Vártam. Hihetetlenül fáradtak vagyunk. Nem is emlékszem ilyesmire a pályám kezdete óta. Sok ez a letanított 26, helyettesítésekkel 28 óra, a rá való készülések hosszú órái, a rengeteg hallgató (idén is minden héten két csoportban jönnek, egyre többen, ami nem is csoda, hiszen ezeknek a szerencsétlen kölyköknek mindössze 3 szakiskolájuk van Budapesten), a ballagó osztály szalagavatós készülései, táncpróbái, a hétvégi békás programok, a különböző pedagógiai szervezetekben végzett munka, a publikációk, konferenciák, képzések... Nem is tudom felsorolni.
Kölyköt először kedden engedtem, küldtem korábban haza: menjen orvoshoz, ne fertőzzön meg mindenkit! Nem ment. Másnap ő kérte, hadd mehessen hamarabb haza, mert beteg. Engedtem, küldtem. Csütörtökön is jött... Nekem meg megjött a szünetre a tőle elkapott betegség pokoli torokfájással, hosszú napokon keresztül nem alvással, köhögéssel, lázzal. Most kúrálom magam, orvosnál nem voltam vagy 30 éve...
Persze ez nem tartott vissza, hogy tegnap elvigyem a kölyköket - igaz, most nem volt külön tervezett foglalkozás, csak egy kis séta a hegyekben, egy kis sütögetés,egy kis léleksimogatás, hogy tovább tudjuk tekerni a mókuskereket. Örömmel tölt el, hogy "elfogyunk" lassan, mert az azt jelenti, hogy sikeresen megkezdték önálló életüket. Megkapták ehhez azt a segítséget, amit csak tudtam, tudtunk adni: a tarisznyába a praktikus tudnivalókon, a megszerzett, kiharcolt szakmán, megszerzett munkán túl került szeretet, becsület, emberség, kitartás, tisztesség. Büszke vagyok rájuk. És büszke vagyok arra is, hogy volt erőm kidolgozni ezt a programot, 18 éve vinni, ilyen eredményeket produkálni. A többi meg nem fontos. Csak azt bánom, hogy rohan az idő - mi lesz velük, a mostani kicsikkel? Ki fog nekik utat mutatni, hogy elkerülhessék a Tajgetoszt? Nóri a cigánygyerekeknek segít, magam a fogyatékkal élőknek. Egy a feladatunk, de mások a lehetőségeink. Most, mikor a gyertya már alig-alig ég, akkor jönnek segítők, tartanának ellene a szélnek, de már minek? 18 év ment el folyamatos küzdelemmel, mert életben kellett maradni. Akkor nem nagyon jöttek. Jöjjenek, örülök neki, de keresem az utódom. Mert élni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése