: próbálkoztam pedagógusokkal, egyetemistákkal, szülőkkel stb., ám nem akadt senki, aki felvállalta volna, hogy hétvégéit veletek tölti, részt vesz a programok szervezésében, lebonyolításában, a szükséges anyagi források előteremtésében. Köszönöm Andi és Magdi néninek, hogy amikor ráértek, akkor segítettek benneteket éveken át.

Miket értünk el? Olyasmit, amiről a magyar pedagógia csak álmodik! Nálunk tényleg megvalósult az inkluzió, a tapasztalati tanulás olyan fokára értünk fel, ami még iskolában is ritka. Olyan közösséget építettünk, ahol mindenki egyenlő, egyforma értékrendünk van, mindig mindenben segítünk egymásnak. Olyan közösséget, ami saját magát szabályozza. Igazi barátságok, szerelmek alakultak ki. Tanulmányait mindenki befejezte (szemben a statisztikai 46%-os lemorzsolódási, korai iskola elhagyási adatokkal), a többségnek munkája is van és becsületes, igazi Emberré nevelődött közöttünk. Olyan Emberré, akire mindannyian büszkék lehetünk.

A Baráti Körnek mindig is ez volt a célja. Sosem csak a kirándulás, hanem mindaz, amit el lehetett rejteni benne… Ez elmúlt. Felnőttetek, kirepültetek.

Adatok: az első három-négy évről nem lehetnek adataink, nem dokumentáltuk az eseményeket, de:

·         programjainkon nagyjából 12 ezren vettek részt, javarészt sérüléssel élő emberkék

·         440 programot bonyolítottunk le, mindegyiket térítésmentesen

·         Programjaink összköltsége megközelítette a 8 millió Ft-ot. Ebből kb. 2 milliót adományozóinknak köszönhetünk. Érdekes, hogy sosem azok adakoztak, akik megtehették volna, hanem nyugdíjasok, sokgyermekesek stb. Köszönet nekik és azoknak a civil szervezeteknek, akik nem kértek pénzt szolgáltatásaikért! A többit a Példakép-díj, egyéb elismerések és saját magam fedeztem.

·         Megtettünk legalább 6000 km-t, bejártuk gyalog, kerékpárral az ország elérhető legszebb részeit. Jártunk a Budai-hegységben, Pilisben, Börzsönyben, Gerecsében, Mátrában stb.

·         Tevékenységünkről valamennyi média tudósított, ennek ellenére ismertségünket nem ennek, hanem viselkedésünknek, személyes találkozásainknak köszönhetjük.

Ez most véget ér, mint minden az életben. Eljött ez a pillanat. Köszönöm a rengeteg felejthetetlen élményt, megőrzi számunkra a sok ezer fénykép, videó. Sziasztok!

Hát véget ért

18 év után véget ér a Zöld Béka Baráti Kör története. 440 dokumentált program (első 2-3 évet nem dokumentáltam, csak mentünk és mentünk), nagyjából 12 ezer résztvevő, kb 6000 km.  Elköltöttünk nagyjából 8 milliót, ebből kettőt támogatók adtak össze a 18 év alatt - köszönet nekik. Egy millió volt a Példakép-díj, a többi ment a családi költségvetésből. De ennek köszönhetően mindegyik programunk ingyenes volt a fogyatékkal élő gyerekeknek, fiataloknak. Mind a 440 szombati vagy vasárnapi, vagy két napos program. 

A cél, amiért elkezdtem, az volt, hogy a fogyatékkal élő gyerekek a kezeim alatt, a kialakított és önszabályozó közösség segítségével megtalálják önmagukat, szakmát, majd munkát szerezzenek és csináljanak egy jobb világot maguknak. Sikerült. MINDEGYIKÜK szakmát szerzett, dacára a hivatalos statisztikáknak (46%-kuk még első évben kibukik a középiskolákból) -  nálunk ez az arány nulla %! Miközben munkacsoportok alakulnak a korai iskolaelhagyás, lemorzsolódás elleni harcra, engem senki nem kérdezett, hogyan csináltam. Kissé fáj, dehát senki nem lehet próféta...

Jön az utolsó program, elbúcsúzunk egymástól. Miért is?

Mert nem bírom tovább erővel. 30 óra tanítás a suliban hetente szegregált sni osztályban, miközben a törvény 20 órát enged - természetesen ingyen, hiszen nem fizetik ki, Két osztály osztályfőnöksége és annak adminisztrációja. Egyéb iskolai feladatok, mint például heteken át tartó focibajnokság meccsei, egyetemi hallgatók (21-en) októbertől március végéig. Készülés a másnapi órákra, tananyagok előállítása, kitalálása, megalkotása stb. Ez így 55-60 óra hetente öt nap alatt. És utána, emellett a békák! Programjuk kitalálása, megszervezése, a szükséges pénz megszerzése, a program megvalósítása. Mi van még? Képzéseken való részvétel és képzések tartása, munka vezetőségi tagként az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületében, a könyvem....

Azt hiszem, hogy a két végén égetett gyertya lassan elfogy... 

Zöldbéka tanár úr megpihen kissé...

Szarháziak

Bár nem így mondta, de így gondolta Ranschburg: "

“A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre.”

És teljesen igaza van. Borzasztó, ami történik ebben az országban és nem csoda, hogy tehetséges fiataljaink menekülnek, míg marad a szerencsétlen, buta, képzetlen milliók tömege, akikkel mindent meg lehet csinálni. Elmennek szavazni azokra némi ételutalványért, akik éjjel hátba lőtték őket, közmunkásként tengetik "boldog tudatlanságban" életüket és szavaznak azokra, akik elvették jövőjüket (oktatás, egészségügy tönkretétele). De az értelmiségnek nevezett és a középrétegből lecsúszott rétegek sem képesek kiállni elveikért. Nem merik felvállalni gondolataikat, erkölcsi normáikat - meghunyászkodva lépnek be minden nap a mókuskerékbe. 

A demokrácia jó - mondja Ranschburg, de ebben nem értek egyet vele. EZ a demokrácia nem jó, mert ez nem demokrácia. Nem lehet az, ha egy autokrata vezető mögött a seggnyalók hatják végre az őrült elképzeléseket, játszadoznak sorsokkal és életekkel.

És nem jó az a szabadosság sem, amit minden nap megtapasztalok a suliban. A gyerekeket úgy nevelik az utóbbi évtizedekben, hogy jogaik vannak, de kötelességeik nincsenek. Ez nem demagógia, ez a valóság. Nincsenek keretek, a családokat a kölykök uralják és irányítják.  

Próbavizsga a suliban, egy hónappal az igazi előtt. A legjobb eredmény sem éri el a ketteshez szükséges 51 %-ot. Miért? Mert hiába mondtuk, éreztettük, sugalltuk, bizonygattuk, hogy munka nélkül nem lehet eredményt elérni! Nem hitték, nem érdekelte őket. A saját sorsuk nem érdekelte őket...

Ők Magyarország jövője. Borzasztó. Közben lányom Svájcban gyerekfelügyelőként 30 évi munkám utáni keresetem kétszeresét keresi - örülök neki, miközben belül háborog a lelkem: ennyire nem érek semmit? A Fidesz seggnyalói között sokan vannak, akik percenként, óránként annyit keresnek, mint én egy hónap alatt. És az az elmebeteg most szavaztatta meg egy havi bérének kétéves keresetemet. Felháborító...

Miben lehet hinni? Miért érdemes élni? Pokolian nehéz kérdések...Eddig azt hittem, hogy tudom, vagy legalábbis remélni véltem, hogy tudom. Most már nem vagyok biztos semmiben. Ez nem az én világom. Lehúzzák rólam az utolsó bőrt is: heti 20 kötelező óra helyett 26-ban tanítok, plusz az átlagos 2 helyettesítés, no meg az összevont órák - így megvan a heti 30 letanított óra szegregált osztályokban enyhe értelmi fogyatékos gyerekekkel. Meddig lehet még bírni?

Egy dolog azért vigasztal: egyetlen szarházi sem volt a tanítványom, nem kell miattuk szégyenkeznem. Semmi közöm hozzájuk, sosem volt és sosem lesz. 

Visszhang

Hát visszhang az nincs... pedig ezért volt az egész cirkusz: könyv, könyvbemutatók, dokumentumfilm stb. Talán egy-egy komment, megosztás, de meg se borzolta a felszínt. Persze az várható volt, hogy oda fentre nem jut el. De, ha el is jutott volna a törvényhozókig, politikusokig, akkor se történt volna semmi. Ezt tudtam, hiszen futottam már egy nagy kört előző könyvemmel is - még az ombudsmanig is eljutottam, de értelme nem volt.

Hiába panasz, segélykiáltás ezért a szerencsétlen és nyomorult rétegért - a mai magyar társadalom ingerküszöbét nem tudtam megérinteni. Az értelmi fogyatékosok a legelveszettebb réteg. Nyomorultabb a mélyszegénységben élőnél, a cigánynál, a vaknál, a mozgássérültnél, az utcai hontalanoknál. Szerencsétlenebb mindegyiknél, mert intellektusuk sérült és egész életükben segítségre szorulnak. De segítség nincs.

Megtettem, amit lehetett, nincs miért szégyenkeznem. Azt ugyan bánom, hogy egyik könyvemből sem profitáltam semmit, hiszen nyomdai költség árban mentek, mennek, mert a békáknak minden forint jól jön...

Ugyanezt élem nap mint nap a suliban. Hiszem, hogy csodákat művelünk a gyerekekkel és tudom, hogy messze meghaladtam a mai magyar pedagógiát. De hiba az élménypedagógia, a projekt, a drámapedagógia, a tapasztalati tanulás. Hiába a diafilm készítés, a kísérletek tömege, a saját film készítése, a hangjáték, a virtuális időszalag, a kártyás-dominós-kockás matek óra, a gamifikáció, a tabletekkel és okostelefonokkal való tanulás, a szabad tanulás eljárása stb, mert meg se érintette a magyar pedagógia elefántcsont-tornyát. Aki nem nyal segget, az nem jut előre. Persze nem azért akartam "előbbre jutni", mert nekem lett volna fontos, hogy 30 év gyakorlati nevelés-oktatás után átadjam a mögöttem jövőknek az összeszedett, kitalált, adaptált technikákat, hanem a gyerekeknek, a jövőnek. Hogy ne kelljen megint valakinek elölről kezdeni az utat, egyedül törni, egyedül kínlódni. De ez sem így történt... jelenleg az ország egyik, iskolának aligha nevezhető, intézményében művelem a csodát a gyerekeknek és magamnak.

Igaz, ha hátranézek, akkor nem látok senkit sem. Mert fiatalok nincsenek. Ha mi megéljük a nyugdíjat és elmegyünk, nem lesz senki mögöttünk, ki odalép és folytatja...lehet, nem is baj. Mert a magyar iskola beteg és meglehet, hogy belehal. Nem vagyok optimista, mert nem lehetek az.Mert nincs miért annak lenni.

