Olvasunk. Halálos csendben. Minden nap. Tizenöt percet, vagy néha, mikor nem tudom leállítani, akkor egész órán. Látom, hogy teljesen belefeledkeztek és nincs szívem: hadd menjen el a természet óra vagy az erkölcs vagy a magyar. Szerencsére minden nap van velük órám.
Persze nem indult ilyen könnyen. Először furcsállották, hogy könyvet hozatok velük vagy kiveszünk a könyvtárból. Vagy, ha olyat szerettek volna, ami nincs meg, akkor behoztam otthonról. Egy hét után már nem volt különleges dolog, megszokták, élvezték. Pótoljuk, ami elmaradt ezeknek a 15-16 éves kölyköknek: Pál utcai fiúk, Bogáncs, A láthatatlan ember (Gárdonyi), Mikszáth Pillangója, Szent Péter esernyője, A kis herceg stb. Az első héten a "nem kellő" könyvek körbejártak és végül kikötöttek a gazdájuknál.
Olvasunk. És beszélgetünk róla: mit látott Zéta a hunok között, és miért lát mást egy gyermek, mint egy felnőtt... az asztalon értelmező kéziszótár, gyakran forog a kezekben. És ez jó.
Akárcsak a heti vers. Latinovits Zoltán adja elő mindet, tőle töltöttem le. Meghallgatjuk, megnézzük, megbeszéljük néha. A vers kinyomtatva kikerül a falunkra és több példány a tanári asztalra, ahonnan gyorsan eltűnik, hiszen többen verses kötetet állítanak elő maguknak - ha már nincs otthon. Se könyv, se ceruza, se papír, se szeretet, se ennivaló, se meleg, se tiszta ruha, se szülő, se boldogság. Talán egy kicsi nálunk. Az osztályban. Szomorú, de ez 2017 Magyarországa. Mindegy, hogy mit hazudnak politikusaink, miről áradozik a média, mit kennek például az én, pedagógus, nyakamba. Nem vállalom. Megteszem, ami tőlem telik, állásommal játszom nap mint nap. Mert annyira mást csinálok, mint egy "normális" pedagógus...de azt hiszem, hogy amikor a svéd csodáról áradozik a média, akkor elég lenne körülnézni kis hazánkban, mert még vagyunk néhányan. Még. Néhányan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése