A kísérlet

Pályafutásom egyik legnagyobb sikere a Baráti Kör. Kísérletnek indult, dacból, hogy csak azért is megmutatom, hogy lehet jól tanítani, nevelni a suli falain belül és azon kívül is. Hogy a szokásostól eltérő felfogással és hozzáállással sokkal jobb eredményt lehet elérni még fogyatékkal élőknél is. Hogy a gyerekek tényleg jónak születnek, csak mi, felnőttek, elrontjuk őket. Persze a tipikus magyar felfogásnak megfelelően kollégáim óvtak az egésztől, nem azt keresték, hogy hogyan működhet a dolog, hanem azt bizonygatták, hogy miért nem fog működni. Hogy komolyan gondolom-e azt ásványgyűjtéshez kalapácsot hozatok  a gyerekekkel - mert egymást fogják püfölni már a megállóban is?! Hogy hogyan lehet mozgás és értelmi fogyatékos kölykökkel sziklát mászni - fenn fog ragadni és nem fog tudni lejönni?! Hogy hogyan engedhetem el őket egyedül, illetve csapatokban (vezető nélkül) egy tájékozódási versenyen - el fognak tévedni?! És így tovább, tovább, sorolták, hogy mi nem fog működni.

Jelenetem, működött. Igaz, rettentő sok munkával és előkészítéssel és neveléssel, de működik. Már 17. éve és túl vagyunk 420. hétvégi programon. 

Nézzük az eredményeket: tagjaink mindegyike sikerrel tanult tovább, elvégezte iskoláját, szakmát szerzett és ez példátlan ismerve a szakiskolák statisztikáit. Legtöbbjüknek munkát is sikerült szerezni, családot alapítottak, néha-néha visszajárnak és megerősítenek benne, hogy a kisgyermekkorban indított nevelő munka képes lehet a rossz vagy hiányzó családi nevelést ellensúlyozni. Tapasztalatom szerint( persze sok minden függ a gyerek személyiségétől, habitusától stb.) ez nagyjából 12 éves korig, a serdülőkor elejéig működik, utána a rengeteg befektetett munka ellenére a siker alig kimutatható,az idő előrehaladtával egyre jobban csökken.

A nevelésen, a személyiség fejlődésén kívül határozottan mérhető volt a gyerekek ismereteinek a bővülése, világképük pontosabb lett, értelmi fogyatékosként is sokkal jobban értették a világ működését és folyamatait. Jelentősen fejlődtek az önálló életvitelhez szükséges képességek, megtanultak tájékozódni, közlekedni, bankkártyát használni, gombot varrni, főzni, takarítani stb.

 Valahogy így kellene működnie az Iskolának is. Először nevelni kellene, megnyerni a gyerekeket, nem "bratyizni" velük, mert úgy közel lehet kerülni ugyan hozzájuk - bár szerintem ez is csak látszat, úgy, mint a közösségi oldalak szerepe az ismeretségek szerzésében - de nem kerülhetünk igazi közelségbe. Ha ez megvan, akkor kezdődhet a tanítás is.

Nagyjából erről szólt a kísérlet és már rég nem az. Tart hosszú évek óta és egy cseppet sem örülök, hogy igazam lett, mert közben gyerekek és iskolák mentek tönkre ... tették tönkre azok, akik szerint ez így nem működhet. A baj, hogy ők azok, akik ott ülnek fenn, ahol bűzlik a hal és döntenek. Róluk, rólam, rólunk...

A tanév utolsó napja

lesz holnap. Már jó ideje számvetéseket készítek, próbálom értékelni az évet, az elvégzett munkát. Pokoli év volt. 28 tanítási óra. Aki tanított már fogyatékkal élőket, értelmi fogyatékosokat az tudhatja, hogy 3-4 óra koncentrálás, megtervezett munka is hatalmas erőfeszítést kíván a pedagógustól.  Ennek a duplája értelmetlen és romboló. fizikailag és szellemileg egyaránt -  a gyereknek meg elviselhetetlen. Hát ezt hozta ez a tanév: négy hét helyett ötheti munkát és ennek megfelelően sokkal több készülést. Ez napi 10-12 órát jelentett, még a hétvége is ezzel telt el. A tanítási órák közi szünetek pedig megteltek ügyeletességgel, ami miatt se pihenni, se enni, se mosdóba menni nem nagyon volt lehetőség, ráadásul könnyen belátható, hogy egy hétfő reggel fél 8-kor felvett és szerda délben leadott wc ügyelettel mekkora felesleges energia pazarlás történt, különösen akkor,ha tudjuk,hogy az ügyeletek 2 óráig tartanak minden szünetben megállás nélkül.

Az óriási munka ellenére nem tudom egyértelműen sikeresnek értékelni az évet - számomra sokkal inkább kudarcokkal teli év volt. Éreztem, hogy a folyamatos ólmos fáradtság miatt  hogyan csúsznak ki irányításom alól néha az amúgy is problémás gyerekek. Elvesztettem osztályaimból (mert kettőnek voltam osztályfőnöke a vele járó hatalmas adminisztrációval és egyéb pedagógiai feladatokkal) 4 gyereket és megmentettem 22-őt. Lehetnék boldog, de nem tudok az lenni. Sajnálom azt a 4-et. 

Az első a kislány, akiről már írtam, aki 16 éves, túl van 2 abortuszon és most a harmadik terhességét meg fogja tartani: párja, aki "el fogja tartani", osztálytárs, szintén értelmi fogyatékos és legjobb esetben konyhai kisegítő lesz. Abból  egyedül se könnyű megélni, nemhogy gyerekkel, feleséggel. De ők még ezt nem tudják, a jószándékú példabeszédeket, tanmeséket nem értik, vagy nem akarják érteni. A lányka, ha megszül, nem hiszem, hogy visszajönne a suliba, így nem lesz szakmája, ott végzi ő is a metróbejárat előtt - árulva a kétes úton megszerzett paprikát, édességet, virágot - szaporítva tovább az alulképzett, iskolázatlan, gyakorlatilag analfabéta emberek számát. Vajon, milyen lesz a gyerekük? a válasz tudható....

A második hasonlóan szerencsétlen sorsú: elvesztett anya után (bár nem gondolom, hogy csakis ez az oka) teljes közöny, leszarom a világot és mindent. Pedig jó képességű, az összes tanulómból talán a legjobb. 19 éves. Most a rengeteg hiányzása, lógása miatt évett kell ismételnie, de nem fogja megtenni. Nem fog már tanulni. Elveszett.

A harmadik: nagy szegénységben. Azt mondja, hogy nem tud suliba jönni, mert nem telik útiköltségre. Mondom: kifizetem én minden hónapban, csak jöjjön. Nem jön.  Aztán kiderül, mert felhívom a helyi gyermekvédelmet, hogy ők kifizetik minden hónapban a bemutatott bérletet. A gyerek továbbra sem jön: gyanítom, hogy elkérik valaki bérletét és az érte kapott pénzt felélik. Most ő is évet fog ismételni, ha fog - de ő még tanköteles - mert hiányzása majd 650 óra. Mind leigazolva. Azért kíváncsi lennék a gyerekorvosokra is, mert ezek a kölykök akkor hoznak igazi igazolást, amikor akarnak. Persze, miért éppen az egészségügy működne? - mi meg fizetjük adónkkkal, adónkból...

A negyedik: szintén írtam róla, a fiú, aki házasodna, de a lány szülei 1 milliót kérnek a lányért, másik egyet az esküvőért. Mivel nem tudnak fizetni, a gyerek vidéken csicskázik  "rabként", "zálogban"- hogy mi lesz a kimenet? Fogalmam nincs, az biztos, hogy nem fog már visszajönni tanulni. Ment a farka után és ez lett a vége...

