Szarháziak

Bár nem így mondta, de így gondolta Ranschburg: "

“A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre.”

És teljesen igaza van. Borzasztó, ami történik ebben az országban és nem csoda, hogy tehetséges fiataljaink menekülnek, míg marad a szerencsétlen, buta, képzetlen milliók tömege, akikkel mindent meg lehet csinálni. Elmennek szavazni azokra némi ételutalványért, akik éjjel hátba lőtték őket, közmunkásként tengetik "boldog tudatlanságban" életüket és szavaznak azokra, akik elvették jövőjüket (oktatás, egészségügy tönkretétele). De az értelmiségnek nevezett és a középrétegből lecsúszott rétegek sem képesek kiállni elveikért. Nem merik felvállalni gondolataikat, erkölcsi normáikat - meghunyászkodva lépnek be minden nap a mókuskerékbe. 

A demokrácia jó - mondja Ranschburg, de ebben nem értek egyet vele. EZ a demokrácia nem jó, mert ez nem demokrácia. Nem lehet az, ha egy autokrata vezető mögött a seggnyalók hatják végre az őrült elképzeléseket, játszadoznak sorsokkal és életekkel.

És nem jó az a szabadosság sem, amit minden nap megtapasztalok a suliban. A gyerekeket úgy nevelik az utóbbi évtizedekben, hogy jogaik vannak, de kötelességeik nincsenek. Ez nem demagógia, ez a valóság. Nincsenek keretek, a családokat a kölykök uralják és irányítják.  

Próbavizsga a suliban, egy hónappal az igazi előtt. A legjobb eredmény sem éri el a ketteshez szükséges 51 %-ot. Miért? Mert hiába mondtuk, éreztettük, sugalltuk, bizonygattuk, hogy munka nélkül nem lehet eredményt elérni! Nem hitték, nem érdekelte őket. A saját sorsuk nem érdekelte őket...

Ők Magyarország jövője. Borzasztó. Közben lányom Svájcban gyerekfelügyelőként 30 évi munkám utáni keresetem kétszeresét keresi - örülök neki, miközben belül háborog a lelkem: ennyire nem érek semmit? A Fidesz seggnyalói között sokan vannak, akik percenként, óránként annyit keresnek, mint én egy hónap alatt. És az az elmebeteg most szavaztatta meg egy havi bérének kétéves keresetemet. Felháborító...

Miben lehet hinni? Miért érdemes élni? Pokolian nehéz kérdések...Eddig azt hittem, hogy tudom, vagy legalábbis remélni véltem, hogy tudom. Most már nem vagyok biztos semmiben. Ez nem az én világom. Lehúzzák rólam az utolsó bőrt is: heti 20 kötelező óra helyett 26-ban tanítok, plusz az átlagos 2 helyettesítés, no meg az összevont órák - így megvan a heti 30 letanított óra szegregált osztályokban enyhe értelmi fogyatékos gyerekekkel. Meddig lehet még bírni?

Egy dolog azért vigasztal: egyetlen szarházi sem volt a tanítványom, nem kell miattuk szégyenkeznem. Semmi közöm hozzájuk, sosem volt és sosem lesz. 

Visszhang

Hát visszhang az nincs... pedig ezért volt az egész cirkusz: könyv, könyvbemutatók, dokumentumfilm stb. Talán egy-egy komment, megosztás, de meg se borzolta a felszínt. Persze az várható volt, hogy oda fentre nem jut el. De, ha el is jutott volna a törvényhozókig, politikusokig, akkor se történt volna semmi. Ezt tudtam, hiszen futottam már egy nagy kört előző könyvemmel is - még az ombudsmanig is eljutottam, de értelme nem volt.

Hiába panasz, segélykiáltás ezért a szerencsétlen és nyomorult rétegért - a mai magyar társadalom ingerküszöbét nem tudtam megérinteni. Az értelmi fogyatékosok a legelveszettebb réteg. Nyomorultabb a mélyszegénységben élőnél, a cigánynál, a vaknál, a mozgássérültnél, az utcai hontalanoknál. Szerencsétlenebb mindegyiknél, mert intellektusuk sérült és egész életükben segítségre szorulnak. De segítség nincs.

Megtettem, amit lehetett, nincs miért szégyenkeznem. Azt ugyan bánom, hogy egyik könyvemből sem profitáltam semmit, hiszen nyomdai költség árban mentek, mennek, mert a békáknak minden forint jól jön...

Ugyanezt élem nap mint nap a suliban. Hiszem, hogy csodákat művelünk a gyerekekkel és tudom, hogy messze meghaladtam a mai magyar pedagógiát. De hiba az élménypedagógia, a projekt, a drámapedagógia, a tapasztalati tanulás. Hiába a diafilm készítés, a kísérletek tömege, a saját film készítése, a hangjáték, a virtuális időszalag, a kártyás-dominós-kockás matek óra, a gamifikáció, a tabletekkel és okostelefonokkal való tanulás, a szabad tanulás eljárása stb, mert meg se érintette a magyar pedagógia elefántcsont-tornyát. Aki nem nyal segget, az nem jut előre. Persze nem azért akartam "előbbre jutni", mert nekem lett volna fontos, hogy 30 év gyakorlati nevelés-oktatás után átadjam a mögöttem jövőknek az összeszedett, kitalált, adaptált technikákat, hanem a gyerekeknek, a jövőnek. Hogy ne kelljen megint valakinek elölről kezdeni az utat, egyedül törni, egyedül kínlódni. De ez sem így történt... jelenleg az ország egyik, iskolának aligha nevezhető, intézményében művelem a csodát a gyerekeknek és magamnak.

Igaz, ha hátranézek, akkor nem látok senkit sem. Mert fiatalok nincsenek. Ha mi megéljük a nyugdíjat és elmegyünk, nem lesz senki mögöttünk, ki odalép és folytatja...lehet, nem is baj. Mert a magyar iskola beteg és meglehet, hogy belehal. Nem vagyok optimista, mert nem lehetek az.Mert nincs miért annak lenni.

Könyvbemutatók, műhelyek, rádió

Mindegyikben volt részem az elmúlt hetekben... Jóleső figyelem mellett próbálhattam meg felhívni a figyelmet a problé"más" gyerekekre, elsősorban az értelmi fogyatékkal élőkre. Nem mintha elhinném, hogy ettől bármi is változik, de hiszek abban, hogy a problémák megoldását nem lehet felülről várni, hiszen a társadalomnak ezek az emberkék csak kiadásokat, problémákat jelentenek. Sírhatunk, hogy nem futja a sulinak krétára, de ettől még a táblára ugyanúgy nem tudunk majd írni - sokkal egyszerűbb bemenni a boltba és venni egy dobozzal. Persze irritálja az embert, hogy ott "fenn" éppen erre játszanak rá, éppen ezt várják el, de így volt ez mindig is a pedagógusokkal szemben. Mélyen az átlag alatt keresünk évtizedek óta és megbecsülésünk is úgy eltűnt, mintha sose lett volna és az igazi pedagógus (hivatástudattal, kellő szakmaisággal) halálra dolgozza magát. Mintha Déva várát építenénk, de emberi áldozatok nélkül - le is dől nagy része másnapra. 

Nem nevel a család, nem nevel a társadalom vagy nevel, de nem jóra.Most már négy millió szegény ember termeli ki egyre gyorsabban a képzetlen, munkanélküli,  műveletlen, analfabéta vagy majdnem az tömeg utánpótlását. Mi meg megpróbálunk az iskolákban, oly kevesen maradtunk!, menni a szél ellen. Erről is szól a legújabb könyvem, de vajon vannak-e még elegen, akik el tudják olvasni és meg is értik?

Bézs rádió- beszélgetés Gáspár Sárival:  Gubancaink

Élveztem, nagyon jó beszélgetés volt!

Öröm

Nagy öröm! Megjelent és kapható már a második könyvem a gyerekeimről! Talán érdemes elolvasni és betekinteni az értelmi fogyatékkal élő gyerekek, fiatalok életébe. Nincs ma Magyarországon hányattatottabb réteg. Támogatjuk a cigány gyerekeket (sok-sok pénzzel, kampányokkal, integrációs politikával stb.), segítjük (no, azért túlzásba nem szeretnék esni), de segítjük a hontalanokat, az egyedülállókat, a gyermeket vállalókat, de meg sem halljuk a fogyatékos emberkék kiáltásait a Taigetosz tetejéről. Hát kiabálok én, amíg bírok.

Mea culpa

Voltunk. Sokan. Végre nagyon sokan. Lehettünk volna többen is, ám még mindig nem mozdultak meg a kollégák. Ám örömmel láttam magam körül a szülőket, a gyerekeket, fiatalokat. Sokan voltunk az eső ellenére. Hogy mire lesz elég? Nem tudom. De talán elkezdődött valami, talán vezet valami eredményre. Ha igen, akkor is évtized kell, míg helyrehozzuk, amit a mindenkori kormányok elrontottak - ha még lehet.

Az eredményt már nem fogjuk látni, kihalunk, elmegyünk, alattunk meg nincs senki. Szerintem senki nincs azzal tisztában, hogy az iskolákban a korosztályom, 40-50 éves kollégák dolgoznak - a fiatalok nem jöttek, ha jöttek, akkor mentek igen gyorsan. Ki fogja nevelni 10 év múlva a kölyköket? Fogalmam nincs. Kétségbeejtő a helyzet. S bár nem tüntettünk magunkért, de a rendezetlen fizetés, a rengeteg munka továbbra is probléma és ez az oka, hogy nincs utánpótlás. Megalázó, ahogy a magyar társadalom gondolkodik a pedagógusokról (demagóg idióta dumák), ahogy a média ellenünk vezérli őket. Azt gondolom, hogy ez bűn. Bűn a gyerekek ellen, bűn ellenünk, de mi már megszoktuk. És a gyerekek??? 

Esernyők az esőben, no nem a Nemzeti előtt, de csendben. Nem forradalom (még), de visszagondolva az elmúlt 25-30 évre mindenképpen forradalmi. Félek azonban a politikai vonulatoktól, annak ellenére, hogy egyetértek vele (Orbán takarodj!), félek a ránk akaszkodó seggnyalóktól, belőlünk élő politikusoktól. Istenem, Magyarország tényleg a hülyék országa lett, ahogy hazáját elhagyó orgonaművészünk fogalmazta meg. Én finomabb vagyok: Ranschburg szavaival -  "A demokrácia jó. Az összes bajával, ezzel az undorító korrupcióval, ezekkel a szarházi politikusokkal együtt is. Úgy képzelem én ezt az egészet, hogy van egy rettenetesen nagy pocsolya, amit valaki egy bottal felkavar, és hihetetlen mennyiségű szemét jön föl a felszínre."

Nagy hűhó...

Józan pedagógusok 15 éve kiabálják legalább, hogy Állj! Nem mehet ez így tovább! - és nem csak kiabáltuk, hanem mentünk utcára, demonstráltunk, megírtuk publikációkban stb. s hittük, hogy kollégáink mellénk állnak, jönnek velünk. Felállnak a kényelmetlen iskolai székükből és együtt megharcolunk gyerekekért, iskoláért, magunkért.

Nem jöttek. Mi mentünk. Egyre lejjebb, egyre messzebb a "normális" iskoláktól, "normális" gyerekektől, mert nem tűrtek bennünket Ők. Számkivetettek lettünk és ez nem önsajnálat, ez tény. Felszívtak minket a reform- és alapítványi iskolák. Otthagytunk biztosat a bizonytalanért...

Most háborog a tenger, de kiönteni megint nem fog. Mert nincs ki utcára vigye a pedagógusokat, magasra emelje a kolompot, ami mögé a "csoport" is beállna -talán.

Ehhez kapcsolatlisták kellenének, de ezzel nem rendelkezik egyikünk sem, legfeljebb a szakszervezetek. Ám ők évtizedek óta nem tesznek semmit, csak látszatharcot vívnak értünk (?)...minek tennék kockára karrierjüket, pozícióikat másokért ? A gyerekekért? A szakmáért?

Háborog a tenger, de majd elcsitulnak hullámai, mint mindig. S a világ forog tovább.

Fuss Forrest!

Egyre többen mondtátok, írtátok, hogy hiányzik a morgolódás, a lelkesedés - hát akkor, hajrá!

Tartalmas és nagyon sok munkán vagyok túl: kész a könyvem folytatása, most rendezi a kiadó és ezzel egy időben lett kész a rólam készült portréfilm Nem lehet abbahagyni címmel. Majd felkerül a netre és akkor kicsit jobban megismerhetitek azt az őrültet, aki én vagyok.

Persze nem csak ennyi történt az elmúlt időben: kidolgoztam egy csomó oktatásban (is) használható játék prototípusát - majd felkerülnek ezek is apránként a hálóra és ügyes üzletemberek majd pénzt csinálnak belőle, mint oly sok munkámból. Persze ez nem baj, mert ha eljutnak a gyerekekhez, szülőkhöz, kollégákhoz, akkor megérte a munkát. Kidolgoztam egy csomó kincskeresést, ötleteltem néhány élménypedagógiás kihívást - ja, és emellett dolgoztam ezerrel az iskolában is. Szóval elrohant az idő. 

Jöjjön most egy rövid, elgondolkodtató rész a következő könyvemből (nem reklámnak szánom, talán érdemes agyalni rajta egy kicsit).

Gondolatok

1. Munka

Mindig azt hittem, hogy a becsületes, jó munka önmagáért beszél. És egy normális korban ez így is lenne, nem kellene bizonygatni. Egy jó asztalosnak nem kellett bizonygatnia, hogy bútora csodálatos, megítélte mindenki, aki látta, használta. Rubik Ernő kockáját kézbe lehetett venni, kipróbálni és könnyedén megállapíthatta mindenki, hogy remek találmány. De ezek más korok voltak. Azóta sikerült elszakadnunk majd mindentől, mi emberi. Virtuális korban élünk, amikor kis túlzással, de valóságnak fogadjuk el a falra kivetített tájat, miközben se íze, se bűze.

Az igazi kérdés az, hogy ennek tényleg így kell-e lennie? Hogyan bizonyítható be egy pedagógus munkájának értékessége, haszna? Az, hogy milyen eredménnyel nevelt és oktatott? Hogy milyen emberkék kerültek ki a keze alól? Egyfelől könnyedén, hiszen a gyerekek többet töltenek az iskolában, mint otthon. Ezért aztán mondható, hogy elsősorban a pedagógus keze nyomát viselik.

Ugyanakkor ez így túl egyszerű lenne. Az első három-hat év meghatározó a gyerek életében. Ekkor hagy örök nyomot a család. Vagy jót, vagy rosszat. Magam azt gondolom, hogy sasnak sas a kölyke… A pedagógus a kertész, aki a facsemetéből vagy büszke, erős fát képes nevelni, vagy szinte tehetetlenné válik a fának alkalmatlan, satnya magonctól. És a tehetetlenség dühöt szül, dühöt a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, a megbecsülés hiánya miatt. Így íródott az első könyvem: dühből, tehetetlenségből, keserűségből. A helyzet azóta sem lett jobb, sőt, egyre inkább elveszik belőlünk, ami emberi. Idióta kor!

Munka? Mi is jelent ez a kifejezés? Igazából nem tudom. Nekem a tanítás hivatás, az Út, amire ráállított valaki vagy valami, és azóta is rajta kell mennem. Számomra a munka a vagonrakodás volt éjjelente, meg a vonattakarítás meg a többi hasonló tevékenység, amelyeket kényszerből végeztem gimnazistaként, de élveztem azt is. Nagyon szerettem az izzó vas melegét a kovácsműhelyben, ahol segédmunkásként dolgoztam éjszakánként. Gyönyörű munka, hivatás! Kevés van, mi csodálatosabb a felizzó vas fényénél – mint megannyi kis tűz a lelkekben, a szivárvány minden színének forrongása, a kemence jóleső melege. És a próba: Ember vagy-e? Egymásra rakott nagy, kör alakú, de nagyon vékony vaslapok, melyek vörösesen izzottak és engem vártak. A szándékosan adott rövid síró, mellyel ki kellett húznom őket, így, vörösen, a kemencéből. Szándékosan rövid, hogy közel kelljen menni, érezni a hatalmas, áradó energiát, hogy leégjen a szemöldök, felhólyagosodjon a vékony bőr az arcon, a kézfejen. Vajon jössz-e holnap is? Mert, ha jössz, akkor Ember vagy és közénk tartozol, ha nem, akkor jobb, ha be sem jössz már! Leégett szempillám nélkül, hólyagos arccal mentem másnap a suliba – nem emlékszem, hogy szóvá tette-e bárki is, vagy tett-e megjegyzést rám – de ott voltam újra este tízkor. És ment a munka reggelig. Hatkor letettem a műszakot, a kollégák kezet ráztak velem – és ott ragadtam. Ember vagy! Ez az igazi munka!

Bár lehetett volna a kovácsmesterség is hivatás, de ma már arra sincs szükség. Egyszerűbb megvenni az olcsó tucatot, mint megfizetni a verejtéket, a tudást, a kitartást, az ügyességet. Egyszerűbb a gyári tucatot, mint az egyedit. Nem kell az egyedi kovácsoltvas kerítés, jó lesz a tucat, az átlagos. Nem a minőség, a szépség, nem az esztétikum a fontos, hanem az ár. A tanítás alkotási folyamat, nem munka. Néha kényszernek érzem, különösen akkor, amikor tehetetlen vagyok egy-egy probléma láttán. Ezek többnyire nem az én kompetenciámba tartoznak, de alapvetően befolyásolják az én tevékenységemet is, ezért meg kellene oldani őket. Ha a gyerek éhes az iskolában és csak korgó gyomrára, a mardosó éhségre képes figyelni, akkor milyen módon végezhetnék jó munkát? Ilyenkor megetetjük persze, de ugye ez nem normális? Nekem a munka megoldandó feladat, rejtvény, amit az ember azért fejt élvezettel, mert a megoldása örömérzettel tölti el. Valami ilyesmit érzek én is, mikor sikerült egy jó órát tartani, együtt dolgozni a gyerekekkel és elérni oda, ahova szerettem volna. Persze az sem baj, ha a gyermeki kíváncsiság másfelé kanyarítja az óra menetét. A hallgatóimnak éppen ezt olyan nehéz elfogadni és magukévá tenni gyakorlatuk során. Hogy elég felkelteni a tanulók érdeklődését, elég a motiváció kialakítása és a gyerekek szívesen fognak együttműködni velük. Hogy ezt milyen módon és hogyan érik el, no, az a művészet.