415

415 szombat. Vagy vasárnap. Szóval hétvége.

Mostanában gyakran elgondolkodom, hogy érdemes volt-e „Teréz apu”-ként élni – gyakran a családom rovására? Érdemes volt-e azért a 6-700 emberkéért odaadni amúgy is agyondolgozott életemből több mint egy évet? Érdemes volt-e napi 9-12 órát dolgozni: 30 éve minden nap, hétvégén is?

Azt illene mondani, írni, hogy persze… mert ezt várná el mindenki tőlem. De már nem vagyok benne biztos. Mindig nagyon szerettem volna látni a tengert, legalább egyszer. Ötven éves koromra meg is adatik – családi összefogással, hogy elmenjek oda néhány napra. Nem szomorú ez? 3 gyerekkel végigcsináltunk mindent, mert hittünk: rendszerváltást, mert elhittük, hogy minden szempontból jobb világ jön. Bevállaltuk a gyerekeket, mert akartuk őket, azzal az ígérettel, hogy szebb holnap lesz. Lett is Bokros-csomag, meg privatizálás, meg munkanélküliség, aztán a többi megszorítás, majd a pedagógusok lecsúszása, majd jött a diktatúra, a portfólió, a „papír mindennél fontosabb” és a kapcsolat korszak – nagyobb a protekció, mint az átkosban. És kezdtek a kollégáim semmiben sem hinni, semmit nem tenni, túlélni a mát és nem foglalkozni a holnappal, mert nincs holnap. És most munkát nézünk idegenben, mert az ország élhetetlen.

Voltam elsős tanító bácsi: akkoriban minden osztály majdnem homogén volt. Majdnem egyforma képességekkel, szülői háttérrel, életkorral stb. jöttek a gyereke. Jöttek és nem kellett hajkurászni őket, csatázni szülőkkel, kormányokkal, sokszor kollégákkal. Jó, volt persze egy-két gyengébb képességű csemete, de hamar felzárkóztattam őket és ment minden, mint a karikacsapás. Ma? Nem biztos, hogy szeretnék újra elsős tanító lenni. Mert ezerfelé kellene differenciálni, mert osztályom jelentős része SNI-s „integrált” gyerek lenne (és ha nem lennék gyógypedagógus is, akkor honnan értenék hozzájuk?), mert ott lennék egyedül, segítség nélkül 36 különböző életkorú, eltérő hátterű, nagyon más szociokulturális háttérrel rendelkező kiskölyökkel. Csinálnám persze és bele is halnék…

415 hétvége,

tényleg elgondolkodtam, hogy érdemes volt-e? Helyette, például a Példakép-díjamból, elmehettem volna a tengerhez már 15 éve. Achs barátom sajtokról álmodott, én tengerről szoktam. 50 évesen sem engedhetem meg ezt a „luxust” magamnak. Szomorú és tanulságos. Fiatal kollégák, ti végiggondoltátok ezt?

50 évesen azon gondolkodom, hogy a hátralevő éveket külföldön, normális országban kellene leélni, ahol talán nem csak tescos párizsira futja majd a normális munka eredményeképpen. Ahol jut majd sajtra is, meg tengerre, meg pihenésre, meg színházra és könyvre, és ellopott nyugdíjam miatt sem kellene aggódnom. Ahol a szülő nem ellenségnek tekint (jobb esetben sz..ik a fejemre – no meg a gyermekére is), ahol a kollégák nem eltiporják az embert, hanem ellenkezőleg – elvárják a jobb munkát. Ahol a társadalom megbecsüli a szaktudást, erkölcsileg és anyagilag is. Ahol nem az kap elismerést, akinek jobb protekciója van, jobb kapcsolatai, hanem, aki tényleg jobb...

Sz… dolog ezt így végiggondolni. olyan tanéven vagyok túl, amilyet sosem éltem még meg. A 9 hónap szorgalmi időszak alatt 12-őt dolgoztam le. Pokolian elfáradtam és rájöttem, hogy ezt már nem tudom csinálni, jöjjenek az ifjú titánok.  Úgyis övék a jövő, mert ez már régen nem az enyém.