Eltelt egy hónap. A 20 fős, szegregált, enyhe értelmi fogyatékosokból, autistákból álló osztályom szép lassan alakul. Minden nap egy csata, egy borzasztó küzdelem, amiben percről-percre észnél kell lennem, amit percről-percre meg kell terveznem és pontosan végre is hajtanom - természetesen kellő rugalmassággal, kreativitással és rutinnal. Azzal a három antiszociális fiatallal nincs mit kezdeni, túl késő, veszett fejsze nyele! Felelősek értük előző iskoláik, pedagógusaik, szüleik, És az egész társadalom. Ezek a fiatalok biztos, hogy a börtönben, az utcán végzik - nem jöhet életükben olyan mozzanat, ami ezt a most már elrendelt utat megtörné. Szomorú, borzasztó és tragikus.
A többiek viszont alakulnak, köszönhetően a rengeteg munkának - a kérdés az, hogy meddig lehet a kollégákat helyettesítve heti 28-30 órát tanítani és ugyanilyen időben ezekre felkészülni. Halálosan fáradtak vagyunk, pedig még csak október eleje van.
Hívtak az RTL-be, beszéljek a pedagógushiányról. Nem mentem. Nem mentem, mert vagy iskolámat kellett volna elárulni, vagy hazudni. Nem vállaltam. Hagyjanak békén, menjenek a fenébe! Becsukom az ajtót és teszem a dolgom, amíg hagyják. Ha nem, akkor a munkám véget ért. Kolléga ma közölte, hogy elmegy a suliból egy hónap felmondási idő után. Ismét ketten maradunk öt pedagógus helyére.
Nincs pedagógushiány. Hajrá Magyarország! Így becsüld meg a nemzet napszámosait! (hülye demagógia, de utálom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése