Visszhang

Hát visszhang az nincs... pedig ezért volt az egész cirkusz: könyv, könyvbemutatók, dokumentumfilm stb. Talán egy-egy komment, megosztás, de meg se borzolta a felszínt. Persze az várható volt, hogy oda fentre nem jut el. De, ha el is jutott volna a törvényhozókig, politikusokig, akkor se történt volna semmi. Ezt tudtam, hiszen futottam már egy nagy kört előző könyvemmel is - még az ombudsmanig is eljutottam, de értelme nem volt.

Hiába panasz, segélykiáltás ezért a szerencsétlen és nyomorult rétegért - a mai magyar társadalom ingerküszöbét nem tudtam megérinteni. Az értelmi fogyatékosok a legelveszettebb réteg. Nyomorultabb a mélyszegénységben élőnél, a cigánynál, a vaknál, a mozgássérültnél, az utcai hontalanoknál. Szerencsétlenebb mindegyiknél, mert intellektusuk sérült és egész életükben segítségre szorulnak. De segítség nincs.

Megtettem, amit lehetett, nincs miért szégyenkeznem. Azt ugyan bánom, hogy egyik könyvemből sem profitáltam semmit, hiszen nyomdai költség árban mentek, mennek, mert a békáknak minden forint jól jön...

Ugyanezt élem nap mint nap a suliban. Hiszem, hogy csodákat művelünk a gyerekekkel és tudom, hogy messze meghaladtam a mai magyar pedagógiát. De hiba az élménypedagógia, a projekt, a drámapedagógia, a tapasztalati tanulás. Hiába a diafilm készítés, a kísérletek tömege, a saját film készítése, a hangjáték, a virtuális időszalag, a kártyás-dominós-kockás matek óra, a gamifikáció, a tabletekkel és okostelefonokkal való tanulás, a szabad tanulás eljárása stb, mert meg se érintette a magyar pedagógia elefántcsont-tornyát. Aki nem nyal segget, az nem jut előre. Persze nem azért akartam "előbbre jutni", mert nekem lett volna fontos, hogy 30 év gyakorlati nevelés-oktatás után átadjam a mögöttem jövőknek az összeszedett, kitalált, adaptált technikákat, hanem a gyerekeknek, a jövőnek. Hogy ne kelljen megint valakinek elölről kezdeni az utat, egyedül törni, egyedül kínlódni. De ez sem így történt... jelenleg az ország egyik, iskolának aligha nevezhető, intézményében művelem a csodát a gyerekeknek és magamnak.

Igaz, ha hátranézek, akkor nem látok senkit sem. Mert fiatalok nincsenek. Ha mi megéljük a nyugdíjat és elmegyünk, nem lesz senki mögöttünk, ki odalép és folytatja...lehet, nem is baj. Mert a magyar iskola beteg és meglehet, hogy belehal. Nem vagyok optimista, mert nem lehetek az.Mert nincs miért annak lenni.