lesz holnap. Már jó ideje számvetéseket készítek, próbálom értékelni az évet, az elvégzett munkát. Pokoli év volt. 28 tanítási óra. Aki tanított már fogyatékkal élőket, értelmi fogyatékosokat az tudhatja, hogy 3-4 óra koncentrálás, megtervezett munka is hatalmas erőfeszítést kíván a pedagógustól. Ennek a duplája értelmetlen és romboló. fizikailag és szellemileg egyaránt - a gyereknek meg elviselhetetlen. Hát ezt hozta ez a tanév: négy hét helyett ötheti munkát és ennek megfelelően sokkal több készülést. Ez napi 10-12 órát jelentett, még a hétvége is ezzel telt el. A tanítási órák közi szünetek pedig megteltek ügyeletességgel, ami miatt se pihenni, se enni, se mosdóba menni nem nagyon volt lehetőség, ráadásul könnyen belátható, hogy egy hétfő reggel fél 8-kor felvett és szerda délben leadott wc ügyelettel mekkora felesleges energia pazarlás történt, különösen akkor,ha tudjuk,hogy az ügyeletek 2 óráig tartanak minden szünetben megállás nélkül.
Az óriási munka ellenére nem tudom egyértelműen sikeresnek értékelni az évet - számomra sokkal inkább kudarcokkal teli év volt. Éreztem, hogy a folyamatos ólmos fáradtság miatt hogyan csúsznak ki irányításom alól néha az amúgy is problémás gyerekek. Elvesztettem osztályaimból (mert kettőnek voltam osztályfőnöke a vele járó hatalmas adminisztrációval és egyéb pedagógiai feladatokkal) 4 gyereket és megmentettem 22-őt. Lehetnék boldog, de nem tudok az lenni. Sajnálom azt a 4-et.
Az első a kislány, akiről már írtam, aki 16 éves, túl van 2 abortuszon és most a harmadik terhességét meg fogja tartani: párja, aki "el fogja tartani", osztálytárs, szintén értelmi fogyatékos és legjobb esetben konyhai kisegítő lesz. Abból egyedül se könnyű megélni, nemhogy gyerekkel, feleséggel. De ők még ezt nem tudják, a jószándékú példabeszédeket, tanmeséket nem értik, vagy nem akarják érteni. A lányka, ha megszül, nem hiszem, hogy visszajönne a suliba, így nem lesz szakmája, ott végzi ő is a metróbejárat előtt - árulva a kétes úton megszerzett paprikát, édességet, virágot - szaporítva tovább az alulképzett, iskolázatlan, gyakorlatilag analfabéta emberek számát. Vajon, milyen lesz a gyerekük? a válasz tudható....
A második hasonlóan szerencsétlen sorsú: elvesztett anya után (bár nem gondolom, hogy csakis ez az oka) teljes közöny, leszarom a világot és mindent. Pedig jó képességű, az összes tanulómból talán a legjobb. 19 éves. Most a rengeteg hiányzása, lógása miatt évett kell ismételnie, de nem fogja megtenni. Nem fog már tanulni. Elveszett.
A harmadik: nagy szegénységben. Azt mondja, hogy nem tud suliba jönni, mert nem telik útiköltségre. Mondom: kifizetem én minden hónapban, csak jöjjön. Nem jön. Aztán kiderül, mert felhívom a helyi gyermekvédelmet, hogy ők kifizetik minden hónapban a bemutatott bérletet. A gyerek továbbra sem jön: gyanítom, hogy elkérik valaki bérletét és az érte kapott pénzt felélik. Most ő is évet fog ismételni, ha fog - de ő még tanköteles - mert hiányzása majd 650 óra. Mind leigazolva. Azért kíváncsi lennék a gyerekorvosokra is, mert ezek a kölykök akkor hoznak igazi igazolást, amikor akarnak. Persze, miért éppen az egészségügy működne? - mi meg fizetjük adónkkkal, adónkból...
A negyedik: szintén írtam róla, a fiú, aki házasodna, de a lány szülei 1 milliót kérnek a lányért, másik egyet az esküvőért. Mivel nem tudnak fizetni, a gyerek vidéken csicskázik "rabként", "zálogban"- hogy mi lesz a kimenet? Fogalmam nincs, az biztos, hogy nem fog már visszajönni tanulni. Ment a farka után és ez lett a vége...
Nem értem. A gyerekeket még csak igen: értelmi fogyatékosok, ha arra nevelem őket, hogy az ég piros, és elég kitartó vagyok, akkor egy év múlva az ég piros lesz. De a "szülőket" nem értem! Hogyan tehetik ezt a gyerekeikkel? Számomra, szülőként és pedagógusként, ez elfogadhatatlan! Borzasztó! Fel kellene jelenteni őket a gyerekeik ellen elkövetett bűneikért, de ez senkit nem érdekel ebben az országban. Vannak, akikkel 2 év alatt egyszer sem találkoztam: nem jöttek, nem hívtak, elérhetetlenek. Kiküldött kérésemre, hogy meglátogatnám őket, beszélnénk a gyerekeikről, nem is reagáltak, vagy elutasítottak. Mit várnak? Ha őket nem érdekli a gyerekük, akkor minket miért? Miért okoznak álmatlan éjszakákat ezek az emberek?
Lánykám már keresi nekem a munkát egy idegen országban, ahol még ott lehet hagyni a kerékpárt a kerítés nélküli kertben, mert senki nem lopja el, ahol nem mocsokkal vannak tele az utcák, erdők, városok, ahol még érték a hitelesség, a becsület, az adott szó stb. Mert azt hiszem, hogy innen menni kell az olyan őskövületeknek, mint én. Munkám hiábavaló, tanítványaim többsége le lesz százalékolva munka nélkül, vagy munkanélküli lesz, vagy feketemunkákból fog élni stb. Képtelenség ép lélekkel a szemükbe nézni minden nap. Sajnálom őket, de ez az ő országuk lesz, lett. A fiatalok színe-java külföldre megy, mert itt nem lehet boldogulni, marad aki marad. Nem minősíteném. De sajnálkozni még szabad, ha őszintén beszélni nem is. A diktatúra országa lettünk négymillió képzetlen analfabétával. Hajrá Magyarország!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése