Hosszú ideje, régóta dolgozom a könyvem második részén. Az elsőre nem vagyok büszke, bár vállalom minden sorát, gondolatát, mondatát. Dühből írtam, meggondolatlanul ömlött ki minden belőlem, mert kellett, mert muszáj volt! Nem cserélgettem ütősebbre kifejezéseket, nem alkottam meg a mondatokat, csak írtam és írtam - és alig egy hónap alatt megszületett. Most már egy éve dolgozom a folytatáson, alig haladok. Bizonytalanná tesz, hogy érdemes-e. Mert a gondolatok kikívánkoznak belőlem, de lesz-e még valaki, akit érdekel? Aki érti, hogy miről is szól? A fogyatékkal élők, a cigányok, a mélyszegénységben élő fiatalok élete nem csak tabu téma Magyarországon, de nagyon óvatosan kell hozzányúlni. És hogyan mutathatnám meg azokat, akik a többség számára nem is léteznek? A fogyatékkal élő olimpiai és világbajnokot, aki egyik gyönyörűséges és csillogó plázánk közvetlen szomszédságában él kikapcsolt villannyal, tartozásokkal, leomló vakolattal, szintén értelmi fogyatékos anyukával, iskolából kimaradt testvérrel és két böhöm kutyával? A roma lányt, aki délutánonként egy nagyforgalmú út mellett "teljesít" szolgálatot, az értelmi fogyatékos párt, ahol a lány harmadik már terhességét megtartva ikerfiakat fog szülni erre a világra?!
Én látom és élem az életüket -szerencsére nem velük és nem ott, de látom és átélem... Megírhatom-e?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése