Késve jön. Minden nap és minden órára. Bevonul szép lassan termetes testével, kopaszra nyírt fején a megmaradt tarajon baseball sapka vagy kapucni. Kérésre néha leveszi, egyébként csak "fenyegetésre" hajlandó. Semmi nála . Se füzet, se íróeszköz, se táska, semmi. Odasétál a tornazsákoknak fenntartott szekrényhez, a disznóólból kitúr egy papírt és egy cerkát, aztán lerogy a székre és nem érti, hogy miért háborgok. Ekkor már jó tíz perc elment az órából. Az órán nem figyel: vagy az arcán levő pörsenéseket vakirgálja, vagy telefonozik (bár erről szép lassan, így hat hét elteltével kezd leszokni), vagy firkálgat valamilyen lapra. Ha kérdezek tőle valamit, nem érti, tudása alapszintű, fejben számolásban kimerül, írásban már nem képes ezeket elvégezni. Írni és olvasni szinte egyáltalán nem tud, fogalma nincs arról, hogy miért tud lélegezni a hal a vízben és arról se sok, hogy éppen most milyen évszak van.Teljesen szocializálatlan, nem tudom, hogy eddig hol volt és mit csinált. Ő azt mondja, hogy semmit. Látva őt ebben biztos is vagyok. És abban is, hogy menthetetlen. Szülőket kértem, jöjjenek be, beszéljük meg a gyerek ügyét, mentsük meg, adjunk szakmát a kezébe, ne legyen "sutyerák". Szülők nem jöttek. Akkor jeleztem, hogy szívesen kimegyek én, hiszen csak 15 percre laknak a sulitól. Mentem, eljátszották, hogy nincsenek otthon. Rájuk törni az ajtót nem fogom. Azt gondolom, hogy már eddig is sokkal többet megtettem, mint ami a feladatom, a dolgom, a hivatásom lenne. Nem jelentettem fel emberségből az órákon külön vele is foglalkozom, miközben vannak az osztályban olyanok, akik sokkal inkább megérdemelnék. Akik akarnak, akik szeretnék, akik tesznek is érte és némán szenvednek a mindennapos késések, óramegállások stb. miatt. Meddig lehet ezt tolerálni? Kérdezem a kölyköt, hogy ha semmit nem akar, akkor minek jár be (már amikor itt van)? Azt mondja, hogy nem tudja. Kérdezem, hogy ő mit szeretne? Semmit nem szeretne, semmit nem akar.... Egy a sok-sok ezer, tízezer szakiskolai, szakközépiskolai tanulóból. Elmúlt 16, nem tanköteles. Mi értelme?
Még nem értem teljes pedagógiai, szülői fegyvertáram végére, de lassan ott járok. És akkor feladom, mert nem tehetek mást, mert nekem is van családom, mert belehalni nem fogok...
Még nem értem teljes pedagógiai, szülői fegyvertáram végére, de lassan ott járok. És akkor feladom, mert nem tehetek mást, mert nekem is van családom, mert belehalni nem fogok...
A HVG-ben megjelent Magával folytatott interjút olvastam. Nagyon megfogott, amiket mondott. Én nem vagyok tanár, de pedagógusként dolgoztam már iskolában és teljesen megértem a gondolatait. Ami biztosan hihetetlennek tünik majd, az én tapasztalataim nem magyarországiak. Én egy nemetországi általános iskolában dolgoztam a feladatom az volt, hogy az integrációs folyamatokat elökészítsem és elösegítsem és megpróbáljam jobbá tenni a gyerekek helyzetét az iskolában. Nagyon sokmindent, amit leírt, itt is tapasztalni lehet. Igaz, nem általában csak bizonyos iskolákban, ahol sok a problémás gyerek- de ez Magyarországon sincs másként.
VálaszTörlésEngem nagyon érdekelnének a tapasztalatai, különösen a módszerekröl, amelyeket alkalmazni lehet. Itt még nincs ilyesmiröl nagyon irodalom. Az inklúzió csak pár éve került szóba és egyelöre senki sem nagyon tudja hogyan is legyen. Olvastam a blogjában, hogy Szabadkán (milyen érdekes, a szülövárosom) tartott egy elöadást. Nem tudom, hogy esetleg van e erröl az elöadásról digitális anyaga. Nagyon szívesen elolvasnám ha lenne rá lehetöség.
Üdvözlettel,
Anikó Schulz
Kedves Anikó! Elnézést, hogy csak most reagálok. Igen, van róla digitális anyagom, de inkább egy bővebb és érthetőbb cikket küldenék át, amit egyik pedagógiai lapunkba írtam. Az inklúzió alapjának (a feltételeken kívül, amik nálunk egyáltalán nincsenek meg) a nevelést, a közösséggé formálást tartom. A Baráti Körben ez működik most már 17 éve remekül. Erről küldök egy írást, ha kapok egy email címet. Az enyém nyilvános: leinerk@freemail.hu , ide írhatsz és akkor megy az anyag
VálaszTörlésBarátsággal
Leiner Károly