Könyvbemutatók, műhelyek, rádió

Mindegyikben volt részem az elmúlt hetekben... Jóleső figyelem mellett próbálhattam meg felhívni a figyelmet a problé"más" gyerekekre, elsősorban az értelmi fogyatékkal élőkre. Nem mintha elhinném, hogy ettől bármi is változik, de hiszek abban, hogy a problémák megoldását nem lehet felülről várni, hiszen a társadalomnak ezek az emberkék csak kiadásokat, problémákat jelentenek. Sírhatunk, hogy nem futja a sulinak krétára, de ettől még a táblára ugyanúgy nem tudunk majd írni - sokkal egyszerűbb bemenni a boltba és venni egy dobozzal. Persze irritálja az embert, hogy ott "fenn" éppen erre játszanak rá, éppen ezt várják el, de így volt ez mindig is a pedagógusokkal szemben. Mélyen az átlag alatt keresünk évtizedek óta és megbecsülésünk is úgy eltűnt, mintha sose lett volna és az igazi pedagógus (hivatástudattal, kellő szakmaisággal) halálra dolgozza magát. Mintha Déva várát építenénk, de emberi áldozatok nélkül - le is dől nagy része másnapra. 

Nem nevel a család, nem nevel a társadalom vagy nevel, de nem jóra.Most már négy millió szegény ember termeli ki egyre gyorsabban a képzetlen, munkanélküli,  műveletlen, analfabéta vagy majdnem az tömeg utánpótlását. Mi meg megpróbálunk az iskolákban, oly kevesen maradtunk!, menni a szél ellen. Erről is szól a legújabb könyvem, de vajon vannak-e még elegen, akik el tudják olvasni és meg is értik?

Bézs rádió- beszélgetés Gáspár Sárival:  Gubancaink

Élveztem, nagyon jó beszélgetés volt!

Öröm

Nagy öröm! Megjelent és kapható már a második könyvem a gyerekeimről! Talán érdemes elolvasni és betekinteni az értelmi fogyatékkal élő gyerekek, fiatalok életébe. Nincs ma Magyarországon hányattatottabb réteg. Támogatjuk a cigány gyerekeket (sok-sok pénzzel, kampányokkal, integrációs politikával stb.), segítjük (no, azért túlzásba nem szeretnék esni), de segítjük a hontalanokat, az egyedülállókat, a gyermeket vállalókat, de meg sem halljuk a fogyatékos emberkék kiáltásait a Taigetosz tetejéről. Hát kiabálok én, amíg bírok.

Mea culpa

Voltunk. Sokan. Végre nagyon sokan. Lehettünk volna többen is, ám még mindig nem mozdultak meg a kollégák. Ám örömmel láttam magam körül a szülőket, a gyerekeket, fiatalokat. Sokan voltunk az eső ellenére. Hogy mire lesz elég? Nem tudom. De talán elkezdődött valami, talán vezet valami eredményre. Ha igen, akkor is évtized kell, míg helyrehozzuk, amit a mindenkori kormányok elrontottak - ha még lehet.

Az eredményt már nem fogjuk látni, kihalunk, elmegyünk, alattunk meg nincs senki. Szerintem senki nincs azzal tisztában, hogy az iskolákban a korosztályom, 40-50 éves kollégák dolgoznak - a fiatalok nem jöttek, ha jöttek, akkor mentek igen gyorsan. Ki fogja nevelni 10 év múlva a kölyköket? Fogalmam nincs. Kétségbeejtő a helyzet. S bár nem tüntettünk magunkért, de a rendezetlen fizetés, a rengeteg munka továbbra is probléma és ez az oka, hogy nincs utánpótlás. Megalázó, ahogy a magyar társadalom gondolkodik a pedagógusokról (demagóg idióta dumák), ahogy a média ellenünk vezérli őket. Azt gondolom, hogy ez bűn. Bűn a gyerekek ellen, bűn ellenünk, de mi már megszoktuk. És a gyerekek??? 

Esernyők az esőben, no nem a Nemzeti előtt, de csendben. Nem forradalom (még), de visszagondolva az elmúlt 25-30 évre mindenképpen forradalmi. Félek azonban a politikai vonulatoktól, annak ellenére, hogy egyetértek vele (Orbán takarodj!), félek a ránk akaszkodó seggnyalóktól, belőlünk élő politikusoktól. Istenem, Magyarország tényleg a hülyék országa lett, ahogy hazáját elhagyó orgonaművészünk fogalmazta meg. Én finomabb vagyok: Ranschburg szavaival -  "A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre."