Bánk bán

Poros, avitt, nehezen emészthető, érthetetlen, élvezhetetlen. Dobjuk ki, mint a Kincskereső kisködmönt vagy Jókai műveit! Cseréljük le a kánont: jöjjön Harry potter és társai, amikkel semmi baj nincsen, de számomra nem képvisel akkora értéket, mint Gárdonyi, Jókai, Móra, Móricz stb.!

Bánk bán. Felcsendül az első taktus és a színház lassan elcsendesedik. Mondani sem kell, tudni sem, de látom, hogy nagyon sok fogyatékos gyerek, fiatal van a nézőtéren. Tanítványaim egyre kérdőbben néznek felém és az összehúzott függönyre - ez így fog maradni végig? 

Soha nem voltak színházban, operában. Egy sem! Ha ötödikes tanuló lenne, akkor annyira nem csodálkoznék, de középiskolás... kollégák, elfogyott a lelkesedés? Értem én! Nincs túlóra pénz érte, macera 15-20 értelmi fogyatékossal átutazni a városon puszta hivatástudatból, szerelemből. Értem én, hogy ne érteném, csak nem értem meg.

Vége a nyitánynak, a függöny szép lassan szétnyílik és elkezdődik a csoda. Avitt, poros nyelven, érthetetlen artikulációval és mégis üt. Nagyokat. Hatalmasakat. Osztályom együtt él a darabbal, együtt lélegzik, érti, hogy mi történik, átérzi, hogy miért panaszkodik Tiborc, miért zokog Bánk,.. 

Persze, készültem rá. Tudták, hogy mi fog történni, s bár olvasni nem tudják a gyorsan változó, kivetített szöveget, de ennek ellenére halálos csendben, tapsolva, szégyenlősen elrejtett könnyekkel ér véget a darab. Három felvonás. 

Termünkben még idegenkedve hallgatták Simándi előadásában Bánk áriáját, most megfogja őket a dallam, a mondanivaló. 

Érdemes volt. Hogy mi marad meg bennünk, mikor egyik napról a másikra sokkal fontosabb dolgokat is elfelejtenek, nem tudom. De kellenek ezek az események: Jónás Tamás a sulinkban, Bánk bán az Erkelben, rendhagyó óra a Csodák Palotájában, foglalkozás a Hadtörténeti múzeumban stb. 

Autistámnak végig reszket a lába, vitustáncot jár - ő így fejezi ki érzelmeit. Mellettem ül, remegek én is. Kérdem utána, míg sétálunk a busz felé: - Mit gondolsz? Hallgat kicsit, gondolkodik, hogy a maga módján "tudálékos" választ adhasson. - Megütött - mondja és mosolyog. Mindig mosolyog.

Régóta mondom - és ellent szeretnék mondani Gyarmathy Évának, akivel egyébként nagyon jó viszonyban vagyunk - hogy nem mások ezek a gyerekek sem. Meglehet, hogy mire a suliba kerülnek, addigra mások lesznek, de alapvetően, ha a család tenné a dolgát, akkor helye lenne a Kincskeresőnek, Az aranyembernek és a Bánk bánnak is. A a család helyett nem a tv, az okostelefon, a tablet "nevelné" a srácokat, hanem a nagyi, a szülők, a család, akkor helyére kerülhetne ismét minden.

Steven Hawking, a világ egyik legnagyobb gondolkodója, azt állítja, hogy nagyjából 100 éve van még az emberiségnek. Nem vagyok ő. Csak egy ember, egy apa, egy gondolkodó pedagógus és állíthatom, hogy ha helyükre kerülnének a dolgok, akkor mai technikai tudásunkkal "örök életűek" lehetnénk és nem a kihalás felé lépdelnénk. Mikor kapunk észbe? Van még út előttünk?   

A népszerű Jocó bácsi

kiakadt. Kiakadt a szülői viselkedésen. A nem nevelésen. Az eltérő és/vagy nem létező erkölcsi normákon. (Miért most - eddig hol élt?)

Hát persze! Mire hívjuk fel a figyelmet folyamatosan, egyre jobban üvöltve a kétségbeeséstől 25 éve? A családok meggyengülésére, a családi nevelés hiányára stb.

Volt egyszer egy rendszerváltásnak nevezett valami. Rendszert nem váltottunk, csak többek között erkölcsi normákat. Oka: a gazdasági változások (kőkemény kapitalizmus - ezt akartuk emberek?) és az azokat erősítő, megalapozó, előkészítő média. Oka az a másfél millió munkanélküli, akik egyik napról a másikra váltak azzá, és a velük hasonló ütemben elszegényedő, megszorításoktól szenvedő sok milliós réteg. Köztük a rendszerváltáskor is szegények és egyre több egykor még középosztálybeli. A munkanélküliek és elszegényedők tartósan azok is maradtak és kitermelték az őket követő generációkat, akik ebből a közegből épp annyira reménytelenül akartak kitörni, mint szüleik, nagyszüleik. Mára eljutottunk oda, hogy nem is akarnak: beletörődtek, megszokták, ezzel élnek kisgyermekkoruk óta. Egész régiók váltak a szegénység mélyszegénység szimbólumává és mára talán le is fedik az ország nagy részét. Persze nem kell Borsodba, Hajdú-Biharba vagy Szabolcsba menni, elég a fővárost megnézni. 

Ugyanúgy szakadt szét Budapest, mint az ország. Az ezeken a területeken élők legnagyobb gondja a legösztönösebb: életben maradni minden körülmények között. Ugyanakkor ezeken a területeken születnek nagyobb számban gyerekek: nem a budai elit környéken élnek nagycsaládosok, hanem itt, a legszegényebb részeken. A mindennapi harcok mellett - nem felmentve a szülőket - nem jut idő, energia a gyerekek nevelésére, a szocializációs folyamat elindítására és végigvitelére. Nem jut erre tán energia, szándék sem. 

Ezek a gyerekek a legelemibb erkölcsi normákkal sem rendelkeznek, de nem képesek cipőt kötni, nem fogtak ceruzát sosem, nem hallgattak meséket, nincs szókincsük stb. Teljességgel alkalmatlanok az iskolai munkára, képzésre. ( Mindig elsős tanító néni idegösszeroppanással fekszik egy elmegyógyintézetben, mert képtelen feldolgozni, hogy akármilyen módszert használ, akkor sem tudja kis elsőseit megtanítani írni-olvasni, miközben a megye egyik elismert szakembere volt. Azt hiszem, nem fog már sosem tanítani - így öld meg egy pedagógus lelkét!)

Hát ezért küszködünk már jó két évtizede! Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy egy összeomló félben levő társadalom összes problémájával mi vegyük fel a harcot az iskola keretein belül. Nem vagyunk rá képesek és nem is a mi feladatunk! Aljas dolog elvárni és mocskos dolog a végkimerülésbe kergetni a pedagógusokat - természetesen megfizetetlenül, agyonhajszolva. Senkinek nem lenne szabad 20 óránál többet tanítania! Akkora lelki, fizikai megterhelés, amit nem lehet tartósan elviselni. Minden pedagógus legalább 15 órával többet dolgozik a 40 órás munkahétnél. A mindenkori kormányok pedig aljas módon elvárják - akárcsak a szülők, hogy mi tegyük helyére, amit ők elmulasztottak vagy elrontottak. Hát, nem! Nem vagyunk képesek rá!

Jocó bácsi kiakadt most, mert még fiatal. A magam korabeli vén róka, aki megélte a magyar oktatás dicsőségét, világelsőségét és fokozatos haldoklását, látta mindezt előre és kiabálta világgá. Hiába. Most itt van az összeomlás és nagyon sok mindent kellene tenni, hogy az ország megmaradjon. De ha nem lesz erre össztársadalmi akarat,  pénz, paripa, fegyver, akkor senki nem fogja 10 éven belül érteni Attilát, szegény József Attilát. 

"Nincs itt semmi szép, mert nincs igazság,

  Kenyér-anyót veri az alkohol.

  Elvonult a szép lélek-magasság 

  S ifjú apácaszívként haldokol.

  Don Quijottként girhes koronánkon

  Okos Panzákkal harcolunk s bután. 

