Összefutottam kedves kollégámmal a városban. Elkeseredetten meséli, mennyire nem érti saját tantestülete, a képzéskor a résztvevők, véletlen találkozáskor a kolléga, hogy miről beszél. Hogyan lehet motiválni, gyereket megtartani, tapasztalati tanulást, élményekre alapuló tapasztalatszerzést és arra épülő tudás kialakulását elérni a mai kölykökkel. Mintha idegen nyelven beszélne.... Értem én jól. 30 éve küszködök azzal, hogy saját szakmabelieknek nincs fogalmuk arról, mit akarok mondani, pedig mindig kerültem a terminológiákat, igyekeztem a legegyszerűbben fogalmazni.
Értekezleten próbálok finoman utalni arra, hogy "nem feltétlenül a gyerek hibája, ha unja az órát és nem motivált"... nem fogalmazhatok nyersebben, a konfliktusokat, bár felvállalom, de nem gerjesztem, ha nem muszáj. Nem értik. A többség nem érti. És nem is érdemes harcolni azért, hogy felfogják, mert nem érthetik. Nem pedagógusok és főleg nem elhivatott pedagógusok. Nem kísérői a gyereknek egy tanulási folyamatban, hanem szeretik a pórázt kézben tartva húzni a tanulókat valamilyen, általuk elképzelt, de át nem gondolt irányba. Minden "tábla" ebbe az irányba mutat, de a kérdés fel sem merül bennük, hogy jó felé mennek-e.
Mindig nagyon gyorsan megértettem, hogy jó helyen, a helyemen vagyok-e. Sosem voltam ott. Igaz, 30 év alatt mindössze 3 munkahelyem volt - mindig igyekeztem megváltani a világot, megváltoztatni a körülményeket, hatni az emberekre és bevallom, ha kellett, akkor ügyesen manipulálni őket a cél érdekében.
Már a 80-as években légüres térben éreztem magam, ha élményeken alapuló nevelésről-oktatásról beszéltem (és így neveltem a kölyköket a suliban): mindenki furcsállotta, hogy nincs csengő, nincs véget érő tanítási óra stb... Aztán a kisegítő iskola a maga megkövesedett nézeteivel: " úgysem képes rá" - mintha a gyógypedagógia ezt tanítaná?!
Aztán az új helyem. Vagyok itt 6 éve, de minek? A lemorzsolódás a suliban óriási - egyértelműen pedagógusi gyengeségek miatt és miközben egyre nagyobbak a problémák (rendszerszinten is, és mindegyik ellenünk hat), mi nem változunk! Közben sóvárogva gondolok arra, hogy bárcsak együtt dolgozhatnék, egy intézményben Hajnival, aki boncolást rögtönöz az udvaron talált sikló tetemén és így nevel-tanít, vagy Karcsival, aki kibontogatja a gyerekek lelkét a drámapedagógia segítségével vagy... mert még vannak néhányan.
De körülöttük és körülöttem is üres a tér. Meddig elviselhető a magány?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése