Szünet?

Azt hiszem, hogy egy pedagógusnak sosincs szünete. Legalábbis nekem nincs. Már harmadik napja nincs tanítás, de napjaim zöme a tanítványaimmal telik. Különösen azzal a kettővel, akikről legutóbb írtam. Köszönhetően a nyilvánosságnak összejött akkora összeg, hogy ne kelljen a szünetben dolgoznia. megkezdtük a tartós élelmiszerek gyűjtését is, januárra reményeim szerint összejön egy nagyobb mennyiség, aminek kiszállítását is sikerült más elintézni. Sikerült orvost szereznem, aki meggyorsítaná a vizsgálatokat, a lány ugyanis már képtelen enni. Amit megeszik, az vissza is jön egy idő múlva. Azt hiszem, hogy komoly emésztési problémái vannak, amit mihamarabb orvosolni kell. Megvan az orvos, még kell majd a sulidokitól a beutaló és akkor januárban el is kezdődhet a kivizsgálás. Sikerült neki jobb munkát is szereznem: hamarabb fog végezni és talán többet is fog keresni. Hát, nagyjából ennyi minden történt vele.

A másik lányt megtaláltam egy vidéki kisvárosunk nevelő intézetében. Mivel még nincs gyámja sem, így nem könnyű bármit is intézni ügyében. Tegnap megjártam ezt a kisvárost, meglátogattam és ha már ott voltam, akkor kicsit bele is kóstolhattam egy nevelőtanár feladataiba. Történt ugyanis, hogy mivel ők is kevesebben vannak, mint kéne, az ott levő nevelőnek el kellett mennie az iskolákba a többi gyerekért, de nem volt ki leváltsa. Kérdezte: elvállalnám-e? Hát persze. Ő ment és meg maradtam a srácokkal - játszottunk egy jót, miközben a kis down-szindrómás kislány folyamatosan puszilgatott. 

Sikerült meggyőznöm a nevelőt, hogy saját felelősségemre hadd jöjjön osztályával tanítványom csütörtökön egy jótékonysági ebédre. Utána beviszem a kölyköket a Bazilikába, meg a karácsonyi vásárba. Persze csak úgy lehet, ha reggel lemegyek és felhozom, majd este ugyanez. Szóval vonatozgatok egy kicsit, de semmi baj: legalább viszek az intézetbe egy kis gyümölcsöt, teát stb. És akkor talán pénteken nekem is elkezdődhet a szünet.

Mikor megszakad a szív

Lassan, tőlem függetlenül, szét fog esni az osztályom. Nem a belefektetett rengeteg munkát sajnálom, hanem a kölyköket. Csak egy-két eset, ízelítőnek, hogy mitől fáj...

A család Pesten élt, míg az anya embóliát nem kapott és le nem esett a lábáról. Képtelen volt dolgozni, csoda, hogy életben maradt. Az apa ugyan dolgozik, de mint mi annyian, az éhenhaláshoz sok, a normális, emberi élethez kevés. Magam is tartok attól a naptól, amikor nem tudok majd dolgozni: mi lesz velük?

Eladták hát a pesti lakást, mentek az agglomerációba, annak is végibe, falunak határába. Másfél kilométer a vasúttól, busztól, ha jár egyáltalán még arrafelé. Ez történt tavaly. Mikor a lány megértette, hogy a család el fog süllyedni, egyre lejjebb, ahonnan nem lesz már visszaút, elment dolgozni. Mocskos multihoz, minimálbér alá, kizsákmányolva. Többször is műtött gerincével napi nyolc órákat húz le, hét napból hatszor, taníts után. Mert az iskola szent - erre neveltem. Keres annyit, amennyi kell az életben maradáshoz. Mit ad érte cserébe? Este tizenegykor végez, vonata ritkán jár, egy felé hazakeveredik, aztán irány a téli süvítő szélben, mínuszban a falu vége. Fél kettő, mire belép az ajtón. Lezuhanyzik, eszik, ha éhes, aztán alvás, mert fél ötkor kelnie kell. És irány a suli....

Két óra alvás, nettó 57-60 ezer Ft - ennyi ma egy fiatal élete?
Most daganatot találtak gerince mellett: szegény magyar egészségügy  szerintem hónapok múlva tudni fogjuk az ítéletet, Addig meg izgulok (őt nyugtatom) és közben darabokra hasad szívem. Sosem volt könnyű megélni a sorsokat, de azt hiszen, megöregedtem. Sok már a fájdalom.

Másik: maga ment be a családsegítőbe és vetette védelembe magát. Elhamarkodta a lépést, tudja ő is, de hiába tanítottam, ezt a konfliktuskezelési technikát nem tanulta meg. A gyermekvédelem, ami alig moccantja más estekben a seggét, most valamiért ugrott. A lány eltűnt mindenki szeme elől - se iskolába nem jött, se megtalálni nem volt könnyű. De sikerült és kiderült, hogy alig egy héttel ezután már egyik vidéki, de Pest közeli városkánk nevelőintézetébe vitték. Megszökött onnan, jött suliba, hívtuk a nevelőjét, nálunk a lány, megy haza suli után. "Megegyeztünk" ebben és ennek ellenére alig egy óra múlva már kopogtattak is a rend őrei. Velük tényleg sikerült egyetérteni: empatikusabbak voltak, mint a gyerek nevelői, hivatásból ezzel foglalkozó "szakemberek". Maradt a lány a tanítás végéig majd visszament az intézetbe. Azóta nem láttuk, nem jöhetett osztálykarácsonyra, Titanic kiállításra, karácsonyi vásárba.... megyek hát holnap én hozzá. Kihozni intézetből, ünnepelni a szeretet ünnepén - még akkor is, ha ellenünk az egész világ.

Mert ellenünk az egész világ... és megszakad a szív

2017. Magyarország

Szemléletváltás vagy összeomlás

Tegnap egy öt órás képzést tartottam kollégáknak egyik pedagógiai intézetünkben. Talán ez volt az első olyan, ahonnan úgy jöttem el, hogy valószínűleg megértették és elfogadták a pedagógusok, hogy vagy változtatunk szemléletünkön vagy összeomlik az iskola. Az összeomlásnak természetesen arról a faktoráról beszélek, amelyben kompetensek lehetünk: a nevelési-oktatási folyamat tőlünk függő komponenséről. Ugyanis az iskola minőségét, az ott folyó munka hatékonyságát leginkább mi, pedagógusok határozzuk meg. Nem foghatjuk forráshiányra saját tehetségtelenségünket, kiégettségünket, szakmai hiányosságainkat.

Ami kétségtelen: ma már nem lehet úgy tanítani, mint 10-20 évvel ezelőtt. Tapasztalataim szerint nem a gyerekek változtak meg - és ezzel a kijelentésemmel hajlandó vagyok vitába szállni bárkivel. A gyerekek tényleg mások, csakhogy szerintem nem eredendően mások, nem így születnek, hanem a szocializációs folyamat más, mint 10-20 évvel ezelőtt. Ez a folyamat millió sebből vérzik, amelynek oka a rendszerváltás óta törvényszerűen változó társadalom (hogy jó irányba változik-e, az más kérdés). A békáknál világosan bebizonyosodott, hogy például a kölykök is utálják ezt a rohanó, felületes világot és imádják azokat a helyzeteket, amelyekben lehetőségük van lassulni, gyereknek lenni. De ezt meg kell tanítom nekik, mert már nem tudnak játszani, nem tudna manipulálni, nem tudják, hogyan teremtsék meg magunknak ezeket a helyzeteket. A család nem tanította meg őket.

A képzésen azonnal használható gyakorlatokat, technikákat, eljárásokat adtam a kezükbe, mert azt tapasztaltam, hogy a pedagógusok többsége nem hajlandó arra, hogy maga adaptáljon ilyeneket, maga állítsa elő - készen akarja megkapni. Erre van igény és kicsit értem is. rettentően fáradtak vagyunk és soha ilyen rossz helyzetben nem volt a napszámos. 

Erre a szemléletváltásra rájöttek már évtizedek óta azok a nemzetek, akiket most példaként emlegetnek. De: nálunk is vannak ilyen szigetemberek (magányosan a kiégett, tehetségtelen... kollégák alkotta tantestületekben) és csodákat művelnek! Csakhogy: amíg Finnországban ugyanezt a munkát egy jobb állapotban levő társadalomban teszi harmad-negyedannyi munkával az ott dolgozó pedagógus (kiváló feltételek, megbecsülés mellett), addig nálunk mindennek hiányában szó szerint belehalnak a kollégák. Ők azok, akiknek hangja semeddig sem hallatszik, mert 

1. nincs rá igény: az oktatáspolitika, a mindenkori kormányok hozzá nem értő belepofázása miatt, egyetlen célt tart a szeme előtt - kiképezni a buta, képzetlen, megtörhető és rabszolgamunkára kényszeríthető munkások tömegeit

2. mert nem érnek rá arra, hogy gerillamarketinggel továbbadják tudásukat, hiszen heti 50-60 és több órában dolgoznak és fontosabb, hogy másnapra meg legyenek a differenciált feladatok az órára, minthogy megírjanak egy publikációt, szakmai anyagot valamelyik megmaradt szakmai folyóiratnak

3. a normarontás miatt ők az el nem ismertek, elnyomottak a tantestületekben. Könnyebb és konfliktusmentesebb beállni a sorba és szintén középszerűnek lenni, mint harcolni gyerekért, iskoláért, magunkért  

Nem kellene tehát csodálkozva bámulni és irigykedni a skandinávokra: itt vannak, itt élnek közöttünk. Menjetek el Turára, Mezőtúrra, Békéscsabára.... ott vannak a "finnek", tanuljatok tőlük! És akkor gyerek, pedagógus talán szebb napokat élhet meg, mielőtt fejére omlik az iskola. Mert össze fog dőlni -ezt biztosan állíthatom.

Számok - 60 óra

Két osztály. Egyik 20 fő értelmi fogyatékossal, másikban 11 a létszám. Letanított heti 30 óra (persze belefér a 32-be) és másik 30 készüléssel, adminisztrációval, az általam 4 osztályban tanított 60 gyerek dolgozatainak, füzeteinek javítása, szülői értekezletek és heti 4 napon félnapos ügyelet minden szünetben.

Az új osztályban matematika óra. A 20-ból 9-en tízig sem tudnak számolni, nem ismerik az alapműveletek írásbeli technikai végrehajtását sem. Másik 3 húszig majdnem tud számolni. A többiek legalább írásban 100-ig elmennek és 10 számításból általában a fele jó. Minden órára háromfelé differenciált feladatlapok, játékok - természetesen az órai munka is ezt követi: mint régen a tanyasi iskolákban, ahol együtt tanult elsős és nyolcadikos.

Szóval a számok: 31 év ledolgozva az iskolákban, 3 iskola, 2 diploma, sok-sok ezer gyerek, 12000 béka a hétvégi programokon, több mint 500 ingyenes program (az én pénzemen), 5-6 millió erre a célra, mindenféle pótlékkal nettó 200 ezer fizetés, 10% szülői megbecsülés, 99% tanítványi, 10% szakmai, kollégák általi elismertség, 5 saját könyv, nagyjából 50 publikáció a médiában, nagyjából ugyanennyi a különböző internetes szakmai felületeken, heti 55-60 óra munka, 5 nap- 5 nap nyaralás 20 év alatt (Balaton, barátok nyaralójában, Olaszország 50 éves koromra családi összefogással ajándékba). 3 gyerek, 30 éves házasság, 0 kerék, 0 megtakarítás, 0 tartozás, 0 jövőbeni nyugdíj. És 1 hülye pedagógus, aki még a pályán van - egyelőre.

Eltelt egy hónap

Eltelt egy hónap. A 20 fős, szegregált, enyhe értelmi fogyatékosokból, autistákból álló osztályom szép lassan alakul. Minden nap egy csata, egy borzasztó küzdelem, amiben percről-percre észnél kell lennem, amit percről-percre meg kell terveznem és pontosan végre is hajtanom - természetesen kellő rugalmassággal, kreativitással és rutinnal. Azzal a három antiszociális fiatallal nincs mit kezdeni, túl késő, veszett fejsze nyele! Felelősek értük előző iskoláik, pedagógusaik, szüleik, És az egész társadalom. Ezek a fiatalok biztos, hogy a börtönben, az utcán végzik - nem jöhet életükben olyan mozzanat, ami ezt a most már elrendelt utat megtörné. Szomorú, borzasztó és tragikus.

A többiek viszont alakulnak, köszönhetően a rengeteg munkának -  a kérdés az, hogy meddig lehet a kollégákat helyettesítve heti 28-30 órát tanítani és ugyanilyen időben ezekre felkészülni. Halálosan fáradtak vagyunk, pedig még csak október eleje van.

Hívtak az RTL-be, beszéljek a pedagógushiányról. Nem mentem. Nem mentem, mert vagy iskolámat kellett volna elárulni, vagy hazudni. Nem vállaltam. Hagyjanak békén, menjenek a fenébe! Becsukom az ajtót és teszem a dolgom, amíg hagyják. Ha nem, akkor a munkám véget ért. Kolléga ma közölte, hogy elmegy a suliból egy hónap felmondási idő után. Ismét ketten maradunk öt pedagógus helyére. 

Nincs pedagógushiány. Hajrá Magyarország! Így becsüld meg a nemzet napszámosait! (hülye demagógia, de utálom)  

Ismertem egy lányt

"Ismertem egy lányt
Kedves volt és szép
Arca köddé vált
Nem ismerem rég
Mosolyán közöny
Szeme villan még
Tán egy fagyott könny
Csillog, mint a jég"

Ismertem a lányt. Kedves volt, mosolygós, szemében csillogó mosoly. Szerető és gondoskodó szülői háttérrel, tyúkanyó alsós tanító nénivel. Ilyen volt ő a kisegítő iskolában. Majd felső tagozat: a négy fős osztályban nem ő lett az osztályfőnök kedvence - mert lett kedvenc. Egy. A többi három éveken át élte át a mellőzést, megaláztatást, a buzdító szó hiányát, az igazságtalanságot. Még ott voltam, bár üldöztetésem már javában folyt, biztattam, segítettem a szerencsétleneket és amíg lehetett védtem a munkatársamat előttük, miközben jogos panaszáradatukat hallgattam - kollégát szándékosan nem írtam, sem pedagógust, sem Embert. A ballagásukra még meghívtak - bár kitiltottak onnan. Osztályfőnök közölte, ha én megyek, akkor ő nem lesz ott a ballagáson - így mentem, de távolról, kerítésen át néztem a kis csoportot és büszke voltam rájuk.

Aztán elsodort az élet, másik iskola, rengeteg munka. A négyből egyikük békaként jött velem, tudtam róla, örültem, hogy megvetett és agyonpiszkált mindennapjai ellenére köztünk megmaradt embernek. Becsülettel tanult és újra megtanult nevetni.

Aztán egyik nap iskolám kapuján belépett a lány. Nem ismertem meg. Közömbös, megkeseredett, visszaépült emberke araszolt lassan felém. Anyuka is megbolondult valószínűleg - a szülőnek a gyerek kudarcait megélni, főleg egy fogyatékosét, még nehezebb, mint a gyereknek, beíratta érettségizős osztályba gyermekét, akinek még a szakma sem ment egy speciális szakiskolában. Mit hallhatott ott, a régi iskolában, nap mint nap? Hogy gyermeke buta, lusta, tehetségtelen stb. És a gyerek az is lett. Megjárt néhány iskolát, volt egy abortusza, van egy komoly barátja (értelmi fogyatékos ő is) és begyűjtött annyi kudarcot, annyi csapás érte, amennyit felnőtt ember is nehezen visel el. Neki el kellett.

Most bukdácsol. Látom sorsát, miközben zsíros haját (hol van már az ápolt, szép kislány?),pattanásos, ápolatlan bőrét nézem. Tudom, hol végzi, mi lesz az élete.  Áll a folyosón és nem mer bemenni órára, mert valaki a mostani osztályából fenyegeti. Hiába győzködöm, Bekísérlek!, nem mozdul, inkább vállalja az újabb igazolatlan órát - már mindegy, mert a családi pótlékot elvették rég. Tehetetlen vagyok. Megkeseredett. Pesszimista.

- Hogyan juthatott eddig?

- Hol volt a szülő, a pedagógus, a pszichológus, a többi szakember, mikor baj volt?

- Hogy engedhette akkori igazgatóm, hogy ez megtörténjen? Miért nyalta se...ét ennek a senkiházi munkatársnak csak azért, mert számíthatott szavazatára az új választáson?

- Hogyan lehetett ez a munkatárs egy kerület szakszervezeti bizalmija?

- Hogyan lehetséges, hogy egy egész társadalom hagyta az elmúlt majd 30 évben, hogy folyamatosan pénz vonjanak ki az oktatásból, egészségügyből? Hogy tönkre menjenek iskoláink, óvodáink? Hogy a pedagógus hivatásának megbecsültsége minden szempontból folyamatosan süllyedjen az én fene...m alá?   

- Hogy tönkre tegyenek ipart és mezőgazdaságot? Hogy kivágassák ősi szőlőinket, levágassák állatainkat? Hogy másfél millió ember (és gyermekeik, unokáik) legyen tartósan munka nélkül a legkisebb eséllyel a változtatásra? 

- Hogyan lehetséges, hogy egy egész társadalom elnézi szó nélkül, ahogy elesettjeinkkel bánunk? Hol az akadálymentes ország, a védett munkahely? 

- Hova lett gyermekeink jövője? Hova lett hazánk jövője?

Számtalan kérdés van bennem folyamatosan, meg sem próbálok már rá választ adni. A futószalag végén dolgozom, látom az oda megérkező fiatalokat. Épeket, sérülteket. Nincs köztük sok különbség - elvesztett jövő, megismételt apai-anyai sors. Míg odaérnek, megpróbálok néhány szép és hasznos évet adni nekik. Ez az én küldetésem, a feladatom.

És szégyellje magát mindenki, aki tehette volna és nem emelte fel szavát! Mindenki, aki cselekvési-döntési helyzetben volt és nem tette, vagy nem azt tette, mit a tisztesség, az erkölcs, a becsület kívánt volna! Mindenki, aki a "rendszerváltás" óta eltelt 30 évben folyamatosan azt ígérte, hogy "most kicsit rosszabb lesz, de hamarosan lesz jobb is", mert hazudott és ami szomorú, hogy tudta, hogy hazudik! Aki a szabadság, a lehetőségek, a jó munka megbecsültségének hamis illúziójával élte fel erőnket, lopta el életünket, lehetőségeinket, jövőnket! 

Mindenki, akinek döntései miatt meggyengültek a családok, képtelenek ellátni feladataikat, ezért az ő és gyerekeik élete megy tönkre! Aki hagyta, hogy erkölcsi normáink a porba hulljanak, mindenki, aki a való világ szépségei és értékei helyett beengedte egy hamis, mocskos virtuális, média irányította világ gyalázatos "értékeit". 