  Nincsen illat sehol a világon,

  Hullák rothadnak Volgán és Dunán.

  Ó az Ember!! - hagyja karosulni

  Az eszmét a butaság szöllején.

  S mint ki vágy Krisztus sebébe nyúlni,

  Ugy undorodok magamtól is én.

  Aromaként öleli itt minden

  Magába át a gyűlölet-ködöt.

  Nagyon útálkozhatott az Isten,

  Hogy ilyen csúnya planétát köpött!"

Elveszett generáció

Hmmm. Az elveszett gyerekek országa után ki mertem mondani, el kellett ismernem, hogy egy elveszett generáció tagja vagyok. Egy tehetséges, nagy reményekkel életnek nekiugró generáció egyik tagja. Pedagógusok szerint az utolsó "nagy" generáció, akik még fél szavakból is értjük egymást. 

Azok közül egy, akik a rendszerváltáskor kezdték "felnőtt" életüket, azoké, akik akkor még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy valóban beleszóljanak a politikába és túl naivak, mert elhitték, hogy egy jobb kor jön. Demokrácia, egyetértés és haladás. Nekem nem a nyitott határok voltak fontosak, hisz akkor se, és azóta sem volt ahhoz forrásom, hogy beutazzam a világot, noha nagyon vágytam rá. Ha maradt a nyomorúságos és egyre kevesebbet érő fizetésemből valami a három gyerek és az egyre nagyobb megszorítások után, azt a kölykökre, a hivatásomra fordítottam. Éltünk egyik napról a másikra, de boldogan, mert hittük, hogy jó irányba fogunk menni. Ma már ki kell mondanom, hogy rossz az út, és egyre tornyosabb, fekete fellegek lógnak a fejünk fölött. A mindenkori ormányok semmiben nem különböztek az "átkos" puha diktatúrájától - mindegy, hogy mit mondanak. A régiek legalább ismertek határokat a lopásban, csalásban, ezek a szarháziak a jövőt lopták el. És a jelenemet, az életemet. Úgy ment el hasztalan küzdelemmel, mindennapos harcokkal ez a harminc év, hogy észre sem vettem és rabszolga lettem. Persze, mert mindig csak a család és az iskola érdekelt - dehogy akartam én Zöldbéka tanár úr lenni! Csak úgy sodort előre az élet...

Mára az iskola halott. A pedagógusok, mint züllött csavargók, csak túlélni akarnak. Felhígult a szakma, a többség csapnivaló szakbarbár jobb esetben, rosszabb esetben akkora kárt okoz a gyerekekben, hogy el kellene tiltani a pályától, a kölyköktől. És nem magyarázható mindez a fizetésekkel, a nyomorúságos körülményekkel, az egyre kisebb megbecsültséggel. Nem, ez emberség, hit, elhivatottság, szakmai tudás kérdése. Túlterheltek vagyunk: fiatalok már nem jönnek, az idősebbek többsége kiégett - folyamatos az ingyen rabszolgamunka, a helyettesítés, a hiányzók pótlása. Túlóra nincs, csak egyre problémásabb osztályok, egyre nagyobb létszámmal, egyre gyengébb képességekkel. Persze mit lehet várni attól a családtól, akiknek tán munkája sincs - gyereke annál több, akik soha nem meséltek a kölyköknek, nincs otthon egy darab papír, ceruza, könyv, társasjáték. Nem is tudnak mit kezdeni a kölykeikkel, akik aztán úgy jönnek iskolába, hogy a tanító törli az orrát, tanítja meg enni, köszönni stb. De még ez sem lenne baj, ha a "kollégák" elég kreatívak lennének, ha lenne bennük bátorság, hogy eltérjenek az idióta előírásoktól és ténylegesen neveljék a gyereket, Kísérjék az úton, ami a felnőtté, Emberré váláshoz vezethetne. De legtöbbször csak a nihil, a közömbösség, igénytelenség, érdektelenség lesz az eredménye a "munkának". Megölik a gyerekben az Embert. A szerencsés kisebbség, akik "elit"-iskolákba járnak - értsd "normális" iskola: nos, ők mennek el külföldre, mert elegük van ebből a szerencsétlen, kizsarolt, tönkre tett országból, ahol semmi nem működik, ahol egy hivatalos ügy elintézése hónapokig, évekig tart, ahol a jogra hivatkozva naponta törvénytelenségeket követnek el, ahol a közerkölcs mélyen a seggem alatt van... Ahol a szülőket sem érdekli az iskola haldoklása: nem emlékszem egyetlen demonstrációra sem az elmúlt 30 évből, pedig ott voltam majd mindegyiken, ahol a szülők tömegei álltak volna azon kevés pedagógus mellé, akik fontosnak tartották az ő gyerekeiket, az ő gyerekeik jövőjét. De nem jöttek a pedagógusok sem, úgy látszik, nekik sem volt fontos az egész. A teljes magyar társadalom leszerepelt az elmúlt 30 évben. hagyta, hogy egyik zsarnok váltsa a másikat, egyik tolvaj a másik gazembert. "„A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában a nemzetben rejtezik.” - írta Széchenyi és igaza volt. Csakhogy nincs már nemzet - sokfelé szakadt. Én látom a nagyobbik részét, a szegényeket, a mélyszegénységben élőket, Már négy, négy és fél millióan vannak. Fél Magyarország - olyan messze a másik felétől hogy mikor mesélek "kollégáknak" képzéseken, személyes találkozókon, el sem hiszik. Pedig én dolgozom velük, köztük élek. Nekik szentelem az életem. Néha megkérdem magamtól, hogy miért? Anyám példája késztet erre? A jellemem, a személyiségem, vagy van olyan, hogy karma? Nem tudom, és a választ sem. 