Nem értem. A gyerekeket még csak igen: értelmi fogyatékosok, ha arra nevelem őket, hogy az ég piros, és elég kitartó vagyok, akkor egy év múlva az ég piros lesz. De a "szülőket" nem értem! Hogyan tehetik ezt a gyerekeikkel? Számomra, szülőként és pedagógusként, ez elfogadhatatlan! Borzasztó! Fel kellene jelenteni őket a gyerekeik ellen elkövetett bűneikért, de ez senkit nem érdekel ebben az országban. Vannak, akikkel 2 év alatt egyszer sem találkoztam: nem jöttek, nem hívtak, elérhetetlenek. Kiküldött kérésemre,  hogy meglátogatnám őket, beszélnénk a gyerekeikről, nem is reagáltak, vagy elutasítottak. Mit várnak? Ha őket nem érdekli a gyerekük, akkor minket miért? Miért okoznak álmatlan éjszakákat ezek az emberek?

Lánykám már keresi nekem a munkát egy idegen országban, ahol még ott lehet hagyni a kerékpárt a kerítés nélküli kertben, mert senki nem lopja el, ahol nem mocsokkal vannak tele az utcák, erdők, városok, ahol még érték a hitelesség, a becsület, az adott szó stb. Mert azt hiszem, hogy innen menni kell az olyan őskövületeknek, mint én. Munkám hiábavaló, tanítványaim többsége le lesz százalékolva munka nélkül, vagy munkanélküli lesz, vagy feketemunkákból fog élni stb. Képtelenség ép lélekkel a szemükbe nézni minden nap. Sajnálom őket, de ez az ő országuk lesz, lett. A fiatalok színe-java külföldre megy, mert itt nem lehet boldogulni, marad aki marad. Nem minősíteném. De sajnálkozni még szabad, ha őszintén beszélni nem is. A diktatúra országa lettünk négymillió képzetlen analfabétával. Hajrá Magyarország!

Dilemma

Már akkor elgondolkodtam, hogy érdemes-e harcolni hagyományok, életfelfogás, beidegződések ellen, mikor sikerült nehéz és hosszú küzdelem után elvinni a cigánylányt a szakmáig, majd kútbaesett az egész. Pedig a szülőkkel lehetett kommunikálni, kerestem őket, ők kerestek engem és mindent megtettünk a kislány jövőjéért. Legalábbis én így hittem. A kislány a hagyományaiknak megfelelően hosszú, bokát is takaró szoknyát hordott - gúnyolták is eleget úton-útfélen valahányszor vittem őket a városban ide-oda, de mogorva nézésemre mindig abbamaradt a cirkusz. Aztán jött volna a szakmára beiratkozás. Előtte szülőkkel megbeszéltük, hogy muszáj balesetvédelmi és tűzvédelmi szabályok miatt a szoknyát lecserélni a szakácsruhára. Úgy tünt, hogy megértették. Aztán beiskolázás előtt egy-két nappal a kislány közölte velem, hogy elköltöznek vidékre és továbbra nem a mi iskolánkba fog járni. Sajnáltam, mert szívesen táncoltam volna vele a szalagavatóján. Elköszöntünk, volt sírás-rívás, majd jött a szeptember és egyszer csak belefutottam a lányba az utcán. Kiderült, nem költöztek sehova, csak neki ennyi adatott. Hiába, a hagyományok...

 

Ma hív szülő sírva, cigányfiú nem fog jönnni egy darabig. Meséli, hogy a vidéki lány, kinek már egy ideje udvarolt kiskorú fia, hozzájuk költözött pár napja, majd megjelent a családja is tegnap. 1 milliót kértek a lányért és újabb egyet az esküvőre. Az óvodában dolgozó anyuka persze nem tudta letenni a két milliót, ezért vitték a fiút.Le vidékre. Hogy minek? Fogalmam nincs. Anyuka sírt és meg mit tehettem volna? Mondtam, értesítse a rendőrséget, mert a gyerek még kiskorú, meg egyébként is ez Magyarország a 21. században Európa közepén.

Bár ebben már nem vagyok biztos. Elnézve a hazai helyzetet, azt hiszem, hogy jó másfél évszázadot zuhantunk vissza röpke 20 év alatt. Van ennél lejjebb???

 

Most az lenne az elvárható, ha demagóg dumaként bizonygatnám, hogy érdemes felfeszülni a keresztre minden nap, de egyre kevésbé vagyok benne biztos, ha igazán magamba nézek. Jön majd beiratkozás hamarosan, lesznek bőven szülők, kik helyett ki kell töltenem a jelentkezési lapot, mert se ők, se gyerekeik nem tudnak írni és olvasni. Hogyan rángassam ki őket ebből, ha maguk nem akarják?

 

A 16 éves kislány harmadszor terhes másfél év alatt. Ezt meg is akarja tartani a két abortusz után. Kínlódtam vele is, de minek? Párja szintén osztályom értelmi fogyatékos tanulója, de a lányka szerint, majd a fiú eltartja, ezért nem is érdekes, hogy 16 évesen be fogja fejezni a tanulást. Most már meg is teheti, hála a kormánynak. Ez volt a cél. Sikerült. Már majd négy milllióan vannnak a felmérések szerint. Van még kifelé a gödörből?

Ki vagyok akadva

Teljesen. Négy hét helyett öt hetet dolgozom minden hónapban az iskolámban, gyógypedagógusként 26 és 28 órában nevelem, tanítom az értelmi fogyatékkal élő fiatalokat, akiknek embertelen módon még 8. órájuk is van. Abba senki nem gondolt bele, hogy egy ilyen gyerek, aki értelmi fogyatékossága mellett autista,, hiperaktív stb. hogyan bír 8-tól 4-ig egyhelyben ülni, figyelni, tanulni, haladni? Nem akarom elhinni, hogy tényleg le vannak sz.... - dögöljön meg az ilyen? Ezt még megspékelem a folyamatos wc ügyelettel, hogy ne tudjon a kölyök bagózni a vécében - ez azzal jár, hogy hétfő reggel fél nyolckor beállok a vécébe és szerda délben, minden nap 3-ig, ügyelek. Tíz ilyen félnapos ügyeletem van a két hétben, emellett 2 osztály osztályfőnöke vagyok.

Halálosan fáradtak ők is és én is - szeptember óta folyamatosan. Ráadásul nem haladok velük - ilyen még nem volt közel 30 év tanítás után. Hogy mindegy a módszer, az eljárás, az eszköz - semmi nem érdekli őket! Nem akarnak kirándulni, osztálybulit, sőt, osztálykarácsonyt sem - semmit! Számomra ez érthetetlen és elfogadhatatlan. Leckét már nem is adok évek óta, hiszen otthon úgysem tanulnak, de nincs felszerelésük sem, amit kapnak készen, fénymásolatot, bármit, az a szemetesben végzi. minegy, hogy három mondat a tanulnivaló vagy 3 szó, semmi nem megy.

Mindezek mellett közönségesek, káromkodnak, buták, műveletlenek, nem tudnak számolni, olvasni, írni - semmit. Nincs munkabírásuk, feladattartásuk, nincs akaratuk, csak úgy élnek bele abba a világba,ami nekem egyáltalán nem tetszik és meglehet, hogy nekik is csak azért, mert így semmivel sem kell törődni. Íme egy kiollózott szöveg a faceről, hiszen látom őket, bár nehéz volt megtanulni a sok kamu név, iskola mellett, hogy kiről is van szó. Ez egy szerelmes párocska, akik a folyosón nyalják-falják egymást (a fiú vízipisztollyal szokta riogatni a Bosnyákon a járókelőket - még jó, hogy senki nem vette komolyan, a lány túl van 16 évével a második abortuszon)

Lány: -Te köcsög, hol a f...-ba voltál tegnap délután?

Fiú: Dolgom volt, te g...

Őket kell(ene) tisztességre, becsületre nevelnem, szakmára, önálló életre felkészítenem. Most már értem,hogy többek között miért megy el minden évben a kollégáim egy része. Képtelenség elviselni ezt az egészet és a többi iskola sem sokkal jobb a kollégák elmondása szerint.  Most várom lánykám ajánlatát Svájcból - azt hiszem, hogy itt, az összerogyott közoktatási rendszerben már normális, öntudatos pedagógusnak nem lehet megmaradni. Megyek portásnak, mezőgazdasági munkásnak 50 évesen, mert nem kellek ennek az országnak és ennek a társadalomnak. És őszintén: ez a társadalom sem kell nekem.

Eldőlt hát...

Semmi meglepetés nem ért. Az történt, amit "vártam", csak a mértéke volt kérdés. Egy morálisan romló, butuló országban nem lehetett kérdés a vasárnapi választás végeredménye. Mit számít a "hétköznapi" embernek - és majdnem "egyszerű" embert írtam, de őket mindig is becsültem természeretes eszükért, bölcsességükért, tisztességükért stb. - hogy hazánkban óriási sebek tátonganak a demokrácia testén? Hogy gyermekeik jövőjével játszottak és adták óta a sikeres rezsikampánynak bedőlve! Nem is értik, hogy mi folyik itt évek óta, ha nem évtizedek óta! Ahogy nem lehetett igazi rendszerváltás annak idején és levét isszuk a mai napig, addig most sem lehetett rendszert váltani, mert már nincs kivel. A sokgyermekes család még nem éhezik, de nagyon rosszul él és hónapról hónapra egyre rosszabban, de éltetik a kormányt, mert "megsegítette" őket pár száz forinttal kevesebb villanyszámlával... Hogy az elmúlt években sokkal többet vettek el, az nem számít és hogy most varrtak a nyakukba milliós adósságot, arról meg nem is tudnak, nem is hiszik. Nem is értik, nem is tudják, s majd kitöltöm ismét a szülők, meg a gyerek helyett a felvételi lapjainkat, mert egyikük sem tud olvasni, írni is alig - vagy fordítva. Velük elérni bármilyen változást???

- Úgysem lesz munkám

- Majd eltart az uram

- Úgysem értem, de nem is érdekel

- Minek tanuljak

- Én nem is akarok dolgozni

- (nincs válasz, jött egy üzenet a facen) - mert telefon van (okos), de kirándulásra 2 jegyre nem telik -tavaly óta tartozik két osztályom nekem 25 ezer forinttal...

 

A suli meg döcög tovább, mert görgetjük magunk előtt, miközben mindannyian tudjuk, hogy a magukkal hozott hátrányokat nemhogy csökkenti nem tudjuk, de szinten tartani sem, mert nem a mi kompetenciánk. Merrt tehetetlenek vagyunk a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a közönnyel szemben. Akkor hogyan lehet így dolgozni? "Hit nélkül"?

 

Hit van. Akarat is. Csak valahogy mindig falnak futunk, az ajtót vagy bezárták előttünk vagy nem is volt, mert már rég befalazták és eltüntették még a helyét is. Hová tart az ország? Tényleg menni kell?

Miről beszél?

Hallgatom Nórit a Digitális Nemzedék konferencián. Mondatai elhalkulnak, ismerősek, agyam tompít, hiszen küzdök a problémákkal magam is - inkább körülnézek, mit értenek belőle a többiek. Látszólag tudják, hogy miről beszél, mert itt-ott bólogatnak, fejet ráznak, talán olvassák is blogját, a Nyomor széle-t. De biztos vagyok benne, hogy a jelenlevők többségének, hisz ismerősek már, látásból és rövid, kurta beszélgetésekből, fogalma sincs, hogy miről van szó. Mert ezt elmondani nem lehet, ezt csak megélni lehet, benne élni, mert különben oly hihetetlen az egész! Európa közepén elképzelhetetlen (lenne) számomra is, hogy gyerekek nőhetnek fel jövő nélkül, szeretet nélkül, éhezve, analfabétán, közönyösen és közömbösen - valahogy úgy, ahogy láthatjuk a Valahol Európában. Csakhogy akkor háború után voltunk, most meg benne. Nyakig. Hallgatom Nórit és végtelenül tisztelem, amiért még képes mosolyogni, pozitívan gondolkodni - magam az út másik végén nem tudok ennyire derűs lenni. Övé a kezdet, a kicsike gyermek, aki nem tehet arról, hogy szülei, nagyszülei munka nélkül, remény nélkül élnek a rendszerváltásnak nevezett szabadrablás óta. Talán ezért a remény: hátha lesz még belőlük más, mint újabb mélyszegénységben élő felnőtt. Az ország másik részén enyém a vég: a felnőtt gyerek, aki ugyan még bejön (néha) az iskolának nevezett intézménybe, ahol nem sokat tudunk már vele kezdeni. Ha belefeszülünk akkor se. nem véletlen, hogy itt a legnagyobb a fluktuáció: nem olyan könnyű elviselni a drogos, homokos, fogyatékkal élő, kurválkodásból élő,  hhh és még több h-ás fiatal borzasztó életét. Menekülnek is a kollégák, mert a rengeteg munkának nincs eredménye: vagy eredmény az, ha 4-500 fiatalból meg tudsz menteni 20-30 emberkét, akik többsége kikerülve tőlünk épp úgy nem talál munkát, mint a többiek és épp úgy visszakényszerül a mocsokba, ahonnan megpróbált kikapaszkodni? Ő nem tudta, hogy létrája nem vezet sehova, lóg a semmibe. Még sem felesleges a munkánk, mert talán Ember lesz belőle.Ha hagyja a környezete, a sorsa, a jövője. 

Hallgatom Nórit, összeszorulni már nem szorul a szívem, fáj, de egy ideje  megtanultam elviselni, feldolgozni, aztán megöleljük egymást, ki nem mondott szavakkal buzdítjuk a másikat, hogy tartsunk még ki, talán még sem hiábavaló. Ilyenkor újra hinni tudok ebben s tudom, neki is sokat jelent ez a néma összekacsintás. 

Aztán hétfőn ismét kísérletet kell tennem arra, hogy értelmi fogyatékkal élőknek 7. tanítási órában matematikát tanítsak (9. osztály 20-as számkör), mert kormányunk és pártunk így rendelkezett. És ha majd jön a tanfelügyelő, akkor majd kimagyarázom magam, hogy miért nem a tanmenet, az óravázlat stb. szerint haladok. Persze fogalma sem lesz, hogy ez a hülye fazon miről is beszél?

Van lejjebb ennél?

Ma ( és szinte mindegyik nap, csak a kudarc színtere más és más óra, azaz műveltségterület) jó 20 percet szántunk arra a kérdésre, hogy mínusz 2 meg 5 az mennyi is?! Szakiskola 10. osztályában. De elképzelhetjük Petőfit a forradalomban "lyukas zászlóval, tankban), vagy éppenséggel  a tigrist Afrikában, Arany Béla árpádházi királyt és a többi sületlenséget. A jövő nemzedéke, szakmunkása, kisiparosa...

Jöjjön hát lazításnak egy kis összefoglaló a török korból a kölykök dolgozataiból összeállítva. A szó szerinti idézeteket idézőjelbe tettem, az időrendi sorrendet a gyerekek adták "tudásukkal".

"A 20. században az országra támadtak a törökök. Vezetőjük Szulejmán volt, láttam a tévében. Mellesleg a törökök tatárok voltak" és "rátámadtak Nándorfehérvárra, amit Hunyadi Mátyás védett. Majdnem elfoglalták a várat, de Dugóvics Titusz hősiesen leugrott a falról". "Ennek emlékére nem koccintunk sörrel."

10.osztály. Az írásukról nem beszélek, sokan saját nevüket nem tudják leírni és 30 év gyakorlata sokszor kevés, hogy megfejtsem, mit is akartak írni. Álljon még itt egy "kedves" titkosírás. A megfejtőknek segítség lehet, hogy a röpdoga az I. világháborút akarta összefoglalni. Betű szerint bemásolom a s dolgozatot:

"öszefoglálás 1-ső V I L Á G H Á B U R U

1914-benen meg ölik ferenc ferdinándót és igy róbontki a hóbórú meg őtel a felsegétis és volt kető hatlmak:

Antond: Órosz, Angol, olasz, Spnyol

kőzpkihatrd:olasz, Ausztia, nen? (ezt a "betűt" én sem tudom elolvasni), Magyár

a két hatalom egy másol csatóztok  a gyómtot akár szerezni és villám hóbórút akár a Nemet de ez nem valosut meg mert fel talája lővésórk? meg sok púskot és a vadózkepete is a fekete kéz így titka szevezt

No komment...