Rabláncon

Most csodálkozik mindenki: ötezer pedagógus távozott az oktatásból az elmúlt évben.

Szerintem sokkal több. Minden iskolából, tapasztalataim szerint, hiányzik 2-3-5 pedagógus. Különösen sok gyógypedagógus, miközben a "problémás" gyerekek száma folyamatosan nő.

Min csodálkoznak?

Megalázott, megkötött kezű, elkeseredett kollégák ténferegnek az iskolákban: elenyésző  részük pontosan olyan hülye, elhivatott pedagógus, mint magam is. Olyan, aki nem tudja elképzelni életét a hivatása nélkül, akinek nyáron, az utolsó tanítási napon, hiányoznak már a kölykök, a suli szaga, ami pontosan olyan jellegzetes, mint egy öltözőé. Olyanok, akik a suli minden repedését ismerik a falakon, akik hazamennek, mikor az iskola kapuját átlépik.

A következő kis szeletbe azok tartoznak, akik legjobb tudásuk szerint próbálják oktatni a kölyköket: becsületes pedagógusok, de valami mégis hiányzik (például a kreativitás, az ötlet, a fejlődni akarás, a ráismerés, hogyan is lehet művészi fokon űzni azt a csodát). Nem hibáztatom őket -  legalább kárt nem okoznak és ha a gyerekek arra alkalmasak (például egy "polgári" iskola tanulói, biztos szülői háttérrel, ami valljuk, meg, hogy nem jellemző a mai Magyarországra), akkor még hasznos és jó szintű is lehet a munkájuk. Persze ehhez bátorság kell - felülírni az előírásokat, félredobni a NAT és kerettantervek hülyeségeit stb.

A nagy szeletbe azok tartoznak, akik belefásultak mindenbe, várják a nyugdíjat, vagy csak egész egyszerűen nincs jobb. Akik nem akarnak eladók, vendéglátósok, biztosítási ügynökök lenni, ezért jobb híján itt rombolnak mindent: iskolát, gyereket, kollégát és persze saját magukat is. 

Van még egy jelentős rész, a pályára teljesen alkalmatlanok elég nagy tömege: utálják az iskolát, a gyereket, mindent. Rombolnak, tönkre tesznek mindent, de megszabadulni gyakorlatilag lehetetlen tőlük. 

Hát így néz ki egy mai tantestület. Kinek a hibája mindez?

A médiáé, ami a rendszerváltás óta különösen rombolta a pedagógus tekintélyét, munkájának fontosságát, megbecsültségét? Amely naponta adott hírt a tanári túlkapásokról, tanárverésekről, de nem tette ugyanezt a világversenyeket nyert tanulókról, tanáraikról, a becsületes és elhivatott kollégákról?

A kormányé, amelynek intézkedési nyomán folyamatosan csökkent az oktatásra, a gyerekekre, a pedagógusokra fordított anyagi forrás? A leromlott, összedőlés határán álló iskolák, a gusztustalan mosdók, wc-k, a felszerelések és eszközök hiánya pontosan mutatja ezt, mindegy, hogy ott fenn mit hazudnak. Kakaóbiztos gépek, minden tanárnak laptop, digitális tábla minden iskolába - egy volt a jelszó... miközben nincs fénymásolás, nincs "kréta", nincs tornaterem ...

A pedagógusoké, akiknek erkölcsi és anyagi megbecsültsége a rendszerváltás óta különösen zuhant, folyamatosan esett, miközben munkaterhelésük ugyanilyen egyenes vonalban emelkedett? Ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy egy gyógypedagógus tud dolgozni heti 26 órában értelmi fogyatékkal élő gyerekekkel (miközben mindannyian tudjuk, hogy ennek becsületes, hatékony ellátása még egyszer ugyanennyi időt igényel???). Nincs ruhapénz, nincs könyvpénz, nincs sok helyen cafetéria, nincs pénz a továbbképzésre - de kötelező, nincs túlóra és helyettesítés, nincs képzettségnek megfelelő kereset, nulla a bér, nincs idő kipihenni magunkat, regenerálódni. Mikor kezdtem a pályát 31 évvel ezelőtt, a nyári két hónap pihenés megvolt, most egy hónapnál kicsit több jut, hogy a heti 50-60 óra munkát túléljük évről-évre.

Kövezzetek meg, könyveljetek el pesszimistának, de tény, hogy 5-10 éven belül nem lesz pedagógus az iskolákban. Hamarosan még többen hagyják el a pályát, vagy ide sem érkeznek - nincsenek fiatalok, hisz ki az a hülye, aki ilyen feltételek között hajlandó megkötött kezekkel beleugrani a fortyogó katlanba? Ha megéljük, akkor mi 5-10 éven belül nyugdíjba megyünk, aztán utánunk a vízözön....

Nem kellene ezen elgondolkodni?

Hiány

Megkezdődött az új tanév, a nyár észrevétlenül ment el. 

Hiány. Hiányzott az az egy plusz hónap, ami pályám elején még megvolt, aztán az elmúlt 30 évben észrevétlenül eltűnt. Annak idején június közepén bezártuk a sulit és augusztus végén kinyíltak ismét a kapuk. Három hónap sosem volt, de a kettő igen. Most egy hónapnál kicsit több adatik, de ha hozzáteszem, hogy mekkora idegi, fizikai megterhelésnek vagyunk kitéve és  szabadságunk töredékével sem rendelkezhetünk /bár törvényileg igen, de sosem használtam még ki - lehetetlen is lenne benyögnöm tanév közben, hogy most elmegyek 4-5 napra :) /, akkor talán senki nem fog irigyelni bennünket. Azaz dehogy nem! Kis hazánkban a "dögöljön meg a szomszéd tehene is..." az általános attitűd.

Hiány. Pedagógusból. Gyógypedagógusból különösen. Kétségbeesve hirdet minden iskola, már végzős hallgató is jöhetne - de nem jön. Ahogy nem jön tanító, informatika - testnevelés - fizika - kémia-idegen nyelv tanár sem. Miért is jönne? A 30 éve folyamatosan romló feltételek közé? A folyamatosan romló kereseti viszonyok közé? A folyamatosan romló megbecsültség, lenézettség, "Miért nem neveled meg a gyerekem?" viszonyai közé? Minek jönne? 5-10 év múlva korosztályom, a jelenlegi pedagógusok több mint fele nyugdíjba fog menni (ha megéli), akkor mi lesz?

Hiány. Művelt és okos emberből, Emberből, tisztességből, becsületből, szakmai tudásból stb. Akiben megvannak ezek, az pedig sodródik a hitványabbja között, míg ki nem nyírják, míg meg nem unja, míg bele nem hal. 

Hiány a valóságból, de van helyette virtuális világ, virtuális barátság, virtuális kapcsolat, facebook zombik. Hiány, hiány, hiány. Be tudjuk még tömni a lyukakat? Be akarjuk még tömni azokat? Van rá társadalmi akarat, elhatározás, anyagi forrás? Vagy csak stadionokra telik, mészáros lőrincekre és orbán viktorokra? Néhányan kiabálunk évtizedek óta, de minek? Hiány...

Maradt még egy vagy két esély.
Újra kell hangolni éveket.
Nagyon is lehet, hogy tévedek,
s nem úgy érzem, hogy nincs veszély,

azt teszem én is, mint bárki más,
mondjuk tóparton, ég delel,
először sír, de lepihen,
változás, mondja, csak változás.

Vigasztal is néhány pillanat.
Álló időben fut a film.
Szerettem, illanó naftalin.

Az a pár dolog, mi torkomat
kiszárítja, és nem ereszt,
maradjon. Maradjon kereszt.

Hideg-meleg

Mindig megbánom, ha "kinyitom a számat"... de utóbb mindig kiderül, hogy érdemes volt. Megjelent fél év után egy másik napilapban egy nagyinterjú velem - kaptam utána hideget-meleget :)

De nem érdekes, amíg ilyen levelek is érkeznek. Megosztom név és azonosításra alkalmas adatok, nevek nélkül:

 "Üdvözlöm, Tanár Úr! Megtisztelt, hogy elfogadta a jelölésem.25 éves diploma,s 10 év integrációban, XXX veszélyeztett településein végzett saját magam által összeguberált XX-os órakerettel - kilépek a rendszerből. Ezzel a legteljesebb bizonytalanságba sodrom magam, de a lelkiismeretem így tiszta. Mélypontomon találtam rá a cikkre, melyben meg volt jelölve. Példája utat mutat. Elkötelezetten, megkeresem a saját TANAKos utam"

"Kedves Károly! Olvastam a cikket ami a Magyar Nemzetben jelent meg. Minden szó amit elmondtál szívemből szól. Mindezekért lettem én is gyógypedagógus. Sajnos a helyzet vidéken sem jobb . Intézményünk legalább ötven éve nem volt felújítva. Tanulóink amit kapnak azokat csak tőlünk kaphatnak meg,a család erre sokszor már nem képes, vagy sohasem volt az. Könyvedet hamarosan megszerzem és elolvasom. Így tanév végén cikked elolvasása után hihetetlenen motivációt érzek az új tanév iránt. További jó munkát Neked."

Csúcson

Soha ennyire összeszedett, tudatosan megtervezett és végigvitt évem nem volt még az elmúlt pontosan 30 év alatt. Volt sok sikeres, nagyszerű év, voltak remek osztályok és volt tudatosan-ösztönösen elvégzett pedagógiai munka. Azt hiszem, hogy most vagyok pályám csúcsán. Ez volt az elmúlt év: a gyerekek állították össze a képeket, videókat, magam csak feliratoztam és zenét tettem alá. 

Az elmúlt év

Nagyon büszke vagyok rájuk és a szívem facsarodik össze attól, amit a magyar társadalom kínálni tud ezeknek a szerencsétlen, fogyatékos kölyköknek - miközben mindannyian különleges, tündéri fiatalok, tele álmokkal, tervekkel, akarattal, lelki szépséggel (lassan azért alakulgattak az év folyamán :) )

Szerdától ( július 4-től) "kegyesen" szabin vagyok. Ennyit a pedagógusok 3 hónapos láblógatásáról. A nyár folyamán meg kell írni egy élménypedagógiás könyvet, legalábbis a gerincét, a lényegét. Meghívtak több helyre is 5-10-30 órás gyakorlati képzéseket tartani a "módszereimről" - erre is készülni kell. Van egy nagy álmom, talán elindítom azt is. Ha találnék szponzort, aki havi 30-50 ezerrel támogatni tudná a kölyköket, akkor feléledne a Baráti Kör is... szóval jó nyaralást!

Év vége

Egy újabb. Elmúlt. Elrohant. Ennyi volt.

Egy év rövid története

ezért:

Bánk bán

Poros, avitt, nehezen emészthető, érthetetlen, élvezhetetlen. Dobjuk ki, mint a Kincskereső kisködmönt vagy Jókai műveit! Cseréljük le a kánont: jöjjön Harry potter és társai, amikkel semmi baj nincsen, de számomra nem képvisel akkora értéket, mint Gárdonyi, Jókai, Móra, Móricz stb.!

Bánk bán. Felcsendül az első taktus és a színház lassan elcsendesedik. Mondani sem kell, tudni sem, de látom, hogy nagyon sok fogyatékos gyerek, fiatal van a nézőtéren. Tanítványaim egyre kérdőbben néznek felém és az összehúzott függönyre - ez így fog maradni végig? 

Soha nem voltak színházban, operában. Egy sem! Ha ötödikes tanuló lenne, akkor annyira nem csodálkoznék, de középiskolás... kollégák, elfogyott a lelkesedés? Értem én! Nincs túlóra pénz érte, macera 15-20 értelmi fogyatékossal átutazni a városon puszta hivatástudatból, szerelemből. Értem én, hogy ne érteném, csak nem értem meg.

Vége a nyitánynak, a függöny szép lassan szétnyílik és elkezdődik a csoda. Avitt, poros nyelven, érthetetlen artikulációval és mégis üt. Nagyokat. Hatalmasakat. Osztályom együtt él a darabbal, együtt lélegzik, érti, hogy mi történik, átérzi, hogy miért panaszkodik Tiborc, miért zokog Bánk,.. 

Persze, készültem rá. Tudták, hogy mi fog történni, s bár olvasni nem tudják a gyorsan változó, kivetített szöveget, de ennek ellenére halálos csendben, tapsolva, szégyenlősen elrejtett könnyekkel ér véget a darab. Három felvonás. 

Termünkben még idegenkedve hallgatták Simándi előadásában Bánk áriáját, most megfogja őket a dallam, a mondanivaló. 

Érdemes volt. Hogy mi marad meg bennünk, mikor egyik napról a másikra sokkal fontosabb dolgokat is elfelejtenek, nem tudom. De kellenek ezek az események: Jónás Tamás a sulinkban, Bánk bán az Erkelben, rendhagyó óra a Csodák Palotájában, foglalkozás a Hadtörténeti múzeumban stb. 

Autistámnak végig reszket a lába, vitustáncot jár - ő így fejezi ki érzelmeit. Mellettem ül, remegek én is. Kérdem utána, míg sétálunk a busz felé: - Mit gondolsz? Hallgat kicsit, gondolkodik, hogy a maga módján "tudálékos" választ adhasson. - Megütött - mondja és mosolyog. Mindig mosolyog.

Régóta mondom - és ellent szeretnék mondani Gyarmathy Évának, akivel egyébként nagyon jó viszonyban vagyunk - hogy nem mások ezek a gyerekek sem. Meglehet, hogy mire a suliba kerülnek, addigra mások lesznek, de alapvetően, ha a család tenné a dolgát, akkor helye lenne a Kincskeresőnek, Az aranyembernek és a Bánk bánnak is. A a család helyett nem a tv, az okostelefon, a tablet "nevelné" a srácokat, hanem a nagyi, a szülők, a család, akkor helyére kerülhetne ismét minden.

Steven Hawking, a világ egyik legnagyobb gondolkodója, azt állítja, hogy nagyjából 100 éve van még az emberiségnek. Nem vagyok ő. Csak egy ember, egy apa, egy gondolkodó pedagógus és állíthatom, hogy ha helyükre kerülnének a dolgok, akkor mai technikai tudásunkkal "örök életűek" lehetnénk és nem a kihalás felé lépdelnénk. Mikor kapunk észbe? Van még út előttünk?   

A népszerű Jocó bácsi

kiakadt. Kiakadt a szülői viselkedésen. A nem nevelésen. Az eltérő és/vagy nem létező erkölcsi normákon. (Miért most - eddig hol élt?)

Hát persze! Mire hívjuk fel a figyelmet folyamatosan, egyre jobban üvöltve a kétségbeeséstől 25 éve? A családok meggyengülésére, a családi nevelés hiányára stb.

Volt egyszer egy rendszerváltásnak nevezett valami. Rendszert nem váltottunk, csak többek között erkölcsi normákat. Oka: a gazdasági változások (kőkemény kapitalizmus - ezt akartuk emberek?) és az azokat erősítő, megalapozó, előkészítő média. Oka az a másfél millió munkanélküli, akik egyik napról a másikra váltak azzá, és a velük hasonló ütemben elszegényedő, megszorításoktól szenvedő sok milliós réteg. Köztük a rendszerváltáskor is szegények és egyre több egykor még középosztálybeli. A munkanélküliek és elszegényedők tartósan azok is maradtak és kitermelték az őket követő generációkat, akik ebből a közegből épp annyira reménytelenül akartak kitörni, mint szüleik, nagyszüleik. Mára eljutottunk oda, hogy nem is akarnak: beletörődtek, megszokták, ezzel élnek kisgyermekkoruk óta. Egész régiók váltak a szegénység mélyszegénység szimbólumává és mára talán le is fedik az ország nagy részét. Persze nem kell Borsodba, Hajdú-Biharba vagy Szabolcsba menni, elég a fővárost megnézni. 

Ugyanúgy szakadt szét Budapest, mint az ország. Az ezeken a területeken élők legnagyobb gondja a legösztönösebb: életben maradni minden körülmények között. Ugyanakkor ezeken a területeken születnek nagyobb számban gyerekek: nem a budai elit környéken élnek nagycsaládosok, hanem itt, a legszegényebb részeken. A mindennapi harcok mellett - nem felmentve a szülőket - nem jut idő, energia a gyerekek nevelésére, a szocializációs folyamat elindítására és végigvitelére. Nem jut erre tán energia, szándék sem. 

Ezek a gyerekek a legelemibb erkölcsi normákkal sem rendelkeznek, de nem képesek cipőt kötni, nem fogtak ceruzát sosem, nem hallgattak meséket, nincs szókincsük stb. Teljességgel alkalmatlanok az iskolai munkára, képzésre. ( Mindig elsős tanító néni idegösszeroppanással fekszik egy elmegyógyintézetben, mert képtelen feldolgozni, hogy akármilyen módszert használ, akkor sem tudja kis elsőseit megtanítani írni-olvasni, miközben a megye egyik elismert szakembere volt. Azt hiszem, nem fog már sosem tanítani - így öld meg egy pedagógus lelkét!)

Hát ezért küszködünk már jó két évtizede! Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy egy összeomló félben levő társadalom összes problémájával mi vegyük fel a harcot az iskola keretein belül. Nem vagyunk rá képesek és nem is a mi feladatunk! Aljas dolog elvárni és mocskos dolog a végkimerülésbe kergetni a pedagógusokat - természetesen megfizetetlenül, agyonhajszolva. Senkinek nem lenne szabad 20 óránál többet tanítania! Akkora lelki, fizikai megterhelés, amit nem lehet tartósan elviselni. Minden pedagógus legalább 15 órával többet dolgozik a 40 órás munkahétnél. A mindenkori kormányok pedig aljas módon elvárják - akárcsak a szülők, hogy mi tegyük helyére, amit ők elmulasztottak vagy elrontottak. Hát, nem! Nem vagyunk képesek rá!

Jocó bácsi kiakadt most, mert még fiatal. A magam korabeli vén róka, aki megélte a magyar oktatás dicsőségét, világelsőségét és fokozatos haldoklását, látta mindezt előre és kiabálta világgá. Hiába. Most itt van az összeomlás és nagyon sok mindent kellene tenni, hogy az ország megmaradjon. De ha nem lesz erre össztársadalmi akarat,  pénz, paripa, fegyver, akkor senki nem fogja 10 éven belül érteni Attilát, szegény József Attilát. 

"Nincs itt semmi szép, mert nincs igazság,

  Kenyér-anyót veri az alkohol.

  Elvonult a szép lélek-magasság 

  S ifjú apácaszívként haldokol.

  Don Quijottként girhes koronánkon

  Okos Panzákkal harcolunk s bután. 

  Nincsen illat sehol a világon,

  Hullák rothadnak Volgán és Dunán.

  Ó az Ember!! - hagyja karosulni

  Az eszmét a butaság szöllején.

  S mint ki vágy Krisztus sebébe nyúlni,

  Ugy undorodok magamtól is én.

  Aromaként öleli itt minden

  Magába át a gyűlölet-ködöt.

  Nagyon útálkozhatott az Isten,

  Hogy ilyen csúnya planétát köpött!"