Vasárnap volt tegnap, Jézus feltámadt, majd hitem szerint látva ezt a rothadó társadalmat, inkább meghalt újra. Felismerte, hogy nem tudta bűneitől megváltani a világot, nyomott a facen egy rövid posztot, majd inkább megfeszíttette ismét magát.

Olvasni jó

Olvasunk. Halálos csendben. Minden nap. Tizenöt percet, vagy néha, mikor nem tudom leállítani, akkor egész órán. Látom, hogy teljesen belefeledkeztek és nincs szívem: hadd menjen el a természet óra vagy az erkölcs vagy a magyar. Szerencsére minden nap van velük órám.

Persze nem indult ilyen könnyen. Először furcsállották, hogy könyvet hozatok velük vagy kiveszünk a könyvtárból. Vagy, ha olyat szerettek volna, ami nincs meg, akkor behoztam otthonról. Egy hét után már nem volt különleges dolog, megszokták, élvezték. Pótoljuk, ami elmaradt ezeknek a 15-16 éves kölyköknek: Pál utcai fiúk, Bogáncs, A láthatatlan ember (Gárdonyi), Mikszáth Pillangója, Szent Péter esernyője, A kis herceg stb. Az első héten a "nem kellő" könyvek körbejártak és végül kikötöttek a gazdájuknál.

Olvasunk. És beszélgetünk róla: mit látott Zéta a hunok között, és miért lát mást egy gyermek, mint egy felnőtt... az asztalon értelmező kéziszótár, gyakran forog a kezekben. És ez jó.

Akárcsak a heti vers. Latinovits Zoltán adja elő mindet, tőle töltöttem le. Meghallgatjuk, megnézzük, megbeszéljük néha. A vers kinyomtatva kikerül a falunkra és több példány a tanári asztalra, ahonnan gyorsan eltűnik, hiszen többen verses kötetet állítanak elő maguknak - ha már nincs otthon. Se könyv, se ceruza, se papír, se szeretet, se ennivaló, se meleg, se tiszta ruha, se szülő, se boldogság. Talán egy kicsi nálunk. Az osztályban. Szomorú, de ez 2017 Magyarországa. Mindegy, hogy mit hazudnak politikusaink, miről áradozik a média, mit kennek például az én, pedagógus, nyakamba. Nem vállalom. Megteszem, ami tőlem telik, állásommal játszom nap mint nap. Mert annyira mást csinálok, mint egy "normális" pedagógus...de azt hiszem, hogy amikor a svéd csodáról áradozik a média, akkor elég lenne körülnézni kis hazánkban, mert még vagyunk  néhányan. Még. Néhányan.

  

Mert együtt lenni jó

No, akkor ismét természetismeret. Csak mert annyira jó volt (megint). Témakör: gravitációs kölcsönhatás egy alapozó óra után.

Óra eleje: felvezetem, mi várható. Csoportmunka, gravitációs kísérletek

Csoportalakítás: Hány lába van a ...? Katicának (vannak, kik négyen állnak össze :) ne feledjük, hogy értelmi fogyatékos srácokról van szó), póknak, galambnak, lónak. Nos, meg is van a négy csoport, ahogy szerettem volna. Ismertetem a problémát: előző órán házilag készül "kilövő" szerkezettel gurítottuk el a labdákat és mértük meg a megtett utat - otthoni gondolkodás volt, hogy melyik miért addig gurult, miért állt meg stb. Ma fogjuk megbeszélni.

A képen a labdák és a kilövő szerkezet: egy-egy diák mutatóujja tartotta a megjelölt pontokon a guminál a csúzlit, egy harmadik kilőtte a megadott pontig húzva a kartoncsíkot.

Ma pontosabb, objektívebb mérést szeretnénk. Rájönnek, hogy lejtőn kell elindítani a labdákat!  A csoportok nekilátnak elkészíteni: egy-egy centit mérnek vissza az előre feldarabolt kartonpapír-csík oldalán, karcolják és felhajtják, így a labdák nem gurulhatnak oldalra. Mérnek, vonalzót használnak!

Elkészültek a csíkok. Összerakjuk a pályát a négy darabból, feltámasztjuk a könyvtorony tetejére és kezdődnek a gurítások: ismét mérünk, most már mérőszalaggal. mivel egy linóleumcsík 2 m széles, így csak a tőle eltéréseket mérjük és számolniuk kell.

Az előző órai táblázatba írjuk az eredményeket, majd kezdődhet a feldolgozás: miért indulnak el a labdák? Mitől függ a sebességük? Miért állnak meg? Milyen erők hatnak rájuk? Mi a súrlódás? Van-e köze a tömegnek és a súlynak a gurítás hosszához? Mi a különbség tömeg és súly között?

És tudják! Értelmi fogyatékos gyerekek pontos válaszokat adnak!

Jön a tőrdöfés. Matek és nem én tanítom: ha tudom, hogy mekkora a legmesszebb guruló labda tömege, akkor ki tudom-e számolni nagyjából a legkisebb tömegét????

Ez nem megy. Próbálkoznak, de nem megy. 

- Nem tanultátok még az egyenes arányt? - kérdezem.

- De.-mondják nem túl meggyőzően.

Gyorsan megértetem velük és kiszámoljuk. Majd lemérjük. Nagyjából pontos az eredmény.

Még egy játék belefér a 40 percbe: sorba tudnátok-e rakni tömegük szerint a labdákat. Körbemennek a lasztik - taktilis érzékelés - és megszületik a sorrend. Közösen megállapodnak és utána mérünk. Gramm- ban, amit átváltatok dekára is, biztos, ami biztos.

Ekkor csengetnek ki. Jó volt együtt lenni megint. 

Semmiből sem tanulok

Elment az eszem, hogy már megint ugyanazt a hibát követem el: semmiből sem tanulok. Többször nekifutottam már az integrációval kapcsolatban gondolataim megosztásának - nem mintha számítana véleményem. Magyarország nem az a hely, ahol a hétköznapi, harminc éve pályán levő pedagógusok véleménye számítana - legalábbis ez idő alatt egyetlen eseményre sem emlékszem, ahol legalább helyi szinten megkérdezték volna.

Jó néhány évvel ezelőtt megírtam az Integrálunk.Valóban? című cikkemet az értelmi sérüléssel élők hazai integrációjáról, amely óriási vihart kavart. Megerősített abban, hogy kétféle vélemény létezik ezzel kapcsolatban:

- az első minden tény ellenére körömszakadtáig bizonygatja, hogy hazánkban mindez remekül működik és csak szemléletváltás kérdése az egész. Ők többnyire vagy "valakik" a pedagógia elefántcsont tornyának ablakában és onnan néznek le ránk, gyakorló pedagógusokra vagy abszolút laikusok - lehetőleg messzi országokban és onnan osztják az észt. Legjobban a pályaelhagyó "kollégák" véleménye érdekes Londonból, ahol bonbont csomagol.

- a másik lehetetlennek tartja az integrációs törekvéseket és millió beszámolót, érvet tud hozni arra, hogy miért nem működhet. Fórumokon szidják egymást sni-s gyermeke nevelő szülők és az "elszenvedők" szülei.

Magam a harmadik véleményt képviselem: nagyon jó dolog az integráció és mindig csodálkozom azon, hogy ez egyáltalán probléma lehet nálunk, hiszen olyannyira természetes például a természetben, hogy szót sem érdemel. Olyan, mint lélegzetet venni. Nos, nálunk nem. Az integrációs folyamat (és én most CSAK az intellektuálisan, értelmében sérült emberkékre gondolok) hazánkban erőszakoltan, feltételek nélkül zajlott le és folyik mind a mai napig, így sikertelensége törvényszerű. Tán ezer iskolából egy lehet, ahol a pedagógusok, nem törődve a feltételek hiányával, nem azt keresték, hogy miért nem fog sikerülni, hanem azt, hogy lehet sikeres. És ennek érdekében meg is tettek mindent: szemléletváltás, képzések, együttműködés a szakemberekkel, gyógypedagógusi megsegítés elfogadása és igénylése stb. Magam sikerrel integráltam vissza szegregált osztályból sni-s tanulókat a többségi osztályokba, ahol sikerrel szakmai vizsgát is tettek, így el tudták érni álmaikat. Megvádolni azzal, hogy integráció ellenes vagyok- botorság. Mellszélességgel állok ott, de ellensége vagyok a feltételek, szemléletváltás nélküli "integrációnak", a befőtt-effektusnak, ahogy egy kedves gyógypedagógus kollégám nevezte! 

Nagyon sok "integráló" iskolát láttam, nagyon soknak átolvastam gondosan a helyi tantervét (ha volt egyáltalán), pedagógiai programját, beszélgettem az ott dolgozó kollégákkal. 

Sehol nem találkoztam integrált tanmenettel, tantervvel, differenciált számonkérésekkel, dolgozatokkal, feladatlapokkal.  A legtöbb esetben a kollégák tudták, hogy az SNI taulóknak mely dokumentumok írják elő a követelményeket, de azokat nem ismerték, ezért nem is fésülték össze az ép tanulókéval. 

Egy SNI tanulónak (például F-70-es enyhe értelmi fogyatékosságnál) nem kell a gyorsulást tudnia kiszámolni fizika órán, nem kell kovalens kötésekkel foglalkozni kémián, nem kell szögfüggyvényeket számolnia és lehet folytatni hosszasan a sort. Attól ugyanis, hogy egy enyhe értelmi fogyatékos gyerek beintegrálódik a többségi iskolai osztályba, attól még "nem gyógyul meg", nem lesznek jobbak a tanulási képességei. A z integráció haszna nem ebben rejtőzik, ha jól csináljuk.... nem folytatom tovább, olvassátok el az OFOE honlapján a sorozatot.

http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1851

Olvassátok el és várom a kritikákat, ha már buta módon megint kinyitottam a számat...

Hogyan tanítom 5.

Ezúttal a fizika órámra engedek betekintést, de ahogy eddig is, most sem a tantárgy a fontos, inkább az, hogyan látom én ezt az egészet. Írhatnám a magyar órai munkánkat vagy a kémiát - a lényeg a komplexitásban, a nagyon is tudatosan megtervezett munkafolyamatokban van, amelyek igyekeznek a gyerekek képességeihez alkalmazkodni, differenciálni és ezáltal fejleszteni.

Előzmény: előző órán a mozgásállapot-változással foglalkoztunk, óra végére eljutottunk az út-sebesség-idő összefüggéseihez, a sebesség számításához. Kaptak leckét is: állati rekordokat számoltak. Motivációként a világ leggyorsabb madarát, szárazföldi és vízi állatát kapták. Mivel órán csoportmunkában dolgoztunk, így mindenkinek a maga csoportjának megfelelő állathoz kapcsolódó gyakorlás jutott. 

Ismétlés, leckeellenőrzés: nagyjából 5 percembe került, és mivel idén érthetetlen okból nem én tanítom a matematikát (persze értem: ezeket a gyerekeket közismereti tárgyakra csak megfelelő gyógypedagógus taníthatná, azaz én. De akkor túlórát kellene fizetni - pénz meg nincs), ezért 2 perc erejéig végig kellett szaladnom egy szöveges feladat megoldási menetének lépéseibe: írtam a táblára, a gyerekek ennek megfelelően pótoltak. 

A kísérlet

Következett az órai páros munka megbeszélése - ki tudja leggyorsabban gurítani a teniszlabdát a folyosón! 

1. Megbeszéltük, hogy csendben dolgozunk, megbeszéltük, hogy mi, mik kellenek ahhoz, hogy sebességet tudjunk számolni. 

2. Időmérés - mondták a kölykök. Hát akkor elő a mobillal, kinek van rajta stopper? Mit mér a stopper, milyen egységet.

3. Távolságmérés. A folyosót linóleumcsíkok burkolják, melyek vízszintesen, csíkokban vannak elhelyezve. Megkérdeztem, hogyan lehetne nagyon gyorsan és egyszerűen lemérni, ahelyett, hogy végighúzkodnánk a mérőszalagot? A gyerekek rájöttek, hogy minden csík egyforma széles, rájöttek, hogy elég egyet mérni és utána annyiszor venni, ahány csík van a rajttól a célig.

4. Párok kialakítása: most tetszőleges volt, lényeg a stopperek megléte volt.

5. Megbeszéltük, hogy milyen jelre induljon a gurítás.

6. Megbeszéltük, hogyan kell gurítani (egy kis tesi óra), mert nem tudtak

7. Megbeszéltük a kísérlet menetét: adott jelre gurít az egyik, a társa méri az időt és beírja társa füzetébe.

Kimentünk a folyosóra és a gyerekek egymást váltogatva nagyon fegyelmezetten, ügyesen és felelősséggel elvégezték a gurításokat, lejegyezték egymás füzetébe. Most tartottunk a 40 perces óra felénél (14 gyerekkel ez nem olyan nehéz)

A terembe visszaérve egy kicsit zsonglőrködtünk a labdákkal, majd begyűjtöttem a zsákba - természetesen mindenki a helyéről próbálta hozzám, a tanári asztalnál tartott zsákba dobni a labdákat. Egész jól ment.

A következtetések, számítások:

ebben segítenem kellett, mert az első számítás (út osztása idővel) még ment a számológépek (telefon) segítségével, de m/sec mértékegységgel nem tudtak mit kezdeni. Nem tudták, milyen gyors. Egyikük kérdezte végül meg, hogy mennyi az km/órában? Így megtanultuk átváltani is, ezzel megszülettek az eredmények. Megállapítottuk (segítségemmel), hogy ötször gyorsabban gurultak a labdák, mint egy gyalogos sebessége, nagyjából akkora sebességgel, ahogy egy bicajos tud menni stb.

5 percem maradt így is! Visszaadtam a labdákat és ritmusjátékkal fejeztük be az órát. Először mindenki "tá"-kat, negyedeket hangoztatott labdapattintással a földön. Nem ment könnyen, a labdák, mint a géppisztoly, kattogtak, de kezdett lassan kialakulni a rend, ahogy az irodalomból tanult idézeteket kezdtük mondani egyszerre (gyakran adok nagyon rövid memoritereket). Aztán az ügyesebbeknek jött a "ti-ti", és a végén összehangoltuk két sorba állva ezeket a ritmusokat. Nem is lett olyan rossz, mint vártam - jókat nevettünk saját bénaságunkon. Következő órára otthonról hoznak majd mindenféle guruló játékot és csoportokban fognak "játszani"(mérni, tanulni és gyakorolni).

Hát, valahogy így mennek nálam az órák. :)