Mindenki, aki idióta módon lőtereket akar építeni iskolák, kórházak helyett!

Mindenki, aki a nulla teljesítményű magyar focira pénzt áldoz az iskolai tornatermek, mosdók, táblák, kréták, a kórházi felszerelések, életmentő eszközök helyett!

Mindenki, aki hozzájárult ahhoz, hogy gyermekeink, a jövőnk idegen földre meneküljön, távol otthontól, családtól, anyaföldtől.

Mindenki, akinek ...

"Ismertem egy lányt

Kedves volt és szép
Szemében mindig
Különös fény élt
Arca halvány volt
Sose tudtam, miért
Mint a sápadt hold
Messzi útra tért"

Új osztály

Új osztály. Nem az enyém, de mivel nincsenek pedagógusok, ezért mégiscsak. Így aztán saját osztályommal szinte még nem is találkoztam, helyette pátyolgatom a kis csikókat. Illetve dehogy! Megpróbálom betörni a vadlovakat. Húszan vannak, valamennyien értelmi fogyatékosok és a leggyengébb képességű társaság, akikkel valaha is találkoztam. Eddig is mindig meg tudtam mondani, hogy ki melyik iskolából érkezett, az alapján, hogy milyen tudással, szociális kompetenciákkal, erkölcsi normákkal rendelkezik a gyerek. Tudom, hogy van iskola, ahol komoly munka folyik (bár ritka, mint a fehér holló), de a többségben sajnos gyerekmegőrzés történik. - Mit csináltatok az elmúlt években? kérdésre rendre olyan válaszok érkeznek, hogy " azt csináltunk, amit akartunk", " a tanárok nem foglalkoztak velünk" stb. Most ez a 20 majd egyforma. Egyforma gyenge. Sem írni, sem számolni, sem olvasni nem tudnak. Legtöbbször azt sem értik, hogy mit kérek tőlük. "Karikázd be a szavak első betűjét" - kérem és néznek rám, mint borjú az új kapura. A bemeneti matematika mérést (ált.iskola 3.osztályának 3 feladatát: alapműveletek 20-as számkörben fejben és írásban és egy dedós szöveges feladat) a legjobb is csak 41%-ra írta a húszból, aztán néhány 20 % körüli, a többi 1-3-5 %.

Négy-öt fiatal annyira antiszociális, motiválatlan, szemtelen, hogy már én sem tudok mit kezdeni velük. Egyikük leghőbb vágya, hogy családja minden tagjához hasonlóan ő is börtönbe kerüljön, mert az annyira vagány. Másik alig várja tankötelezettségének végét, és azonnal el akarja hagyni az iskolát - nem érti, mikor a törvényt magyarázom neki. A harmadik szimplán buta és rosszindulatú, agresszív. A csirke emlősállat, a magyar abc-ről fogalma nincs, nem ismeri az évszakokat és Budapest nem hazánk fővárosa. A negyedik vagánykodik, nagy cula, aki a legbutább kislánnyal jár - ő az "ura" és majd teherbe ejti, mint történt a kislány testvérével tavaly. 

Ők a futószalag végén vannak, menthetetlenek. Összes energiájuk abban merül ki, hogy provokálják tanáraikat, próbára teszik a türelmüket, megszegik folyamatosan a házirendet. Nem ők tehetnek róla, rossz a rendszer, rossz minden összetevője - beleértve magunkat is!

Menthetetlenek.

Húszan!

A suliból minimum két gyógypedagógus hiányzik és több tanár kolléga. Amíg jönnek (persze nem jönnek), addig meg helyettesítek ingyen, mert "belefér" a jogszabályba. Helyettes osztályfőnököt kell alakítanom, míg saját osztályom hiányol. Holnap mind a húszat cipelem végig a városon átszállásokkal külső programra - kísérő nélkül. Most, mint láttam óvodásoknál,  keresem a kötelet...